A hazai sauvignon blanc trió után következzen egy újabb, ezúttal Új-Zélandról, szintén 3 különböző borvidék tükrében. A sauvignon blanc-nal nemzetközi hírnevet befutó, a szigetország legnagyobb borvidékét alkotó Marlborough mellett a tőle nyugatra található Nelson, valamint az Északi sziget keleti részén található, az ország második legnagyobb borvidékét képező Hawke's Bay 1-1 bora került egymás mellé, az Ab Ovo kínálatából válogatva.
A prosecco a köztudatban leginkább egy olyan nem túl drága és népszerű termékként él, mint ami remek aperitif, a kerti partikon 1 üveg széttöltve 5 perc alatt elfogy vagy kötelező kelléke az aperol spritz-nek. Szóval nem kell rajta sokat gondolkodni, frissít, feldob, bódít, általában ebben a sorrendben, de meglepetést ritkán okoz. A Ca' dei Zago prosecco-ja hiba a mátrixban, mind készítési metódusában, mind jellegében, de még megjelenésében is elüt a nagy átlagtól. A címke szinte archaikus hatást kelt, a palackot nem a buborékos tételeknél megszokott, alakjában gombára emlékeztető pezsgődugó és drótkosár, hanem szimplán egy egyedi alakú, de normál dugóhúzóval kihúzható parafadugó zárja.
A Valdobbiadene mellett 1924-ben alapított családi birtokot jelenleg a testvérpár Marika és Christian Zago vezeti. Mint látszik, éppen 100 éves múlt a pincészet. Hat és fél hektáros, organikusan művelt birtokukon a kötelező glera mellett több helyi fajta - bianchetta, verdiso és perera - terem, helyenként még az eredeti telepítésből származó 80-100 éves tőkéken. A borkészítésben a modern technológia megjelenése előtti metódusokat követik, egyedi színfoltot képviselve a prosecco tengerben.
Idén elmarad a szokásos magyar sauvignon blanc-seregszemle, illetve inkább csak részletekben valósul meg. A legtöbb borvidékre kiterjedő, klasszikusokat és új reménységeket felvonultató sor felállítása és végigkóstolása minden szempontból biztosan túl nagy erőfeszítést igényelt volna, így inkább meg sem próbálkoztam a borok begyűjtésével. Az otthon már eleve rendelkezésre álló készletből azért egy észak-balatoni válogatás szinte biztosan összejön, remélhetőleg hamarosan ez is sorra kerül. Addig is a maradékból összeállítottam ezt a triót, három különböző borvidékről sorakoztak fel hazai klasszikusok, amelyek már biztosan több, mint 10 éve a hazai sauvignon blanc-választék stabil pontjai.
"Régen jártam Etyeken" - jutott eszembe oly sokszor az elmúlt években. Budáról Etyekre utazni igazán nem igényel komoly előkészületeket, ennek ellenére a kiruccanás megvalósítása mindig csak csúszott. Végül augusztus elején, valószínűleg a nyár addigi leghűvösebb napján kerekedtem fel. A borongós idő és a szokatlanul alacsony, 20 fok körüli hőmérséklet valószínűleg a legtöbb látogatót elriasztotta Etyekről. Az Öreghegyen és az Újhegyen is csak 1-2 turista kószált, kérdésemre azért megnyugtattak, hogy ennél nagyobb forgalom szokott lenni vasárnaponként.
Séta közben rögtön feltűnt, hogy Etyek az elmúlt évek alatt több vendéglátóhellyel gazdagodott, új nápolyi pizzériákat és borászatokat is láttam, majd ezeket is ki kell próbálni legközelebb. Most azonban még a kitaposott ösvényen maradtam és csak utólag esett le, hogy pont azt a két pincészetet látogattam meg, mint amikor 4 éve utoljára a településen jártam.
Magyarország egyik legfontosabb fehér borszőlő fajtája valószínűleg méltatlanul keveset szerepelt a borpáros sorozatban, de ezúttal friss, 2024-es olaszrizlingek kerültek egymás mellé. Történetesen mindkét pincészet - a Béla és Bandi és a Gellavilla - Balatonszőlősön tevékenykedik, az olaszrizling pedig természetesen az egyik, ha nem a legfontosabb fajta a választékukban. Mindkét tétel idős tőkék termése, amely a szüret és a válogatás után hűtött tartályban erjedt és érlelődött. Ebben az árkategóriájában pedig mindkettő remek választás.
Szijjártó Előd nevével először 2021-ben találkoztam, a fiatal etyeki borász első szárnypróbálgatásait kóstolva. Már akkor is akadtak ígéretes tételek, de alig néhány év alatt Szijjártó Előd jóval szélesebb ismertségre tett szert és - véleményem szerint - csatlakozott az etyeki élvonalhoz. Nagyjából követem a borokat, bár biztosan nem kóstoltam minden forgalmi tételt az elmúlt évekből. Amennyit igen, abból viszont nekem úgy tűnik, hogy jól bánik a felhalmozott tapasztalattal és egyre biztosabb kézzel készülnek a borok. A sauvignon blanc-jából biztosan minden évjárattal találkoztam a 2020-as óta, szerintem a 2024-es lett az eddigi legszebb. A fajtával folyamatosan kísérletezett a borász az elmúlt években, talán most rátalált a stílusára.
A Würzburgban tett látogatás után a szálláshelyen két silvaner összekóstolásával zártam a németországi boros kalandokat. A helyi pincészetek néhány tételből mini bocksbeutel-eket is megtöltenek, ezek pont ideálisnak bizonyultak egy ilyen alkalomra. Az előző posztban már említett Juliusspital 2024-es bora mellé ezúttal egy másik városi pincészet, a Staatlicher Hofkeller Würzburg silvaner-je került.
Bajorországról biztosan hamarabb jut az ember eszébe a sör, mint a bor, de itt most utóbbi kerül a fókuszba. Bajorország északnyugati részén találjuk Franken borvidéket is, amelynek központjában, Würzburgban járva a szőlészeti és borászati hagyományok fontossága már szembeötlő, legyen szó akár a várost körülvevő dombokra felfutó szőlősorokról vagy a belvárosban működő vinotékákról. Würzburg mellett magasodik a Würzburger Stein, Németország egyik legnagyobb dűlője, amelynek homokkőből álló lejtőiről már 779-ben is dokumentáltan készült bor. A városban több kisebb-nagyobb borászat is működik, ezek egy része több száz éves múltra visszatekintő, egyházi alapítványok keretében létrejött birtok, de vannak kisebb családi pincék is.
A várost 1945-ben porig bombázta a brit légierő, de az elpusztított történelmi épületeket az ezt követő évtizedekben szépen helyreállították. Az óváros és a Majna folyó partja bőven kínál látnivalókat, az egy nap, amit a városban töltöttem, nem is volt elég mindenre, arról viszont meggyőzött, hogy érdemes visszatérni. A borozás fakultatív programként került be az útitervbe, végül a városnézés végén két pincészet vinotékájába ugrottam be néhány bort megkóstolni. Ezek a borvidék legnagyobb borászatai közé tartoznak és több évszázados alapítványi háttérre tekintenek vissza.
(Würzburg látképe a Marienbergről)
Nyár van, meleg van, ilyenkor ha bor kerül a pohárba, akkor az leginkább fehér, rosé, vagy buborékos, esetleg szóda is megy bele. Már ha kerül, mert közben borszakmában egyre nagyobb a pánik amiatt, hogy a borfogyasztás szerte a világon csökken. Különösen igaz ez a vörösborra, nem csoda, hogy a hazai vörösboros borvidékeken (Villány, Szekszárd, Sopron) is igyekeznek a borászok egyre több rosé-val, fehérborral, pezsgővel dúsítani a kínálatot. Véletlen egybeesés, vagy tudatos stratégia a klasszikus vörösboros szezon kitolására, de éppen mostanában nagyon terjed a "chilled red" trend, azaz, hogy a vörösborokat ne feltétlenül a hagyományoknak megfelelően szobahőmérsékleten, hanem kicsit behűtve, akár fehérboros hőrmérsékleten igyuk. Ez persze nem mindenkinek újdonság, inkább csak a nagyközönségnek, de lényeg, hogy a dolog a megfelelő borral, az optimális hőfokot megtalálva valóban kiválóan működik. A testesebb, tanninos darabokkal nem feltétlenül válik be, de a könnyedebbre hangolt, gyümölcsös vörösekkel - és ugye az is trend, hogy ezekből egyre több készül - érdemes próbálkozni. A mai írás főszereplőjénél pedig keresve sem lehetne találni jobb "chilled red" alapanyagot.
Az Irsai Olivér az egyik oldalról az alkalmi borfogyasztók jól bejáratott kedvence, könnyed, illatos, laza, itatja magát simán vagy fröccsben. A másik oldalon a magukat komolyan vevő borkedvelők nagyjából ugyanezen okok miatt egy kézlegyintéssel intézik el a fajtát. Tény, hogy a Kocsis Pál által 1930-ban a csabagyöngye és a pozsonyi fehér fajtákból 1930-ban nemesített fajta nem a legkomplexebb és sokáig érlelhető borok alapanyaga (bár akad azért ellenpélda), de meg lehet találni a helyét. Például a nyári melegben, simán vagy fröccsben.
Az örök házibuli/kerti parti favorit Nyakas Irsai Olivért a szintén népszerű Skizo Irsaival eresztettem össze egy barátságos mérkőzésre.
A Villa Tolnay jó 20 éve a Badacsonyi borvidék egyik fontos szereplője és egyben érdekes színfoltja. A birtok tulajdonosa Philipp Oser svájci vállalkozó, szenvedélyes borgyűjtő. A pince választékában inkább a nemzetközi fajták dominálnak, a borok stílusa is eléggé eltér a borvidéki fősodortól. Júliusban Philipp Oser volt a Bortársaság Borsuli "Borász a házban" eseménysorozatának vendége, a Villa Tolnay története mellett az aktuális szortimentet és a borkészítési filozófia fő sarokpontjait is megismertük.
Három napos ausztriai kiruccanásom utolsó állomása volt Klosterneuburg városa, ahol 2017-ben már jártam egy borús őszi délutánon. Idén júliusban - Bécshez közeli célpontot keresve - ideális helyszínnek tűnt egy bő fél napos kirándulásra, így végre napos időben is láttam a Duna mentén fekvő kisvárost. Klosterneuburg fő nevezetessége az Ágoston-rendi szerzetesek apátsága, a Stift Klosterneuburg, amely egyben Ausztria legrégebbi borászatának is otthont ad. Az apátságot és a borospincét vezetett túra keretében lehet meglátogatni, a borászathoz tartozó vinotékában vásárlás előtt meg is lehet kóstolni a borokat. Az apátság bejárása után természetesen én is éltem a lehetőséggel.
A nyolc évvel ezelőtti látogatás alkalmából már írtam az apátságról és a hozzá tartozó pincészetről, most csak a kóstolt borokról fogok megemlékezni.
A Kősziklás Borászat hosszú évek óta megbízható pontnak számít a Neszmélyi borvidéken. Béger Ákos borász és Emmer Szabolcs szőlész korábban a Hilltop-nál dolgoztak, majd 2008-ban alapították meg saját borászatukat Dunaszentmiklóson, amelyet a közeli Kősziklás dűlőről neveztek el. Ma már 70 hektárnyi területettel rendelkeznek és számos fajtával dolgoznak. Elsősorban reduktív fehérboraikról váltak ismertté, de rosé és vörösbor is készül a pincénél, és kísérleti tételek is előfordulnak.
A 2024-es rosé-król tavasszal írtam, most pedig négy fehérbor kerül sorra a pincétől. Évente néhány Kősziklás bor biztosan a poharamba kerül, de valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy egymás mellett több fehér tételt is kóstoltam. Meglepetés is ért, olyan formában, hogy nem az a fajtaborok tetszett a legjobban, amelyet befutónak vártam.
A külföldi boros élménybeszámolók súlypontja néhány poszt erejéig Közép-Európába kerül át a déli kalandok után. Július közepén Ausztriát céloztam meg egy hosszú hétvégére. Klasszikus pincelátogatás nem volt a programban, de még így is sikerült annyi bort megkóstolni, hogy egy külön egyvelegre és egy-egy borászatra fókuszáló mini-posztra elegendő jegyzet összegyűljön. Utóbbiak között egy régi ismerős és egy új felfedezés is helyet kapott, most az újdonsággal fogok kezdeni.
A Weingut Prechtl a mai nap főszereplője, három borukat az egyik bécsi Wein&Co. üzletben kóstoltam. Mint kiderült, épp aznap járt náluk a borászat képviselője, persze a legjobb lett volna őt személyesen is elcsípni, de így is örültem a lehetőségnek.
Illatos fajták ritkán szerepelnek önálló posztban a blogon, de most rajtuk a sor. Három 2024-es sárgamuskotály következik a borpárokat, bortriókat felvonultató sorozatból. Három borvidékről: Pannonhalmáról, Neszmélyből és Tokajból választottam 1-1 bort. Tokajban sok termelő félszáraz tételként készíti a sárgamuskotályt, Sauskáék választékában viszont csontszáraz borként szerepel. Pannonhalma kicsiny borvidékén a sárgamuskotály csak epizódszereplő, a Herold Pince azonban évek óta nagyon szép borokat készít a fajtából. Harmadikként a mindig megbízható Kősziklás Borászattól választottam egy bort.
Újabb külföldi mini-mix következik, ezúttal Horvátországból. A tavalyi dalmáciai kiruccanás után idén júniusban az Isztriai-félszigeten töltöttem el a pünkösdi hosszú hétvégét. Természetesen a helyi borokkal való ismerkedés sem maradhatott el, leginkább a könnyedebbre hangolt fehérek csúsztak a koranyári melegben, de estefelé 1-1 vörösbor is legurult a vacsora mellé.
(Rovinj a tenger felől)
Borozgatás alatt általában bele sem gondol az egyszeri fogyasztó, mennyi rizikófaktorral kell számolnia a termelőnek, amíg a tőkéről a pincébe kerül a bornak szánt alapanyag. Az időjárás, a betegségek, a kártevők mind-mind megnehezíthetik a szőlész dolgát. A nemesítők a rezisztens fajták létrehozásával a kockázati faktorok egy részét igyekeznek kiiktatni az egyenletből. Ezek a szőlőfajták ellenállnak a gombás betegségeknek, és akár a fagynak is, vegyszermentesen vagy legalább jóval kevesebb növényvédő szer alkalmazása mellett termeszthetőek, így a költségeken is lehet spórolni és az egyre inkább (legalábbis kommunikációs szinten) egészségközpontú világban a vegyszermentesség is előny lehet a fogyasztók meghódításában.
A rezisztens szőlőfajtákkal a hazai nagyközönség még alig-alig találkozik, bár több hazai borászatnál és a Pécsi Tudományegyetem Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetben is folynak velük kísérletek. Ezek azonban a nagy áruházak polcain még kevés nyomot hagynak, így meglepetésként ért, amikor az Aldi kínálatában feltűnt ez a két Feind bor. A pincészet 4 hektáron telepített 2022-ben rezisztens fajtákat, így alighanem a szűztermések kerültek palackba 2024-ben. A kíváncsiságtól hajtva beemeltem a két bort a kosárba és pár napon belül ki is bontottam őket.
Ismét egy mini-egyveleg következik, ezúttal két észak-olasz régió fehérborai kerültek egy válogatásba.Lombardia leginkább Milánóról és alpesi tavairól híres, míg Liguria az olasz Riviérának ad otthont, mindkét régió számos turisztikai nevezetességgel rendelkezik. Ami a borokat illeti, Lombardiából Franciacorta DOCG palackos erjesztésű pezsgői tettek szert a legnagyobb nemzetközi ismertségre és elismertségre, de a változatos domborzati viszonyoknak köszönhetően számos különböző eredetvédelmi körzetben találunk fehér, rosé és vörösborokat is. Liguria tengerhez közeli régiója szintén több eredetvédelmi körzetet ölel fel, talán a picinyke Cinque Terre DOC mondható a legjelentősebbnek.
Liguria a magasból
A Franciacortákat most meghagyom a nagy egyvelegnek, ebben a válogatásban csak csendes borok szerepelnek. Éppen egy tucat tétel bor fért bele a válogatásba, akadtak közöttük komoly meglepetések is.
A KisBécs alapítói, Kálmán András és Gombolai Attila május végén komoly szakmai mesterkurzust szerveztek a Color-ban, amelyen két neves osztrák borász Birgit Eichinger és Birgit Braunstein - "Birgit & Birgit" - személyesen mutatta be borait a szakma képviselőinek. A vezetett nagykóstolóra hétfő délben sajnos nem tudtam elmenni, így szerdán egy "morzsaparti" keretében pótoltam, amit lehetett. A hivatalos mini kóstolósorban öt bor szerepelt, de kiegészítésképpen néhány plusz tételt is meg tudtam kóstolni, amit ezúton is nagyon köszönök a KisBécs-Color csapatának.
Birgit Braunstein és Birgit Eichinger (A képet a KisBécs facebook oldaláról kölcsönöztem)
Az Újvilág egyik legnagyobb sikertörténetét produkáló Új-Zéland boraival egyre több borkereskedés választékában találkozhatunk Magyarországon is, de a portfólió általában csak 2-3 pincészet néhány tételét öleli fel. Az Ab Ovo borkereskedés ezt a piaci rést használta ki és kezdett el több "kiwi" pince boraival is foglalkozni. A hangsúly természetesen a szigetország zászlóshajóján, a marlborough-i sauvignon blanc-on van, de más fehér szőlőfajtákból készült borok és pinot noir-ok is helyet kaptak a portfólióban, amely éppen mostanában frissült új évjáratokkal és néhány új tétellel.
Az Ab Ovo egy májusi mini portfólió bemutató keretében 12 új-zélandi bort hozott magával a Kávétársaság Nádor utcai üzletébe, ahol én is szépen végigmentem a borokon.
Májusban Magyarország egyik legkisebb borvidéke és annak legfontosabb birtoka került a reflektorfénybe a Bortársaság Borsuliban: a Pannonhalmi Apátsági Pincészet főborásza, Liptai Zsolt volt a Borász a házban eseménysorozat vendége. Liptai Zsolt neve az elmúlt bő 20 évben szinte egybeforrt a Főapátság pincészetével, hiszen a kezdetektől fogva egyengeti az egyházi birtok útját. Az már önmagában komoly fegyvertény, ha valaki ilyen hosszú ideje vezet egy borászatot, emellett Liptai Zsolt munkáját a szakma is elismeri, ezt bizonyítja, hogy 2024-ben elnyerte az Év Bortermelője díjat és a Borászok Borásza díj jelöltjei között is évről évre szerepel a neve.
Az este során megismertük a borászat és a borász eddigi pályáját, miközben átfogó képet kaptunk a pincészet portfóliójáról. Néhány forgalomban már nem kapható tételt is kóstoltunk.
2025 sem múlhatott el Badacsony New Yorkban rendezvény nélkül, ezúttal április első hétvégéjén álltak csatasorba a Badacsonyi borvidék borászai és más turisztikai kiállítók a New York Palota Róma termében.
Sajnos úgy alakult, hogy arra a szombatra már volt programom, így mindössze egy röpke órát tudtam eltölteni a rendezvényen. Még jobban kellett sietnem, mint két éve, az extrán szűkre szabott időkeretbe négy pincészet fért bele: Villa Sandahl, Edvi-Illés, 2HA, Villa Tolnay (az esemnyen szintén kiállító Váli Pince és Jakab Badacsony borait nemrég kóstoltam a Grand Radovinben).
Van mi bepótolnom tehát, remélhetőleg lesz rá mód hamarosan, Badacsonyban. Addig is négy pince, négy-négy bor, gyors jegyzetek, kevésbé átgondolt pontszámok következnek.
Szinte hihetetlen, hogy 2022 tavasza óta idén legközelebb idén márciusban jártam Tokaj-Hegyalján. Az előző két évben is voltak tervben kirándulások a borvidékre, de valahogy mindig máshogy alakultak a dolgok. Március végén viszont hosszú kihagyás után ismét meglátogattam néhány régi ismerőst, Tarcalon és Bodrogkeresztúron-Bodrogkisfaludon. Az időjárás pocsék volt, a program sűrű, dűlőtúrára idő és lehetőség sem nagyon lett volna, de borból annál több jutott, így a beszámolót terjedelmi okokból két részre osztottam.
(A Karám udvara, Bodrogkeresztúr)
Kitört a tavasz és megérkeztek a polcokra a 2024-es évjárat rosé borai, ideje volt ezt a témát is napirendre tűzni. Idén elsőként a Neszmélyi borvidékről ismert Kősziklás Borászattól kóstoltam friss rosé-t, rögtön kettőt is, két különböző szőlőfajtából. A pincétől inkább fehérborokkal kerültem eddig közelebbi ismeretségben, azok általában megbízhatóak, stabilan hozzák a megszokott színvonalat (hamarosan lesz bejegyzés néhány 2024-es fehérborukról is). Most azonban lássuk, a két rosé közül melyik nyerte a házibajnokságot.
