A Terrior Club rendezésében ismét egy igen hasznos és tanulságos „foglalkozásra” és kóstolóra került sor. A téma ezúttal a jó öreg Somló, mégpedig egy nagy kacsintással a természethű borkészítés felé. A rendezvény két meghívottja Takács Lajos (Hollóvár), valamint az utóbbi években Somlón is termelésbe fogó biodinamikus osztrák, Werner Miklisch (Meinklang). Terjedelmi okok miatt a beszámolót két részre osztom, a poszt első részében a Hollóvárra, a folytatásban pedig a Meinklangra koncentrálok.

Azt hiszem ezen a blogon Takács Lajost és a Hollóvár borokat senkinek sem kell bemutatni. Lajos fősodort kerülő borai egyaránt adtak alkalmat gyermeki rácsodálkozásra és késhegyig menő vitára. Ha csak saját tapasztalataimat nézem, szinte ketté akarok hasadni. A régebbi Hollóvár évjáratok gyakran rendkívül tartalmasak, nekem sokszor már-már túlontúl is nehézkesek és rusztikusak. A borokra gyakran jellemző a kései szüretes karakter, a mézes-botrytiszes ízvilág és a lecsengésben visszaköszönő héjas kesernyésség. Igaz, ha egy tökéletes palack kerül elém, nincs alapvető kifogásom a borstílus ellen. Mégis, nagy kíváncsisággal és nyitottsággal néztem a kóstoló elébe, főként annak tudatában, hogy az aprócska birtoknál alapvető szemléletváltás zajlott le az elmúlt években.

Érett, kortalan, de vonzó illat, mézes-sós-puncsos-gesztenyés díszítések. Viszonylag nagy testű korty, puha, krémes konzisztencia. Telt íz, az illathoz hasonlóan kortalan karakter, érzékelhető palackbukéval, hordófűszerekkel, ásványossággal. Korrekt anyagmennyiség a kortyközépen, inkább széles, de azért kellően gerinces savak kísérnek. Precízségről, cizellált tömörségről nincs szó, inkább olyan lazán hömpölygős a korty, de az alkotói a helyükön.  Közepesnél hosszabb lecsengés. Az utóízben kissé kilógó, de azért nem kellemetlen tapintatú cserességgel búcsúzik. 6 pont megvan.

Méz, aszalt sárga és fehér húsú gyümölcsök, intenzív sósság. Van benne valamiféle kortalan, érlelt, de semmiképp nem öreg, vagy előrehaladott hangulat. Elég nagy test, sűrű, krémes konzisztencia. Telt ízek, aszalt gyümölcsökkel, komoly ásványossággal. A kortyközépen is elegendő a koncentráció, közepesnél hosszabb lecsengés. Élénk, fajsúlyos, de lekerekedett savak, a felszínen némi cseresség, de a kortyba integrálva. Tetszett. 6 pont.

Időben váratlanul közel került poharamban a Kreinbacher Birtok klasszikus „Öreg Tőkék” borának két évjárata. A 2007-est többször kóstoltam, sőt egy évvel ezelőtt vakon egy komolyabb somlai sorban is meggyőzően szerepelt. Van még pár palackom belőle, évente bontok egyet, hogy lássam, merrefelé tart a bor szekere. A 2005-öst sosem kóstoltam, így kapva kaptam az alkalmon mikor az egyik élelmiszerlánc prémium kínálatában találkoztam vele.

Az elmúlt egy hónapban több somlai bor is a poharamba került, de közülük csak kettőre tudok tiszta szívvel emlékezni. Akik kimaradtak, inkább a „gyümölcstelenségükkel” és rusztikusságukkal illették magukat ebben a forróra sikeredett tavaszi időszakban. A fagyos télben is sokszor fárasztó borok zöme végül a palackban maradt. Amelyek viszont jól estek és egyetlen rövidke este alatt eltűntek bennünk, blogposztban a helyük. :)

A Vinoport lelkes csapatának, és persze a számtalan borosgazdának köszönhetően idén harmadszor került sor a Furmint Február rendezvénysorozat nagykóstolójára. Egyik legérdekesebb hazai boros móka ez, hiszen pontosan arról szól, ami mellett Magyarországon már nem lehet némán elballagni: a furmintról. A sokarcú és bizonyítottan nagy száraz borra (is) képes fajta mögött idén közel 60 borászat sorakozott fel Tokaj-Hegyaljától Somlón és Egeren át a Balaton-Felvidékig. Nem nehéz kitalálni, hogy a rendezvényen a termelők kizárólag csak furmintból készült száraz, illetve édes borokkal jelenhettek meg. Első hallásra talán unalmas lehet, de egy ilyen kóstolón mindennél jobb alkalom kínálkozik a fajta és a borászati stílusok összehasonlítására. Kifejezetten üdítő volt, hogy ezúttal nem kellett az aszús kadarkáktól a barrikkolt cabernet sauvignonig mindenfélére figyelni. Csak a FURMINT, ledobott ruhákkal!

Illatában jó minőségű „nagyboros” feketebogyós gyümölcsösség, áfonya, fekete ribizli, mellette szerecsendió, vanília, ércesség, húsosság. Letisztult és elég komplex. Közepesnél nagyobb test, túlzások nélküli jó arányok. Szilárd, mégis simára csiszolt tanninok közepesnél nagyobb mennyiségben, elegendő élénkségű, cizellált, finom állagú savak. Telt, tiszta ízek, ideális érettségű feketebogyós gyümölcsök, nagyon finom vaníliával megtámogatva, plusz egyéb fűszeresség. A kortyközép különösebb mélységek nélkül még kitart, megnyújtva picit a kortyot, így lesz közepesnél icipicit hosszabb.  Jó egyensúly, remek fogyaszthatóság. Kicsivel jelentősebb erő, intenzitás választja el nálam a klasszistól, még akkor is simán az elegancia határain belül maradna.  6 és fél. (89)

A tavalyi év – még ízlelgetni kell a szófordulatot – márciusában jártunk egy nagy Somló-túrán. Természetesen nem először keveredtünk a borvidékre, de most komoly merítéssel sikerült egy szinte teljes spektrumot kapni a Hegy boraiból. Ismét nagy élmény volt a helyi termelők szocializáltsága és vendégszeretete. Itt még tényleg van lehetőség a hosszabb és elmélyültebb beszélgetésekre. A túrán beszerzett borokból és más archív tételekből nem sokkal később kerülhetett sor egy nagy somlai kóstolóra. Ezúttal fehér falak között vakon szerettük volna megnézni, hogy mit kezdünk a borstílusok és eltérő megközelítések szerteágazó labirintusával. Adódik a kérdés: merre tart Magyarország egyik legkultikusabbnak és legérdekesebbnek tartott borvidéke?

Idén hatalmasodott el rajtam az érzés, hogy talán van már pár olaszrizling-referencia ebben a kis országban. Borblogger kollégáink tollából számos fajtakóstolóról olvashattunk az idén, sőt az év elején Jásdi István csopaki termelő még valamiféle olaszrizling-konferenciát is szervezett. Ehhez képest a Pannon Bormustrán bíráló – számomra egyébként igen nagyra becsült és igazodási pontot jelentő – Matt Kramer lehűtötte a lelkesedésemet, kijelentette ugyanis, hogy az olaszrizling egy lúzer fajta, amit sürgősen el kellene felejtenünk. Képzavarunk eloszlatásához a fenti „jelenségek” farvízén ültünk össze, hogy vakon ránézzünk pár kiemelkedőnek tartott olaszrizlingre.

Mostanában ritkán kerül elém SAP-bor. Egykor nagy kedvenceim voltak, viszont mára jónéhány fronton már nem azt a stílust keresem, melyet akkori boraik képviseltek.

A stílus részben tán változik, részben maradt.

Természetesen már csak a nosztalgia végett is tervezem követni a pince történetét.

Következzen két bor a pincétől:

Általában nem igazán nagy kedvencem az olaszrizling. Nem rajongok különösebben a primer zamataiért, vannak sokkal gazdagabban aromás fajták. Ugyanakkor azt se érzem, hogy struktúra szempontjából igazán nagy bort adó fajta lenne, nem látom a tömör, mély,  precíz, acélosan beleköthetetlen „szerkezeti borok” képviselőit sem.  Ritkán ideális a savszerkezet, ha érett az alapanyag, akkor sokszor laposak, leülősek a savak, ha meg nem elég érett, akkor vékony és nem igazán tartalmas a bor. Persze vannak remek tételek, illetve leginkább még  gyerekcipőben jár a tudás a fajtában rejlő lehetőségekről. Én mindenestre azok táborát erősítem, akik szerint jelenleg a tokaji furmint előrébb áll a száraz fehérek „világranglistáján” , mint általában az olaszrizling.

A Somlói Apátsági Pince és a Hollóvár szortimentjében számos érdekességet, kuriózumot találni, a most következő két tétel még az ő boraik között is ritkaság-számba megy.

Nagyon kis mennyiségben készült desszert-borok, melyek egyike se került kereskedelmi forgalomba.

Ugyan analitikai információim nincsennek, de mindkét bor esetén egy 5-6 puttonyos tokaji aszú súlyát és konzisztenciáját kell elképzelni.

A borok:

....avagy, Hollóvár Hárslevelű 2005- Up to date

Talán természetes jelenségnek tekinthető, hogy az újabb és újabb tapasztalatokkal az egykori kedvencek már nem csillognak olyan szépen.  Sokszor ennek háttérében sokkal inkább önmagunk változása áll, mintsem a boroké.  Mégis azért meglepő, sőt megrázó, amikor egy régi nagy kedvencünk pályafutását követve azzal kell szembesülnünk, hogy nem is olyan hosszú idő alatt totálisan átrendeződött nemcsak az ízlésünk, de az értékrendünk is. 

Juhfark és olaszrizling házasítás. Illatában édes alma, fehér, semlegesebb illatú virágok, csipetnyi méz, szalma, keserűmandula és határozott ásványosság. Szájban közpesen telt, tiszta korty.  Alma, mandula, diszkrét fűszerek, érintésnyi mézesség és igen jelentős sósság. Kitöltik a szerkezetet, viszonylag hosszúak. A savak szép, határozott gerincet adnak, de szépen integráltak, alapvetően nem akarják, hogy róluk szóljon a történet. Remek egyensúly, szépen illeszkedő alkotók. Letisztult világú, nagyon jellegzetesen somlói bor, egyszerre karakán és jól fogyasztható, fiatalsága mellett is egyben van. Stabil 6 pont.

A minivertikális sorozat folytatódik, ezúttal Györgykovács Imre traminijei kerültek górcső alá, 2009-től visszafelé a 2006-osig.

Íme:

 A most következő bor nem feltétlen illik ebbe a sorozatba. Bár hazai értelemben a négy éves borok már leggyakrabban igen érettnek tekinthetőek, ez a bor legfrissebb kóstolás alapján viszont még nem sokat mozdult meg.

             Még soha nem kóstoltam egy borkóstoló keretein belül 2-3 juhfarknál többet, ami nem meglepő annak fényében, hogy ez a fajta nem elterjedt hazánkban (és természetesen máshol sem, tudtommal). A Somlóról azonban kóstoltam néhány magas minőségű, kitűnő bort belőle az elmúlt években, és ez megérlelte a gondolatot, hogy összerakjak egy borsort juhfarkból szűrt borokból. A következő sort vettük górcső alá:

Következő állomásként két Laposa-olaszrizling következik. Fehérboros pályafutásom kezdetén az első meghatározó pince volt számomra. Sajnos ezen időszakból nem állnak rendelkezésre jegyzetek, így most csak a friss jegyzeteket tudom leadni.

Íme: 

A most soron következő somlói bort még Albert Gazda (1.0) ajánlása nyomán próbáltam ki, és nagyon tetszett. Az ominózus cikk után nem rémlik, hogy bárhol olvastam volna róla. Ezt soha nem is értettem, hiszen simán beszerezhető volt kereskedelemből, és stílusában nagyon beleillett az akkor talán legintezívebb virágzását élő „újhullámos, koncentrált somlóiak” körébe.

Múlt heti hárslevelű fajtakóstolónk kivonata következik. Az árnyaltabb összehasonlítás érdekében kritérium volt, hogy valamennyi tétel 2009-es legyen, ezen felül meg persze igyekeztünk az elérhető legszebbek közül meríteni, természetesen a teljesség igénye nélkül.

A kóstolás vakon történt.

Borrajongói pályafutásom elején igyekeztem válaszokat szerezni arra a kérdésre, hogy mikor legcélszerűbb az egyes borokat fogyasztani. Akkor még nem gondoltam, hogy ez milyen nehéz kérdés is tud lenni.

Mindenestre már akkor elhatároztam, hogy a 2011-es évben meg fogok vizsgálni jónéhány olyan tételt, melyekhez a kezdetekben is volt szerencsém.

A most induló kis sorozatban 4-6 éves somlói borok fognak terítékre kerülni. Ahol találok jegyzetet, ott igyekszem megosztani a több évvel ezelőtti élményt is.