A nagy koronavírusos forgatag közepette a fiókban maradt egy poszt, egy korábban elfogyasztott, de eddig megíratlanul maradt spanyol sor, jobban ismert - történetesen kivétel nélkül "R"-betűvel kezdődő :) - borvidékek boraival. Íme!

A paloznaki Homola Pincészet amellett, hogy elkötelezett Csopaki Kódex tagként természetesen a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektet a Balatonfüred-Csopaki borvidék zászlóshajójának számító olaszrizlingre, vörösboraival is azonnal megtalálta az utat a fogyasztók és kritikusok szíve felé. Mára talán eldőlt, hogy a borvidéken legtöbben a kékfrankosnak szavaztak bizalmat vezető kék szőlőfajtaként, de a sok pincészet azért más fajtákat is bevet vörösbor-fronton.
Homoláéknál is kitüntetett figyelmet kap a kékfrankos - talán nem túlzás, ha azt mondom, a premium kategóriás boraik közül ez aratta a legnagyobb sikert - de mellette syrah-ból és cabernet franc-ból is készítenek fajtabort. Ez a két bor is magán viseli a pince és a borász kézjegyét: karcsú test, alacsony alkohol, jó savak, visszafogottabb hordóhatás jellemzi őket. Én a magam részéről inkább syrah-párti vagyok, és a két Homola bor esetében is inkább ez utóbbit zártam inkább szívembe (drbarta esetében ez pont fordítva volt néhány évvel ezelőtt), főleg a 2013-os kiadás révén, amit sokszor kóstoltam, ittam. Most bontottam egyet a 2015-ösből, hogy kiderüljön hogy sikerült a folytatás.

A Folly-testvérek borait nem lehet következetlenséggel vádolni. Ez persze önmagában még nem erény, de ha hozzátesszük, hogy mindez rendre bonyolítatlan, tiszta, rendezett és alapanyagcentrikus borokban nyilvánul meg, akkor már lehet okunk a lelkesedésre.

Ha jól látom, akkor blogunk egyike volt azon sajtószerű fórumoknak, akik elsőként számoltak be Judit és Réka első lépéseiről a borpiacon. Mindez nyolc éve történt, az akkor beszámolónk, valamint az azóta gyűjtött tapasztalatok alapján pedig úgy tűnik, hogy az ismertség viszonylagos kialakítása mellett sikerült megőrizni azt a koncepciót, ami már kezdetben is jellemezte az arborétum borait.

Mindez egyszerű, ám annál élvezetesebb borokat eredményez évjáratról-évjáratra. Ebbe a sorba áll be ez a friss budai zöld is, amit még az elmúlt héten fogyasztottam el, elsősorban saját örömömre.

Az utóbbi szűk három hónapban kizárólag magyar borokat boncolgató "tegnap ittam" posztok után most kivételesen ismét egy külföldi bor kerül a nagyító alá, de így sem maradunk magyar vonatkozás nélkül.
Az 1995-ben alapított, azóta is családi tulajdonban álló Planeta az egyik legnagyobb és legismertebb szicíliai pincészet, amely a sziget öt tájegységén is rendelkezik szőlőültetvényekkel és borászattal (Menfi, Vittoria, Noto, Etna, Capo Milazzo). A család 17 generációra és kb. 500 évre tudja visszavezetni Szicíliában folytatott mezőgazdasági tevékenységét. Korábban is foglalkoztak borászkodással, de a 20. század végén három unokatestvér, Alessio, Francesca és Santi úgy döntött, hogy korábbi tömegtermelést ideje felváltani a csúcsminőségű borok készítésével. Bejött a terv, ma a Planeta már több száz hektáron gazdálkodik és szerte a világba exportálják boraikat.

A Planeta Allemanda névre keresztelt noto-i száraz muskotálya a 2012-es évjárattal debütált, én most a 2018-asból nyitottam fel egy palackot.