Vakkóstolónak hívják azt, ha ismered a borsort, de nem tudod mit rejtenek a letakarva felszolgált palackok. Dupla vakról beszélünk, ha a vakon kóstolt borokról nincs semmiféle információ. Tripla vaknak nevezhetnénk a fekete pohárból szondázott dupla vaksort. Lehetne még fokozni a tripla vakkóstolót? Lehet: bekötik a szemed, hogy egyenlő esélyekkel indulj a kóstolótársaságban helyet foglaló vakokkal. Vajon milyen tényleg vakon, vakként bort kóstolni? A választ egy láthatatlan kóstoló hozta számomra közelebb...
A 2011 novemberében indult, a magyar boréletben központi szerepre törő Vinopolis a minap egy igen kellemes, baráti légkörű rendezvényre invitált. A Vakok Intézetéből érkezett nem látókkal és kísérőikkel fogyaszthattunk el egy izgalmas borvacsorát. Nem csupán azért volt ez érdekes, mert – mint mondják – vak társaink érzékszervei kifinomultabbak a látókénál, hanem alkalom kínálkozott arra is, hogy mi magunk bekötött szemmel próbáljuk ki a sötétben érzékelést és bepillantást nyerjünk a „szemvilág” nélküli életbe.
Ahogy a szemfedő felkerül, rövid idő alatt megváltozik a világ. Egyedül érzed magad egy sötét univerzumban. Megszűnik a szemkontaktus, fogalmad sincs ott vannak-e még a többiek az asztalnál, érdekel-e egyáltalán valakit, amit beszélsz? Az eddig alapnak tekintett vizuális visszacsatolás-érzékelés csak valami múltbéli szerencsének tűnik. Ennek ellenére rengeteg az információ: pohárkoccintás, kések-kanalak csörgése, fényképezőgép kattanása, vakutöltés diszkrét sípolása, kacajok, távoli halk beszélgetések, mobilcsörgés és lépések zaja. Nem is tudom hirtelen mire figyeljek, nehéz leválogatni a hasznos információt. A zörejek kakofóniája csak nehezíti a környezet feltérképezését, a poharamat is alig találom meg, legalább valamiben kapaszkodhatnék, valamihez viszonyíthatnám a világot. A felszolgáló érkezésekor halkan megmozdul a levegő. Az ember ösztönszerűen érzi a térben mozgó tömegeket, a terem akusztikája a helyiség méretét jelzi. Komoly kínszenvedés mindenre figyelni és szűrni-leválogatni a használható jelzéseket. Minél hosszabb időt töltök ebben az akaratlan világban, a társaság ellenére is egyre inkább egyedül érzem magam. Hamar eszembe jut, hogy a látás hihetetlen ajándék!
A borok felismerésének és kóstolásának – a megfelelő gyakorlattal – nem szabad gondot okoznia. Ha képesek vagyunk kizárni a sötétség sokkját és a számtalan zajforrást, talán jobban is tudunk figyelni a borra. Vak kóstolótársaink érdeklődve ízlelgetik a felszolgált illatos fehér, rosé és vörösborokat. Elképesztő ügyességgel találják meg az asztalon lévő tárgyakat, lelik meg tányérjaikon a falatkákat. Fejben pontos térkép készül a környezetről. Az ételek és borok mindannyiunkban érdekes asszociációkat keltenek, sötétben kell élveznünk a spárgát chilei sauvignon blanc-nal, a töltött libanyakat roséval, a kacsához portugieser újbor dukál. A feketecsokiból készült desszerthez szekszárdi vörösbor érkezik, az étkezést záró tokaji aszú mindenkinek ismerős és megidézi a közelgő Ünnepeket.
Kötöttségek nélkül beszélgetünk el a vakként való életről, a tájékozódás fortélyairól, a vakvezető kutyákról, az utcai veszélyekről és a munkalehetőségekről. A legtöbb látó eleve leírja a vak és gyengénlátó embereket, pedig számos munkakörben képesek helytállni és rövid idő alatt hasznos tagjává válhatnak egy munkaközösségnek. Van aki call centerben dolgozik, van aki fénymásol, de vak programozók is vannak. A Vakok Intézetében szőnyeget szőnek és csodaszép méhviasz gyertyákat készítenek, az eladásból származó bevételeket visszaforgatják az ellátásba és oktatásba.
Számomra igen tanulságos volt ez a kóstoló. Köszönet a Vinopolisnak, hogy ebben a rohanó és egyre inkább lerongyolódó világban ilyesmi egyáltalán létrejöhetett. Csak remélni tudom, hogy lesz folytatás. Segített igazodni és átgondolni az igazán lényeges dolgokat. A Fa mellett majd jusson eszünkbe, hogy nem mindenkinek érkezik fénnyel a Karácsony!
(a fotókat a Vinopolis bocsátotta rendelkezésünkre)
