A Duna hazai oldaláról értelemszerűen kevesebbszer emlegetjük, hogy északi szomszédaink az árpacefrézőkön túl másféle üst-tartályokban is próbálkoznak bizonyítani bel- és külföldnek egyaránt. Nem komolyabb statisztikai alátámasztások, sokkal inkább saját tapasztalatim mondatják, hogy Szlovákia sörközpontúsága mellett lassan ugyan, de érdeklődve enged teret a borfogyasztás kultúrájának is. A köznépi érdeklődés ráadásul a túlcsersavasított izom-vörösektől egészen az újvilági sauvignon blanc-okig képes elterjedni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kissé megkésett módon ugyan, de Kelet-Közép-Európában is keresztülzúzó gasztronómiai forradalom nyitottabb, befogadóbb alkoholfogyasztást kíván maga mellé, ez pedig a szlovák borpiacnak is képes kedvezni. Mindezek ellenére a szlovák nemzeti (bor)felkelés csatazajai még napjainkban is kevesek ahhoz, hogy átíveljenek a határokon. Világos tehát, hogy a szlovák borpiac számszerű nagyágyújától,a Nyitra (Nitra) mellett lokalizálódott kistapolcsányi (Topoľčianky) kastély-borüzemtől először csak idén januárban, Pozsonyban sikerült kóstolnom egy korrekt, de nagyüzemileg átlagos rajnai rizlinget. Ezek után akár kockázatos vállalkozásként is elkönyvelhető, hogy hétvégi nyitrai túrám alkalmával egy fehér- és egy vörös édesre beruházva igyekeztem utánajárni annak, miként gondolja ezt a műfajt a szlovák piac mennyiségi főszereplője a belföldi fogyasztás elé tárni. Kockázatos, de részben talán közszolgálatilag hiánypótló vállalkozás következik.
Az 1933-ban megalapítódott dél-szlovákiai Château Topoľčianky nem éppen minősíthető holmi ütött-kopott kézműves-manufakturális jelzőkkel, hisz' az ország legnagyobb bortermelő üzeméről van szó nagyjából 400 hektárnyi, elvileg saját művelt területtel és több mint 5 millió lepalackozott borral éves periodicitással mérve. A méreteknek megfelelően a kínálat nagyjából mindent integrál a pezsgőtől a reduktív fehéreken át a seggesebb vörösekig és a komolyabb szegmensbe pozicionált édesekig. Az izmos volumen és a széles kínálat egyenletes szinten történő megtartása nyilvánvalóan polihisztorszerű tudást igényel, de észszerű keretek között maradva inkább csak lehetetlen. Mindezek tekintetében kevésbé meglepő, hogy kisebb fenntartásokkal, de kíváncsian én objektíven futottam neki az árazásilag inkább a pince felső kínálatszegmensébe tartozó édesek bekóstolásának. Főleg, hogy a vörös jégbor műfaja minden lokális sajátosságtól függetlenül is meglehetősen nehéz kérdésként tartandó számon.
Château Topoľčianky Slamové Víno Tramín Červený 2015
(Analitika: 202,8 g/l maradékcukor, 7,5 g/l sav, 9,0 % V/V alkohol. A szőlőt 38° NM cukorfokkal szedték és 112 napig szárították. Az alapanyag 2016. január 11-én került a présbe.)
Úgynevezett szalmabor a dél-szlovákiai (Južnoslovenská vinohradnícka oblasť) borvidéken termett traminiből. Az alapanyag a szüret után néhány hónapig présmentesen várja sorait, hogy közben végbemenjen mindenféle töppedés és aszalódás, de immár a tőkétől távol. A végeredmény rendben van. Közepesen sötét aranysárga szín, tiszta, kifejező, bonyodalmaktól mentesen friss trópusi gyümölcsös aromákkal. A korty kerek, és bár a mellékelt savmennyiség nem rúgja ki teljesen kerekre a kortyot, az mégsem billen el az émelyítő egyensúlytalanság irányába. Friss, közepesen hosszú és elég jól iható, noha kétségtelen, hogy önmagában komolyabb extrák felmutatására nem képes. Elsősorban a botrytistől mentes hazai késői szüretek kedvelői találnák meg benne számításaikat, de én magam is szerettem. Érdekes kísérlet egy itthon ritkán emlegetett és gyakorolt műfajból. Következetesen erős 5 pontnál feljebb ugyanakkor mindezek ellenére sem képes csúszni az úgynevezett objektív skálán. (17,90 €, Billa)
Château Topoľčianky Ľadové Víno Frankovka Modrá 2014
(Analitika: 170 g/l maradékcukor, 8,6 g/l sav, 10,5 % V/V alkohol. A szőlőt 35° NM cukorfokkal szedték -11,3 °C-os hőmérséklet mellett 2014. december 30-án. A decemberi szüretről emitt megtekinthető egy rövidebb híradószerű beszámoló.)
Az alapanyag kékfrankos a nyitrai borvidékről (Nitrianska vinohradnícka oblasť), a műfaj jégbor, a végeredmény pedig kétségkívül és meglepően tehetséges. Vagy a kékfrankos képes jó időben és jó helyen arányosan cukrosodni, vagy ennyit számít, hogy mindezt a tőkén és nem holmi szalmán teszi. Klasszikus színértelemben nem vörösbor egyébként, inkább rozé. Az illat fajtahű és kifejező. Gyümölcsös, élénken epres-meggyes, az érintésnyi, gyorsan továbbálló illótól eltekintve tiszta. A korty már-már tanninmentes, a cukortartalmat mindenféle átlagon túlmutató savak tartják egyensúlyban. Hosszú és elegáns, sztereotípiáktól függetlenül nem ütközik a sav és a tannin egyáltalában. Emlékezetes kékfrankos, ügyes kivitelezés és nagy meglepetés. Szerettem. Eléri a 6 pontot, nemcsak érdekes, viszonylag okos vétel is. (15,90 €, Billa)
