Képtelen vagyok határozottan érvelni amellett, hogy miért jó többször nyugatra tartani, mint keletre, már ami a bornak nevezett hobbiszerűség helyi pincevizitjeit illeti – jutott eszembe a megállapítás még hajnali fél öt magasságában. Kézenfekvő, de nem meggyőző a tény, miszerint az utóbbi három évből pontosan ugyanennyit húztam le a Győr és Budapest között ingázva, ami csak éppen annyira volt elemien zseniális, mint kimerítő. A március első hatodikája mindenesetre nemcsak életem harmadik fizetett szabadsága miatt lesz emlékezetes, hanem az egynapos tokaji villámvizit miatt is, ami a reggel fél nyolcas Dáliával kezdődött, és az este fél hatos Vércsével záródott – már ha a városközi vonatjáratokkal akarom keretbe foglalni a napot.

Még december közepén történt, hogy levél érkezett postaládámba Sauska Andreától, aki egyrészt megköszönte az idestova sokéves figyelmet és kritikát, másrészt rögtönzött módon látogatásra invitált Villányba és Tokajba, méghozzá a személyes tapasztalás fontossága miatt. Az előző év végén abban maradtunk, hogy majd tavasszal visszatérünk erre a kérdésre. Visszatértünk, én felvettem a kapcsolatot Rakaczki Gáborral, az egész napos vizitet pedig nyélbe is ütöttük sikeresen, amelyről most bármiféle jegyzet nélkül, úgymond a puszta emlékek segítségével igyekszem felépíteni egyfajta összefoglalót, beszámolót.

A jó húszperces séta alatt – amit a pályaudvartól az egykori Polgári Kaszinóig tettem meg – úgy tűnt, hogy Tokaj hétköznap inkább tranzit-, mintsem célváros: a helyieken kívül turistát alig láttam, és ez a település nagyjából minden részére igaznak bizonyult. A kaszinóból pincévé transzformált impozáns belvárosi épület kapujánál Gábor fogadott, késő délelőtti kávéval kínált. Az alaposabb területszemle előtt beszélgettünk a városról, tervekről, jól és kevésbé jól elosztott fejlesztési pénzekről. Azon túl, hogy kissé keserűen jegyeztem meg a belváros ürességét, az ebédidőben zárva tartó éttermeket (a kannás félédességek miatt már panaszkodni sem érdemes, hamar megszokja a szem) és az állni látszó időt, egyetértettünk abban, hogy a látványberuházások helyett a borvidékről égetően hiányzik egy hosszútávra munkát teremtő stratégiai program. Olyan, ami a helyi munkaerőre alapozva úgy éleszti fel a minőségi turizmust, hogy közben megélhetést nyújt az úgynevezett helyieknek. Merthogy Tokajban sokkal nagyobb a potenciál, mint amennyit összbenyomásilag mutat ebben a pillanatban.

Dorgó

Az egykor-kaszinó épülete egyébként kívül-belül lenyűgöző, a szó legszorosabb értelmében. A hagyománytisztelő modernséget sugárzó belső terek viszont közel sem ideálisak a pincefunkciók ellátása céljából: a szőlőt fogadó, palackot tároló udvar kicsi, és bár a hordós érlelő az elmúlt időszak kemény munkájának köszönhetően szélesedett, azért a makulátlan tisztaság és rendezettség elkönyvelése mellett egyértelműen átjön, hogy küzdelmes lehet itt feldolgozni, érlelni, palackozni. Az átjárók szűkek, továbbá nehéz találni szabályozott, ellenőrizhető hőmérsékletet biztosító palackos érlelőt is. Még mielőtt ennél jobban előreszaladnék: az alaposabb épületbejárás előtt Hunyadi Rózsával, a pince laborosával kiegészülve autóba ültünk, hogy alaposan körüljárjuk a művelt területeket, és hogy nem utolsó sorban ebédeljünk, szinte menetrendszerűen a Sárga Borházban (egészen kiváló volt a napi menü formájában kínált frankfurti leves és krumplis tészta).

A teljesség igénye nélkül: jártunk a Dorgóban, a Padi-hegyen, a Medvében és a Birsalmásban és a Szent Tamásban is. A többórás séta közben Gábor mesélt koncepcióról, következetességről és tervekről is. A területekkel kapcsolatban jól kivehető a szándék: feltárni a múltat a jelenért, dokumentálni a jelent a jövőért. A talajt minden esetben komoly vizsgálatnak vetik alá, az eredményeket pedig vonatkozó külföldi szakemberek értékelik, miszerint mit érdemes telepíteni, és mit nem. A bizonytalan eredetű tőkéktől igyekszik megszabadulni a csapat, helyükbe jól lekövethető, a termőhelyhez optimális fajtaklónokat telepítenek fokozatosan, miközben tervben van például egy kiváló adottságú, arra méltó fajtán klasszisokkal többre képes területen található muskotály-blokk likvidálása is. A Padi-hegy széttagoltságának megszüntetése szintúgy izgalmasnak ígérkezik, és újabb területek vásárlásával lesz majd megvalósítható. Ugyanitt nagyjából háromsornyi szőlő kerül majd beáldozásra az optimális terep kialakítása érdekében. Úgy tűnik egyébként, hogy a csapat a hosszú távra vetített tervek miatt nem fél pillanatnyilag nagynak tűnő áldozatokat meghozni, ami csak úgy kivitelezhető, hogy gondolatilag három lépéssel maguk előtt járnak. Ez az üzenet gond nélkül jön át a rendezett, kivételesen szép fekvésű területeken sétálva.

A fókusz dűlőügyileg a Birsalmáson van és lesz, ami felületes szemrevételezés után is érthető: bár a birsalmafák egyelőre csak terv formájában léteznek, a dűlő már most is elképesztő látványt nyújt. A jövőben még az sem kizárt, hogy lesz itt valamiféle kiülős terasz kialakítva a kitartó vendégeknek, hogy a dűlőben igyák a dűlőt. A Medvét – bár kevésbé van a figyelem középpontjában – én egyébként hasonlóan izgalmasnak találtam: a magnéziumban gazdag köves talajon túl a telepítést erdő szegélyezi, ami fékezi a hőt, így biztosítva a mikroklímával faragott egyedi karaktert. A tőkék közé telepített megfigyelőrendszereknek nem kell több teret adni, mint amennyit tényszerűen érdemelnek: az emlékeim szerint smart vineyard-nak nevezett rendszer gyűjt és naplóz mindent a környezetről, mely adattömegből – gondolom én – adott esetben levonhatók bizonyos következtetések, melyekre alapozva döntések hozhatók meg. Vagy nem.

Az alapos területjárás után némileg gyorsabban futottuk át a pinceként funkcionáló épületet. Röviden: makulátlan tisztaság, nanométerre kicentizett rend, fegyelem és elegancia. A labortól a hordós érlelőig. A borkészítés minden folyamata ellenőrzött, szabályozott és a lehetőségekhez mérten kiszámított: Gábor elmondása szerint a bizonytalanságok elkerülése érdekében fajélesztővel történik az erjesztés, és ha jól emlékszem, akkor döntően acélban. A Rózsa vezette labor többnyire villányi tapasztalatokra támaszkodik, a tevékenység pedig jelentősen hozzájárul a folyamat analitikai ellenőrizhetőségéhez. A precizitás alapján meg vagyok győződve róla, hogy az alapvető borhibák simán a pinceajtón kívül tudnak maradni.

Birsalmás

A délután utolsó traktusa a szorított időkeretből következően feszített tempójú kóstolás volt. Amellett, hogy Gábor igyekezett pontot tenni egy pezsgőspalack-mizéria végére, továbbá logisztikailag kisegített egy raklapnyi bort a pince előtt álló kisteherautóba (szóval nem csak a pince-, hanem targoncairányításban is otthonosan mozog).  A helyzet az, hogy a régebbi tapasztalatok alapján kellő mennyiségű szkepticizmussal álltam neki a sornak, ugyanis – miként azt Gábornak említettem is – az alapszintű lelkesedésem a kínálat felső szegmensénél fába és magas szeszbe fulladt eddig, ezért a tokaji Sauska-nagyokkal nem próbálkoztam önerőből. A fajtakínálat (helyi és kozmopoliták) izgalmait már nem is említem külön, egyrészt azért, mert nem fontos, másrészt azért, mert Sauskék sem erre az üzenetre építik boraik mondanivalóját. És a szortiment: a piramis a reduktív fajta-alapborokra épül, a birtokborokkal folytatódik és a dűlős nagyokkal végződik. Az alapot eddig is jól ismertem, és most sem okozott csalódást: a fröccsfurmint több mint becsületes munka, a sauvignon blanc ’12-es kora ellenére továbbra is pont annyira tetszik, mint az elődje annak idején, a legutolsó évjárat viszontagságait magán viselő friss sárgamuskotály pedig egészen kiváló a maga műfajában. Egyedül a hárslevelűben találtam kevesebb felfedeznivalót.

A kínálat felső felén mostanság más szelek fújnak egyébként, és ezt a friss borok bizonyították is. Koncepció a szesz le- és a hordó visszaszorítása, és ez az irány egyre inkább kerül szinkronba az ízlésemmel. A birtokborok közül a furmint és a hárslevelű is megállja a helyét (2012): nagyok, de van bennük élet és lendület, a hordót is inkább plusznak éreztem, mint a fajtakifejeződést hátráltató tényezőnek. A csúcson a Medvéből és a Birsalmásból szűrt dűlős furmintok állnak: nemcsak külön-külön, de együtt is izgalmasak, jól bemutatják a termőhelyi különbségeket. A Birsalmás a behízelgőbb, letisztultabb, közvélekedésileg is jobban kedvelhető vonalat képviseli, a Medve izmosabb, ásványosabb anyagnak tűnt. A preferencia már ízlés kérdése (én a Birs maradékával bántam el otthon, másnap sem okozott csalódást). Hogy a pontszámigényeket is kielégítsem: a háromrétegű piramis földszintje átlag öt-, a középső hat-, a felső pedig hétpontos élményeket produkál, ami azért elég korrekt így gyorstalpalva is.

A közhelymentesített konklúzióképzés sosem volt erősségem, de azon túl persze, hogy a spontán erjedő természethűséget követelő hívők szerint nyilván időszerű lenne egy ördögűzés a kaszinóban, van itt egy stabil alapokon álló, kiváló területekkel bíró tokaji pince, amely egyfajta finomhangolás mellett pakolja elő a hibátlanabbnál hibátlanabb fehérborokat. Lehet vitatkozni az egyediségen és stíluson, de a minőségen nem. Senki se lepődjön meg, ha a Sauska-portfólióban Tokaj előrébb kerül a jövőben, mint ahol most van. Én szóltam.

[A meghívásért köszönet Sauska Andreának. Köszönöm továbbá Hunyadi Rózsának és Rakaczki Gábornak a vendéglátást, az idegenvezetést, a türelmet és a kóstolót.]