Én többnyire egyetértően bólogatok a kadarkát egy könnyűre hangolt, egyszerű, elsősorban gyümölcsös és fűszeres szegmensbe beszorítani igyekvő törekvések hallatán, de megesik, hogy szerepemből kifordulva más vizekre tévedek. Lehet persze vádolni a következetesség teljes hiányával, de én inkább úgy látom, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Elismerem, szuper dolog a klasszikus brit elegancia – hatpalackos mintát vettem belőle a nyáron, az még hengerszámnak sem rossz –, de állítom, hogy hasonló alkatrészek felhasználásával összepakolható valami tágasabb, komolyabb luxusautó is. Ehhez persze mind a formatervezésnek, mind a gyártásnak megfelelően kell üzemelnie, és ez az, amire Bukolyi Marcell ’13-ban ráérzett. Bár nem Egerből vártam, de egészen a rajongásig örülök, hogy most és így érkezett egy kadarka, ami felrúgja a pehelykönnyűre definiált szabályrendszert, de nem bukik bele önnön nagyságába. Ez olyan teljesítmény, ami nem mérhető lóerőkben.

A Junibor Ünnep a „Kedvenceink” kóstolón kívül is bőven tartogatott ízlelni valót az egyes borászatok standjainál és a DiVino mobil egységénél, amely szintén a Szent István téren kapott helyet. Utóbbi helyszínen a négy nap alatt több borász is „fogadóórát” tartott, így az általuk bemutatott borok kóstolása során azokról első kézből kaphatott információkat a közönség. Most a "kint" kóstolt borokról papírra vetett hevenyészett jegyzeteim és nem túl mélyen átgondolt pontszámaim következnek.

Van az úgy, hogy a kisebb vagyonokból összepakolt csúcsboros sorok magaslatairól fejest ugrunk a plebsz közé, és körülnézünk, hogy mi a helyzet az alsó szegmensben. Tesszük mindezt kíváncsiságból és közszolgálatból egyaránt. Közhely, hogy az alapszéria a fehér spektrum tekintetében izgalmasabb és kockázatmentesebb, ugyanakkor célszerű szem előtt tartani, hogy a hétköznap borisszájának a bor színe – még mindig – vörös. Miután Szekszárd rendesen belehúzott az elmúlt években, elejét vettük a találgatásoknak, és megnéztük, mit tud hazánk sokak szerint legígéretesebb vörösboros vidéke az alapoknál. Hipotézisünkben két eset áll fenn: vagy hordó aljáról összeöntött, s így minőség tekintetében megkérdőjelezhető kármentés történik, amit a címke, a termelő neve tesz értékessé, vagy tényleg pislákol a jóra törekvés lángja a kétezer forintos környezetben is. Az őszinteség kárára menne, ha azt állítanám, hogy nem a bizalom bizonyos szintű hiánya miatt tettünk a vasárnapi sor végére két tokajit, így édesítve meg a kockázatos próbálkozás esetleges keserűségét. Az évjárat alapján összehúzott ('11-es) összkép a négyboros nekifutás alapján szélsőséges, inhomogén, így furmintfannal közös beszámolónk alapján vonja le mindenki maga a következtetéseket, ha akarja.

A Fritz Borház és Panzió boraival ritkán találkozni, aminek az lehet az oka, hogy az elsősorban vendéglátásra berendezkedett szekszárdi vállalkozás jól megy, így nincs szükség viszonteladóra, a palackok kiürülnek az ott megszállók, étkezők és pincelátogatók szorgos fogyasztásának köszönhetően is. Ez egyrészt szuper, mert azt mutatja, hogy a borvidék kedvelt turisztikai célpont lett, ráadásul ismeretes, hogy a borok helyben mindig finomabbak, másrészt sajnálatos, mert nem könnyíti meg az alkalmi fogyasztó dolgát. Pontosan két évvel ezelőtt egy szekszárdi túra alkalmával én is jártam Fritzéknél, ahol átlagon felüli szálláslehetőséget és kiszolgálást, átlagos ételeket, nem kiemelkedő, de korrekt borokat találtam. A különlegességnek kikiáltott fehér kadarka végtelenül gyenge próbálkozás, de a kínálat többi része azt mutatja, hogy a borász jól megtanulta a magyarra fordított Bordeaux-leckét: a borok súlyosak, hordósak, túlérettek, bővelkednek szeszben, de nem feltétlenül egyensúlytalanok. A minap a Tesco polcai között bogarászva szembejött két Fritz-bor az alapszintről, ráadásul indokolatlanul jóárasítva, úgyhogy (nem túl nagy elvárásokkal) le is csaptam rájuk rögtön.

A korábbi Kezes-Lábost és Pincefesztivált felváltó, minden évszakban egy-egy alkalommal megrendezett Etyeki Piknik gyorsan az elődökhöz hasonló népszerűségre tett szert. Több mint egy év távlatából a vendégborászok listája is stabilnak tűnik. A rendezvénysorozat - úgy tűnik - elérte célját: tényleg - legalább évszakonként egyszer - állandó programmá vált Etyekre járni. A pünkösdi hétvége szombati napján a kora nyári melegben szépen megteltek mind az településre közlekedő buszok, mind az Újhegy pincéi. 

Én nem is annyira kóstolni, mint inkább ismerősökkel találkozni, beszélgetni, lazulni ruccantam át a fővárosból, szombat délután  de négy pince szortimentjét még így is végignéztem. Haladjunk hát szép sorban…

A Fuxli, a szekszárdi borászok siller márkája két éve indult útjára. Először Heimann Zoltán készített egy sillert Fuchsli néven, majd 2012-ben öt másik termelővel lértehozták a Fuxlit, mint egységes szekszárdi brandet. Az elnevezés a róka rőt színére utal, és a borok címkéin is megjelenik, mint közös motívum. A cél egy jól iható, mégis tartalmas bor elkészítése volt, valahol félúton a rosé és a vörösbor között. Tavaly kilenc, idén már tizenhárom termelő készített Fuxlit. A 2013-as borok bemutatására az A38 állóhajó kiállítóterében került sor egy családias hangulatú kóstoló keretében. 

Ritka kegyben lehetett annak része, aki még időben asztalt foglalt az Olimpia étterem január végére meghirdetett Szimultán Borestjére. A vacsora különlegességét az adta, hogy a Szentesi József által élesztgetett régi magyar szőlőfajták végre nyilvánosan is főszerepet kaphattak. És nem is akármilyen kontextus hívta keringőre a száz éve elfeledett neveket. Az Olimpia étterem séfje ugyanis a 14 bemutatott tétel mellé egy hétfogásos, „csúcsgasztrós” ételsort tett az asztalra. Ez pedig bőven elegendő ahhoz, hogy nagy hiba legyen kihagyni.

Többször készültem Egerbe az elmúlt 2-3 évben, azonban a legkülönfélébb akadályok – márciusi ítéletidő, betegség, egyéb váratlan események - mindig meghiúsították a tervezett utazást. A hétvégén derült égből villámcsapásként adódott egy lehetőség, hogy többedmagammal részt vegyek egy gyors pincetúrán, le is csaptam a kínálkozó alkalomra. Kissé spontán ment a szervezés is, de így is sikerült kitölteni a rendelkezésre álló időt: végül a Bolyki Pincészetnél és Vincze Béla Borászatánál kötöttünk ki.

Közhelyes, de legalább érdeklődő borfogyasztókra mindenképp igaz, hogy a helyi borokra, érdekességekre kíváncsiak leginkább. Ez alól nem képeznek kivételt azok a közösségek sem, akikkel az USA-ban szoktam kóstolni. Néhány hete jelezték felém, hogy a fehérek után mutassak nekik magyar vörösborokat, és állítsak össze egy olyan sort, aminek a derékhada magyar fajtákból készült. Némi szerencsének köszönhetően az otthoni beszerzés és kiszállítás rövid időn belül megoldható volt, így egy öt borból álló sort kóstoltunk egy kis társasággal. Igyekeztem az adott bortípusokból az elérhető legjobbak közül válogatni. Három igazán magyarnak mondható fajtabort, egy bikavért és csattanóként a végére egy bordeaux-i típusú házasítást kóstoltunk.

Megünneplendő Szentesi Jóskát, a borászok borászát, meg azt, hogy csak úgy van és ontja magából a tabudöntögető borokat, egy igazán rendhagyó kóstolóra került sor. Egy baráti társaság gyűjteményének és a pincében „elásott” készleteknek hála ezúttal nem csak horizontálisan, de vertikálisan is éles képet kaphattunk a Szentesi Pincében folyó munkálatokról. Olyannyira rendhagyó kóstoló volt ez, hogy egyik-másik bornál a termelő sem igen sejtette mire számítson. És valóban, vajon mire kell gondolni, amikor egy elfeledett, sőt lesajnált borvidékről 5-10 éves fehér- vagy vörösborok forognak a pohárban? No, ennek jártunk utána.

Hosszabb ideje készülődtem már philadelphia-i és new york-i borbarátaimnak magyar vörösborokat mutatni. Újdonságot nem mondok vele, hogy nehezebb dolgom volt a borok kiválasztásánál, mint tavaly a fehérek esetében. A koncepcióm az volt, hogy próbálok néhány magyar fajtából készülő tétel mellett a nemzetközi fajtákra is koncentrálni, hiszen a legkomolyabb magyar vörösek zöme jelenleg alighanem azokból készül. Még egy dolgot tartottam nagyon fontosnak: olyan tételeket igyekeztem kiválogatni, amelyeknél nem kellett azzal mentegetőznöm, hogy most ugyan nem az igazi a bor, de majd 3-5-10 év múlva milyen jó lesz (vagy lenne, ha el nem fogyna). Minden bor pihent legalább egy hónapot mielőtt felbontottam, és az első kivételével 4 órát szellőztek, igaz csak palackban. Ismét el kell hogy mondjam, hogy bizonyára maradtak ki remek magyar termelők pompás borai, de azok közül remélhetőleg következő alkalommal több is sorra kerül. Ezúttal ezeket a borokat kóstoltuk:

A Szerbiába szakadt Hajdújárásról, a Szabadka-Horgosi borvidékről származik ez a kadarka, amelyet egy 1880-ban telepített ültetvényről készített Maurer Oszkár. A hátcímke szerint „Tudomásunk szerint a világ legidősebb kadarka szőlőültetvényének a termése a palackban lévő bor”. Minden bizonnyal így is van. Ha körbenézünk a világban, nem csak kadarkából – ahogy a címke pedzegeti szerényen – de más fajtákból is alig-alig találunk ilyen idős telepítéseket. Kapásból csak pár ausztrál borászat jut eszembe, ahol hasonlatosan hajlott korú shiraz vagy grenache tőkék adják a legcsúcsabb – és igen drágán mért – tételeket. Annál is inkább hihetetlen ez, mert a magyar szőlészeti mainstream szerint 30 éves tőkekornál már vágni érdemes. Kíván-e fűrészt a kadarka 130 évesen?

Kétezer-párszáz forintért vettem Tescoban. Első nekifutásra nem sokat mutat, némi semlgesebb piros bogyós gyümölcsösség, diszkrét fűszeresség, pörkölt magvak. Szájban közepes testű, jóivású korty. Alig közepes ízintenzitás, lazább szerkezet, alig közepes lecsengés. A párhuzamosan nyitva levő Clos du Mont Olivet Cotes du Rhone mellett kifejezetten szerénynek hatott. A palack mintegy fele a szokásos módon kisüvegekbe lett letöltve és néhány nap után vettem elő újra. Az első nap ismeretében nem voltak elvárásaim, de ekkor egészen jópofa volt. Málna, cseresznye, egészen izgalmas fűszeresség,  édesgyökér, gyógypemetefű, feketebors, vaníliarúd. Szájban az arányos, közepes méret mellett most teltebbnek tűnnek az ízek, fajsúlyosabbak a gyümölcsök, kifejezőbbek a fűszerek. A szerkezet továbbra se túl komoly, mondjuk senki nem is várta, ennek ellenére egy árnyalatnyit több anyagot villant ezúttal a kortyközép. Érintésnyi tannin, kanyarok nélküli, szélesebb savak, fokozatosan halkuló, közepesen hosszú lecsengés. Sima felszínek, jó egyensúly, jó inni. Első nap 4.5, következő alkalommal 5.5 pont. Nem tudom mi az oka a különbségnek. Fejlődés a nyitás után a kisüvegekben? Többé, illetve kevésbé gyökérnap a részemről?  Cotes du Rhone jelenléte, avagy hiánya? Ki tudja…Megvenném újra? Az első napi élményt nem, a másikat igen.

Az alapozás és szőlő után térjünk át a pincére. Ráspi talán legjobban ismert oldala a borkészítés, hiszen úton-útfélen találkozhatunk a természetességet és beavatkozás-nélküliséget hangsúlyozó filozófiájával. Az erőteljes terméskorlátozással megtermelt alapanyag erjesztése vadélesztővel történik, a fehérek hordóban, a vörösek nyílt kádon erjednek. A pincében jelenleg kb. 120 hordó három évjárat borát rejti. A hordók zöme 225 literes, nagyrészt francia fából, kisebb részben amerikai tölgyből készültek. Ráspi elmondása szerint – a jelenlegi helyzet ellenére – egyértelműen az 500 literes hordó a jövő útja. Az éves termelés 30.000 palack körül alakul.

Franz Weninger és Jandl Kálmán meglátogatása után Ráspinál búcsúztattam a Soproni Borvidéket. Nem számítottam el magam, hisz Ráspinál csak az csalódik, aki nem tudja, mit keressen errefelé. Ha azonban nyitott receptorokkal érkezünk Fertőrákos gasztro-remetéjéhez, olyan multidimenzionális élményben lehet részünk, amelyhez hasonlót nemhogy a szomszédságban, de egészen az üveghegyekig sem találunk. Talán itt készítik a világ legjobb ételeit? Valószínűleg nem. Talán innen kerülnek ki a világ legjobb borai? Valószínűleg nem. És mégis, Ráspinál járni egyszerre jelent klasszis ételeket, kiváló borokat, feltöltődést kínáló eszmecseréket és nem várt meglepetéseket. Ez pedig így együtt egészen más, mint enni-inni valamit egy jó kis vidéki étteremben.

A sors úgy hozta, tavaly nyáron eltölthettem egy kis időt Andalúziában, immár másodszor. Amikor első alkalommal jártam Dél-Spanyolország e kietlen, ámde mégis vérbő táján, csak a jerez-i borokra fókuszáltam. Fantasztikus, magas fallal körülvett univerzum ez, rendre visszahull, ki könnyűnek találtatik. Minő tragédia. Ha már újrázás, gondoltam, ne álljunk meg az alkoholtól roskadozó solerák árnyékában. Pedig „csöndes” bort keresvén, nincs könnyű dolgunk, hiszen a világ e forró szeglete lekvárra van kalibrálva. Ha Andalúziában mégis valami komolyabbra vágynánk, a homokos tengerpartoktól kissé távolabb kell keresgélnünk. A délnyugati hegyormok és vastag felhők szorításába ékelődő történelmi városka, Ronda, sok szempontból Dél-Spanyolország helyi maximuma. Nevének ellentmondó szépsége, fantasztikus fekvése és gazdag történelme közül bármelyikért érdemes meglátogatni. A modern bikaviadal ősforrásaként számon tartott Rondában azonban nem csupán bikák vére folyik olykor, de a környék szőlei szokatlanul jó vörös és fehér borokkal is kecsegtetnek. Ez eddig amolyan hétköznapi eset volna csak, de mi sem szokatlanabb Martin Kieninger kékfrankossal és zweigelttel dolgozó pincécskéjénél. Kárpát-medencei reflexiók következnek Andalúziából.

A december kiemelten boros hónap. Egymást váltják a jeles alkalmak, felpezsdül a társasági élet, ilyenkor pedig egyik palack nyílik a másik után.

Az elmúlt hetekben ezeket a borokat kóstoltam és fogyasztottam. Általában nem voltam túl jegyzetelős kedvemben, zömmel napok után vetettem csak papírra az emlékeimet, így a leírások kicsit rövidebbek a szokottaknál.

A Szentesi Pince készülőben levő fehér borait bemutató poszt után most rátérek a 2012-es vörösökre. A teljes felhozatalt eddig két ízben kóstoltuk meg, most a november 4-i jegyzeteim következnek. A nagyrészt ismert fehérszőlők boraival összehasonlítva a vörösök között igencsak sok, számomra teljesen ismeretlen fajtából készült bor idén. Pont ezért megy élményszámba ezek ízlelgetése, a jövőbeli potenciáljuk méregetése. Úgy tűnik, hogy a fajták egy része könnyeden tréfás, de egyedi és izgalmas bort fog adni. Ezek valószínűleg nem, vagy csak korlátozottan lesznek alkalmasak palackos érlelésre. Természetesen nekik is megvan a saját szerepe, leírni semmiképpen sem kell őket. A fajták egy másik része viszont igencsak komoly potenciállal kecsegtet. Persze bebizonyosodhat még ezek ellenkezője is, de a jövő zálogát is rejthetik. És nem csak a Szentesi Pince számára. Pont ez izgalmas az egészben.

Szép komplex illat, sok piros bogyós gyümölcs, főleg meggy, szilva, rengeteg fűszer, ánizs, szerecsendió, kömény, némi keleties beütés. Volt egy kis burgundias érzetem, buja, orrbamászó gazdagság, élénk, fineszes köntösben. Közepesnél nagyobb test. Telt, harapható ízek. Letisztult világú friss gyümölcsösség, valamint fűszerek itt is, közepesen, vagy attól talán picikét hosszabb lecsengés. Középi történéseket nagyon nem kell ragozni, szép fokozatosan halkul, újabb izgalmakat, impulzusokat már nem nagyon produkálva. Tannin nincs sok, a savak érettek, élénkek, egészen jól ellensúlyozzák a 15%-os alkoholt, ez utóbbi érzetre biztos le tudna valamennyit tagadni magából. Tetszett, szép volt, a palack is gyorsan ürült. 6 pont. (87-88)

 Tegnap este ismét a kis üvegcsés módszerhez fordultam segítségért, hogy fesztiválozzak még egy utolsót, de mégis élvezhessem a családi kört otthon egyidejűleg.

Megint négy tételből vittem haza.

 ....és végül (talán) az utolsó részlet következzék:

Tegnap este nem volt időm érdemben kimenni a borfesztre, viszont este, itthon szívesen kóstoltam volna valamit. Így a tavaly is bevált "kompenzációs" módszerhez fordultam. Fogtam néhány darab decis üvegcsét, kiszaladtam a fesztiválra, vásároltam néhány borból kóstolót elvitelre, majd otthon, családi körben, nyugodtan megnézegettem a mintákat.

Következzen pici kiegészítés az első napi merítéshez:

 Kifejezetten buja, komplexen fűszeres illat. Vaníliarúd, kömény, szerecsendió, édesgyökér, meg persze cseresznye, csipkebogyó. Elég mélyről is jövő. Szájban közepes testű korty. Kellemes teltségű ízek, főleg piros bogyósokkal, fűszerekkel, bár korántsem olyan intenzív és színes, mint az illat ígérte. Érintésnyitől több, sima, szinte selymes tannin, picit lágy, de a bor méretéhez, világához jól passzoló savak. Remek egyensúly, diszkrét alkohol. A szerkezet kadarkásan kicsit laza, de azért van benne cizelláltság, ami struktúra szempontjából is mindenképp kiemeli az „átlagosabb” kadarkák közül. Alig közepes, de a stílushoz épp elegendő hosszúságú lecsengés. Az utóízben leheletnyi kesernye, melyet a későbbi visszakóstolásoknál (másnap, harmadnap) már nem éreztem. Eléri a 6 pontot. Az áráért kifejezetten jó vétel. Tulajdonképp hasonlóképp szerettem a 08-ast is.

Úgy tűnik, hogy a március idusa adta hosszú hétvégén Eger lett a sztár. Rengetegen gondolták itt tölteni az első igazán tavasziasnak ígérkező napokat. A szálláshelyek szépen megteltek, az utcákat pedig elborította a napra éhes közönség. Utólag kiderült, hogy Drbartával forró kásaként kerülgettük egymást, míg más ismerősökkel a legkietlenebb helyeken futottunk össze. Elsőként az Egerszalókon található St. Andrea Szőlőbirtok volt a cél, már évek óta törekedtünk ide eljutni, de csak most sikerült a „jót gyakorolni”. A birtok arcát abszolút meghatározó Lőrincz György 1999-ben érte el első komoly sikereit az Egri, majd később az Országos Borversenyen. A családi fogyasztásra megtermelt kisebb bormennyiségtől 10 év alatt, rögökkel „kibélelt” ösvényen jutott el a ma 30 hektáros, kb. évi 170.000 palackot előállító középbirtok méretig.