Régebben jól bevált programom volt a budapesti borbárok kínálatának időnkénti megszondáztatása, de az utóbbi két évben - mint annyi minden - ez is megváltozott.  Ahogy borkóstolókra is sokkal ritkábban járok, a borbárlátogatás is lassan eseményszámba megy. A Drop Shop-ban is sajnálatosan régen jártam, így novemberben hirtelen ötlettől vezérelve beugrottam a Balassi Bálint utcai borbárba kicsit kóstolgatni, aztán a következő héten már előre megfontolt szándékkal repetáztam, és végül az ünnepek előtt még jutott idő egy harmadik alkalomra is.

Elhunyt Thummerer Vilmos, az egri Thummerer Pincészet tulajdonosa. Nyugodjék békében!

(A kép forrása az Egri Borvidék facebook-oldal)

Lassan visszatérő témának nevezhető a borrajongón, hogy összekóstoljuk a 2HA Tabunello-ját egy-két montalcino-i borral. Az eddigi alkalmak azt bizonyították, hogy Török Csaba Szent György-hegyi szerelemprojektje nem csupán magában muzsikál szépen, de kiállja a nemzetközi összehasonlítás próbáját is, a Tabunello-k nem vallottak szégyent a mintául szolgáló montalcino-i borok mellett.

A borász szerint a Tabunello-nak legalább 5 év kell, hogy kialakuljanak azok a jegyek, amelyek növelik komplexitását, bár a bor már fiatalon is jól fogyasztható. Ha a szürettől számolunk, akkor éppen megvártuk a szükséges 5 évet ezzel a kóstolóval, ugyanis ezúttal a 2016-os évjáratot vizsgáltuk meg két azonos korú, patinás pincéktől származó Rosso di Montalcino társaságában.

A dűlőfaggatás nem csak Tokaj és a furmint/hárslevelű együttállás mentén dübörög kishazánkban, a Balatonfüred-csopaki borvidéken az olaszrizling prizmáján keresztül próbálja több borász is megjeleníteni az egyes termőhelyek közötti különbségeket. A Csopaki Kódex tagjai szigorú szabályozást alkottak meg a minél letisztultabb megközelítés érdekében, míg mások megkötésektől mentesen szabadabb stílusban alkotnak, így náluk belefér a késői szüreti időpont, a magasabb alkohol, a maradékcukor, a botrytis jelenléte is. A magam részéről nagyon tisztelem a Csopaki Kódex tagjainak elhivatottságát és az előírásaik szerint megalkotott borok között is mindig találok szép tételeket, de ha valaki megkérdezné, ki készíti  a legszebb olaszrizlingeket a borvidéken - vagy akár az egész országban -, minden bizonnyal a Kódex berkein kívül működő ifj. Figula Mihályra tenném a voksomat.
A Figula Pincészetnél évek óta készülnek dűlős olaszrizlingek, volt már szó olyan eseményről is a blogon, ahol a 2015-ös évjárat dűlős borait kóstoltuk a borásszal. Kézenfekvőnek tűnt ezt megismételni, így rszabi társaságában a 2018-as évjárat négy borát pakoltuk egymás mellé.

Az új-zélandi - és elsősorban a marlborough-i - sauvignon blanc elképesztő sikertörténet lett, bár a szigetországban az 1970-es években elkezdett telepítések során ezt még aligha látták sokan előre. A történet az 1980-as évek közepén vett fordulatot, amikor a Cloudy Bay sauvignon blanc-ja egyre több nemzetközi elismerést gyűjtött be és ezzel új sztár született a borvilágban. A marlborough-i sauvignon blanc a fajta intenzitását, citrusos aromáit és élénk savait izgalmas egzotikus gyümölcsösséggel ötvözte, amellyel nem csupán meghódította a világot, mára már hivatkozási alappá és mintává vált a fajtát illetően.
Az acéltartályos erjesztésű, penge savú, citrusos-zöldes-trópusi gyümölcsös aromás sauvignon blanc-ok mellett azonban egy másik stílus is meghonosodott. A borászok lényegében úgy kezelték a sauvignon blanc-t, mint egy burgundi mintára készített chardonnay-t. Hordós erjesztéssel, illetve érleléssel, valamint almasavbontással és finomseprőn tartással nagyobb testet, valamint egészen más textúrát és aromákat adtak hozzá a fajta jellegzetes ízvilágához.
A nagy 2019-es marlborough-i körkép után novemberben az "alternatív" stílus négy képviselőjét kóstoltam meg a sauvignon blanc sorozat utolsó részéhez.