A spanyolországi Rueda DO legfontosabb szőlőfajtája a verdejo, amelyet néha a hasonló karakterű sauvignon blanc-nal, illetve egy másik spanyol szőlőfajtával, a viurával, vagy macabeoval is házasítanak. Így történik ez az Uves Felices projekt keretében Angel Lorenzo Cachazo borásszal közösen elkészített Fenomenal nevű bora esetében is, ahogy Telmo Rodríguez is évek óta házasít egy kevés viurát a verdejo mellé a Basa nevű tételhez. Ennek a két bornak a 2022-es évjáratát néztem meg egymás mellett.
Ismét hazai pályáról származó 2022-es rajnai rizlingeket kóstoltam egymás mellett (1., 2., 3., 4.), ezúttal csak úgy ad hoc jelleggel párban. Utólag úgy tűnik, hogy egy egész terjedelmes sor is összejöhetett volna ezekből a borokból, de végül részletekben fogytak el. Ezúttal egy neszmélyi és egy észak-balatoni bor került egymás mellé, a két borvidék 1-1 nagy termelőjétől.
Az augusztusi hosszú hétvége egy részét Sopronban töltöttem, ahova az utóbbi években leginkább a hajdani VOLT Fesztivál apropójából jártam. Ezúttal azonban nem fesztiválozni jöttem, így volt időm alaposabban szétnézni a belvárosban és amikor este leszakadt az ég és felfrissült a levegő, egy kis borozás is belefért. Ehhez ideális helyszínnek bizonyult a TasteVino Borbár és Vinotéka, ahol széles kínálat és szakértelem várja a vendégeket. Természetesen soproni borokat is találunk itt bőven és nem mehettem el néhány helyi tétel megkóstolása nélkül. A válogatás végül úgy alakult, hogy a Zachár Borászattól három bort is kóstoltam aznap (egyet még korábban, az ebéd mellé), úgyhogy ezeket külön csokorba gyűjtöttem.
Zachár Ágnes első generációs borászként egy kedves barátja édesapjától vett át egy szépen gondozott szőlőt, jelenleg másfél hektáról készülnek a borok. Zöldveltelini, chardonnay, furmint és kékfrankos fajtákból készül bor a pincénél. A pince saját furmint települése még nem fordult termőre, így az általam kóstolt tétel még vásárolt termésből készült.
Korábban egyetlen Zachár borhoz volt szerencsém, most rögtön megnégyszereztem ezt a számot, és az eddigi benyomásaim alapján érdemes lesz odafigyelni a soproni pincére.
Vermentino kóstolóra szerintem még nem volt példa a borrajongó történetében, eddig. A közelmúltban összegyűlt nálam öt palack, három különböző termőhelyről, úgyhogy augusztusban tartottunk egy kis vermentino-szemlét.
A szőlőfajta a Földközi-tenger nyugati részén terjedt el, Olaszország északnyugati és Franciaország déli részén, ideértve Korzikát és Szardíniát is. Ahogy az lenni szokott, eredete nem teljesen tisztázott, ahogy az sem, hogy a különböző termőhelyeken ismert szinonim nevek (rolle Provence-ben, pigato Liguriában, favorita Piemontban) egészen bizonyosan ugyanazt a szőlőfajtát jelölik-e.
Szardínián kiemelten foglalkoznak a vermentinoval, külön DOC és DOCG regionális körzete is van a szőlőfajtának, előbbi Vermentino di Sardegna DOC, utóbbi - a sziget északi részén - Vermentino di Gallura DOCG néven. Toszkánán belül Bolgheri Vermentino DOC és Maremma Toscana Bianco DOC megjelöléssel is kerülhet vermentino a palackba. Korzikán is a vermentino az első számú fehér szőlő, ahogy Provence-ban is megtaláljuk a fajtát, helyi nevén rolle-ként, itt fehérborok mellett a rosé-kba is házasítják. A fajta jellemzően friss savakkal rendelkező, üde, gyümölcsös borokat ad, de például Liguriában, a Cinque Terre vidékén passito eljárással édes bort is készítenek belőle.
Két szardíniai, két toszkán és egy máltai tétel alkotta a mini kollekciómat, mind a 2022-es évjáratból. Ezeket kóstoltuk meg egymás mellett egy forró hétfői napon, én nem is jártunk rosszul a sorral.
Ha Szászi Endre és dűlős olaszrizling, akkor bizonyára a legendássá vált Kabócás ugrik be, nem véletlenül a magyar borblogok hőskorszakának legünnepeltebb olaszrizlingjei, meg úgy általűban magyar fehérborai közé tartoztak a 2006-os, 2007-es Kabócások. A Kabócás nevét a szigligeti Antal-hegy déli oldalán található Kabócás dűlőről kapta, és azóta is elkészül, amikor engedi az évjárat. 2020 óta viszont kapott egy társat is, a Szent György-hegyről, ez lett az azonos nevű dűlőről szüretelt Rókaluki Olaszrizling, amely a ravaszdi bundájára emlékeztető rőt címkét is kapott.
Az interneten szerint 2020 óta minden évben elkészült ez a bor, nekem az első két évjárat kimaradt (vagy az elsőt kóstoltam, de akkor még csak egy szám állt a név helyén), most a 2022-essel pótoltam a lemaradást.
A májusi dalmát kitekintés után ezúttal a nappaliban folytattam személyes horvát boros horizontom tágítását. Az Isztriai-félsziget legfontosabb fehér szőlőfajtája a malvazija (istarska), amelyből többféle stílusban is készülnek borok. Nem könnyíti meg az eligazodást a malvasia világában, hogy igazából ez inkább gyűjtőnév, amely több különböző fajtát takar a Földközi-tenger környékén, amelyeknek közös őse valószínűleg görög eredetű, de a legújabb kutatások szerint például a malvazija istarska pont nem rokona a malvasia bianca-nak.
Két elismert isztriai pincészettől kóstoltam meg egy-egy malvaziját, a 2022-es évjáratból.
A mai bor Magyarország északkeleti csücskéből érkezett, ahol egy egykoron virágzó borkultúra hagyományait napjainkban már csak nagyon kevesen ápolják. Az 1893-as bortörvényben még Beregszász-nagyszőllősi borvidék néven említett borvidék nagy részét a trianon békeszerződés következtében elcsatolták Magyarországtól. A filoxéra, az első és második világháború, majd a szocialista tervgazdaság következtében a helyi borkultúra leépült, ma már leginkább csak hobbitelkeken találni errefelé szőlőt. Ez aztán az igazi rejtőzködő borvidék!
A Takács Zoltán és Éva által néhány éve megalapított Delelő Pincészet a kivétel. A tarpai szőlőhegyen 4 hektárnyi ültetvényükön sauvignon blanc-t, sárgamuskotályt, királyleánykát, feketeleánykát és kékfrankost gondoznak, a borok elkészítésére a Majoros Lászlót kérték fel a Tokaji borvidékről. A szőlőhegy lényegében egy megsüllyedt, vulkanikus eredetű képződmény, amelyet löszréteg fed. Geológiai szempontból Tokajhoz kapcsolódik, de adminisztrációs okokból az innen távolabb fekvő Bükki borvidékhez kapcsolódik. Nem egyszerű helyzet, de innen szép nyerni, ahogy mondani szokták, és a Delelő Pincészethez fűződő első élményem alapján érdemes lesz figyelni rájuk.
A Magyar Nemzeti Galéria népszerű programsorozata, a Borszerda még 2012-ben indult el emlékeim szerint, és tartok tőle, hogy én is csak akkor vettem részt rajta, azóta sok-sok év kimaradt. Nem is értem miért, hiszen egyetlen esemény keretében barangolhatunk a múzeum folyosóin, tematikus tárlatvezetések keretében merülhetünk mélyebbre a műkincsekhez kapcsolódó történetekben, hallgathatunk élő zenét, gyönyörködhetünk a kilátásban a teraszról vagy a Budavári Palota kupolájából és persze borozhatunk. Két hete - bár némi náthával küszködtem - egy hirtelen ötlettől vezérelve felzarándokoltam a Budai Várba és "borszerdáztam" egyet, nem is bántam meg.
Az idei nyár során alkalmanként két borászatot láttak vendégül az eseményeken, egyikük mindig egy natúr borászat volt. Két hete a Pannonhalmi Főapátság és az Unger Bormanufaktúra borait lehetett megkóstolni.
Mivel a Pannonhalmi Főapátság borai elég széles körben elérhetőek és néhány tételük nálam is visszatérő vendég, most inkább a kőszegi Unger Bormanufaktúra jelenléte csigázott fel. Meglehetősen ritkán lehet találkozni szervezett esemény keretében a tulajdonosokkal és boraikkal, ráadásul az utóbbi években mindig úgy alakult, hogy amikor éppen kóstolót tartottak a fővárosban, éppen nem értem rá. Eddig legfeljebb 1-1 borukhoz volt szerencsém, most végre szélesebb merítésben volt részem és még az egyik tulajdonos-borásszal, Kaibinger Tamással is tudtam egy kicsit beszélgetni.
Újabb, könnyed, friss fehérbor páros következik, ezúttal Olaszország egyik kevésbé ismert régiójából. Umbria turisztikai szempontból Toszkána árnyékában rejtőzik, és borai is kevésbé ismertek. A szintén szomszédos Lazio és Marche régiókhoz hasonlóan Umbria is inkább fehérboros vidék, a legnagyobb appelláció Orvieto DOC, ahonnan a mai borpáros is származik. A két legfontosabb fajta a trebbiano (helyi nevén procanico) és a grechetto, amelyek mindkét borban helyet kaptak.
Megint sauvignon blanc-trió, Új-Zéland zászlóshajó borvidéke, Marlborough után most Spanyolországból. Spanyolország, mint sauvignon blanc termőhely, talán meglepő lehet, de ahogy a legtöbb "borország", ők sem maradtak ki a világfajták, így a sauvignon blanc térhódításából. Több spanyol borvidéken is lehet találkozni a fajtával, de a legfontosabb termőhelye Rueda, ahol az őshonos "konkurens" szőlőfajta, a verdejo az úr. A két fajtát néha házasítják is egymással, de többnyire inkább önállóan kerülnek palackba.
A mai trió két tagja is Rueda-ból érkezett, míg a harmadik egy Jumilla DO területén tevékenykedő pincétől, de általános országos, Vino de España megjelöléssel.
Nem tudom, hogy évjárati sajátosság, szerencsétlen válogatás, vagy valamilyen más tényező eredménye, de eddig az általam kóstolt borok alapján a 2023-as magyar rosé felhozatal a szokásosnál is középszerűbbre sikeredett. Kifejezetten rossz borba ugyan nem ütköztem, de olyanba is alig, amiből szaladnék a második palackért. Kicsit el is ment a kedvem a kísérletezéstől, de mi legyen, ha mégis rosé-ra vágyom ebben a melegben? A 2022-es provence-i kontingens még júniusban elfogyott, így most kínomban elővettem a 2022-es sillereket, amelyeket a hűvösebb évszakokra tartogattam.
Folytatom a Wachauer Weinfrühling, azaz a Wachau-i Bortavasz múlt héten megkezdett élménybeszámolóját a többi pincészettel.
(Dürnstein)
Április vége, május eleje a helyi borfesztiválok időszaka Ausztria Duna-menti borvidékein. Először Kremstal, Kamptal és Traisental tart közösen egy Bortavaszt (Weinfühling), majd rá egy hétre a nagyágyú Wachau jelentkezik a Wachauer Weinfrühling-gel. A rendezvény keretein belül a résztvevő borászatoknál ingyen lehet kóstolni az ott kínált tételeket, ehhez mindössze az erre feljogosító karszalagot kell megvásárolni.
Tavaly véletlenül éppen a Weinfrühling idején jártam Krems-ben és környékén, idén viszont kis kompániánkkal már céltudatosan a Wachauer Weinfrühling hétvégéjén érkeztünk a városba, hogy a következő két napot pincelátogatással és a borvidék bejárásával töltsük el. Két hónap telt el a rendezvény óta, de csak most jutottam el odáig, hogy rendezzem a jegyzeteket. Az esemény fesztivál jellege, a gyakran csak gyűszűnyi adagok és a közben a társasági élet mind-mind csökkenti az elmélyült kóstolás lehetőségét, legfeljebb gyors benyomások rögzítésére van lehetőség, ráadásul azóta az emlékek is megkoptak egy kicsit, de azért igyekeztem...
A tavalyi kóstoló után ebben az évben nem terveztem provence-i rosé sort, de egy-két jól időzített ttavaly őszi akciót kihasználva megint összegyűlt néhány palack rosé az etalon borvidékről. Június végén még a 2022-es évjárat borait kóstoltam, közben a 2023-asok lassacskán kikerülnek a hazai borkereskedések polcaira. A rosé-közhiedelemmel ellentétben ezek a borok simán kibírják, hogy ne a szüretet követő évben nézzünk a palack fenekére. Sajnos, ahogy elnézem, az árak 20-30%-kal feljebb mentek egy év alatt, így most megint azt mondom/írom, hogy jövőre nem lesz folytatás, de valami hasonló csodában azért reménykedem, mert kétségtelen, hogy megint élvezetes sort kóstoltam.
Nemrég három dél-balatoni rajnai rizlinget kóstoltam együtt, most az északi part volt soron. A Badacsonyi borvidék mellett a Balatonfelvidéken is többen dolgoznak a fajtával, így innen is választottam egy bort. Mindkét borvidékre jellemző a vulkanikus talaj, de itt is érvényes a dél-balatoni boroknál tett megállapítás: kár lenne klasszikus mosel-i, rheingau-i, vagy akár pfalz-i borokat várni ezekről a termőhelyekről. Mindenesetre az északi part borai nálam most összességében véve szebben muzsikáltak, bár az ugyanúg igaz, hogy a három bor ebben az esetben is eltérő stílusban készült.
A nyári melegben jól csúsznak a friss, intenzív fehérborok, a töretlenül népszerű sauvignon blanc ideális választás. A mai bortriót három sauvignon blanc adja Marlborough-ból, a fajta új otthonából.
Három "középkategóriás" bort választottam, legalábbis olyan értelemben, hogy itt szereplő pincészetek választékában ezek a borok az alap tételek és a csúcskategória között helyezkednek el.
A magyar fajták után kevésbé izgalmas téma következik. A mai párost két mediterrán chardonnay alkotja, a 2022-es évjáratból. A Puglia-ban tevékenykedő Tormaresca főleg helyi kékszőlő fajtákkal foglalkozik, de a chardonnay régóta a választék része. A spanyol boróriás Torres ellenben több borvidékről több chardonnay-t is készít, a Penedes-ben palackba zárt Gran Viña Sol ezek kistestvérének mondható. Valamilyen szinten páratlan páros ez, hiszen más technológiával készült a két bor, de nyári poharazgatásra mindkettő jó választásnak bizonyult.
Nagy elvárásaim nem voltak, azokat nagyjából pont megugrották a borok.
A gyöngyöspatai Kékfrankos és régi magyar fajták fesztiváljának sétáló kóstolója után most az első mesterkurzus beszámolója következik, lényegében ez nyitotta az eseményt. A kóstoló apropóját az adta, hogy több gyöngyöspatai borász is elkezdett régi magyar fajtákkal foglalkozni, és az első borok is elkészültek. A régi magyar fajták apostola, Szentesi József áldozatos munkájával kétségtelenül nagy hatást gyakorolt több magyar borászra, ennek egyre több kézzel fogható, vagy inkább iható eredménye is van.
Szentesi József annak idején 10 fehér és 10 kék szőlőfajtát választott ki, amelyekből eltelepített néhány sort. Az első zajos sikert a 2004-es évjáratú csókaszőlőből készített borával aratta, amelynek több magyar borász is a csodájára járt és hatására saját birtokukon is csókaszőlőt telepítettek, nagy reményeket fűzve a fajtához. A legtöbben azóta kivágták vagy átoltották az ültetvényt, Szentesi Józsefnél viszont továbbra is a választék fontos oszlopa. Szerencsére az újabb generáció is lát fantáziát a régi magyar fajtákban, amelynek köszönhetően egyre több borvidéken kísérleteznek vele. Egyelőre úgy tűnik, hogy inkább a kékszőlők muzsikálnak jobban, legalábbis ezek lettek népszerűbbek a fogyasztók és a szaporítóanyagot kérő borászok körében.
A kóstolósor gerincét Szentesi József borai mellett két mátrai pincészet, a Hegymente Szőlőbirtok és az Itt és Most Pince tételei alkották, kiegészülve a Bussay Pincészet és a Vadászvölgy Birtok 1-1 borával. Főleg tihanyi kékből, csókaszőlőből és laskából készült borokat kóstoltunk és már az első évjáratok is azt mutatják, hogy bizony van fantázia ezekben a fajtákban.
Ismét sauvignon blanc a "Tegnap ittam" rovatban, most rögtön kettő is: a Bujdosó Pincészet újító szellemű, Our Sea Sauvignon Blanc-jának első két évjáratát kóstoltam. A Bujdosó család régóta foglalkozik a fajtával, az egyik kedvencük. Ifj. Bujdosó Ferenc Észak-Olaszországban és Új-Zélandon is gyarapította tudását, az ott ellesett a szőlőtermesztési és borkészítési fortélyokat igyekszik a családi birtokon kamatoztatni, egyre több újító ötlettel járul hozzá a családi pincészet sikereihez. Az ő nevéhez fűződik az Our Sea Sauvignon Blanc is, amely megjelentésében és technológiájában (valamint árában) is eltér az eddigi Bujdosó Sauvignon Blanc-októl.
Az első kísérleti tétel a 2021-es évjáratból készült el, a Csomó Sauvignon Blanc egy része kapott hordós érlelést és az így megszületett Our Sea felülmúlta a várakozásokat, szép szakmai sikereket is elkönyvelhetett. 2022-ben már tudatosabban készült el a második évjárat, bátrabban adagolták a hordót is, ez a bor színén és aromatikájában is észrevehető, de nem vált kárára. A bort egyedi formájú üvegbe töltötték és feltűnő címkét is kapott, így küllemében is teljesen egyedi színfolt a pincészet szortimentjében.
Horvátországban utoljára még gyerekként jártam és bár azóta évtizedek teltek el, az Isztrián eltöltött egy hétről ugyan távoli, de kellemes emlékfoszlányokat őrzök. Régóta terveztem már a visszatérést a horvát tengerpartra, idén májusban le is csaptam egy kedvező árú Bécs-Dubrovnik repülőjegyre, és nettó két napot töltöttem el a gyönyörű dalmát kikötővárosban.
Az óváros már a főszezon előtt - májusban, hétköznap - is nagyjából megtelt turistákkal (és Trónok harca rajongókat kalauzoló csoportokkal), főleg a késő délelőtti órákban. Kora délutántól már javult a helyzet, este pedig inkább az éttermek és bárok teraszait töltötték meg az emberek. Az óváros kis utcáiban természetesen borbárokat is találunk, ahol akár tematikus kóstolósorok segítségével is lehet ismerkedni a helyi borokkal.
Vacsora előtt, közben és után igyekeztem én kicsit gyarapítani szerény ismereteimet és tapasztalataimat a horvát borok és szőlőfajták terén, leginkább dél-dalmát tételekkel a fókuszban. Egyelőre egyik helyi fajtának sem lettem feltétlen rajongója, főleg a vártnál sokszor magasabb árak tükrében, de persze akadtak izgalmas és kellemes borok is a helyi kínálatból kapott szűk keresztmetszetben.
(Dubrovnik óvárosa)
A klímaváltozásnak, az új, ellenálló hibrid szőlőfajták megjelenésének és a szőlészeti technikák fejlődésének köszönhetően az utóbbi évtizedekben olyan európai országok is feliratkoztak a bortermelők listájára, amelyekről korábban ezt senki nem gondolta volna. Az Egyesült Királyságban, Dániában és Svédországban is egyre több bor készül és egyes tételek már nemzetközi elismerésekben is részesülnek.
Dániában többször jártam már, de dán bort még sosem kóstoltam, egészen idáig. Európa egyik legészakibb fekvésű bortermelő országában négy fő régióban foglalkoznak szőlőtermesztéssel és borkészítéssel: Jutland, Funen, Zealand and Bornholm (Jutland félszigete és a Dániát alkotó sok közül három nagyobb sziget).
Az általam kóstolt első dán bor az 1975-ben, Németországban létrehozott solaris fajtából készült, a borászat székhelye pedig Lolland szigetén található. Az Østergaard Vinmageri pincészet szőlőből és más gyümölcsökből is készít borokat, a szőlőből készült borok elsősorban fehérek és rosék, néha szárított szőlőből készült vörös is gazdagítja a portfóliót. Az egyéb gyümölcsökből főleg édes desszertborokat zárnak palackba.
Sauvignon blanc fronton nem csak Ausztria Südsteiermark régiója erős, hanem a határ túloldalán, Stajerska Slovenija borvidékén is kiváló borokat zárnak palackba a fajtából, ráadásul az árak is barátságosabbak. A mai két bor is Szlovén Stájerországból érkezett, a 7-10 eurós ársávban mozognak és ezzel együtt, de ettől függetlenül is mindkettő kiváló vételnek bizonyult.
Mallorcai borokról volt már több külön kis egyveleg az utóbbi években, idén is folytatom a sorozatot egy rövidebb bejegyezéssel.
Különösebb előzetes koncepció nélkül úgy alakult, hogy két fehér, két rosé és két vörös tétel szerepel a mai posztban, a hat tétel összesen négy borászattól jött össze és elsősorban helyi szőlőfajtákból készültek a borok.
Észak-Olaszország tóvidéke nem csupán lélegzetelállító hegycsúcsokkal, festői szépségű tavakkal és elbűvölő tóparti kisvárosokkal várja a látogatókat, hanem bizony több borvidékkel is, még ha ezek nagy része nem kelhet versenyre Toszkánával vagy Piemonttal.
Valpolicella és Lugana már kapott kiemelt posztot a Borrajongó történetében, most a Garda-tó környékének egy másik eredetvédelmi körzetével ismerkedtünk, rszabi három palackot a tó környékén tavaszi kiruccanás során az Azienda Agricola Gordo-nál kóstolt borokat és a hazahozott készletből három palackot az egyik közös kóstolásra is felajánlott.
Újabb bortrió következik hazai pályáról: balatonboglári rajnai rizlingek, a Dél-Balaton meghatározó, nagyobb borászataitól, közülük kettő ráadásul kifejezetten megfizethető árkategóriát képvisel. A magyar rajnai rizlingeknél szinte kivétel nélkül az első kritikai észrevétel, hogy nem hasonlít az etalonnak minősülő német, leginkább mosel-i riesling-ekhez. Valószínűleg kár is a magyarokat a német, vagy akár osztrák, elzászi, stb. testvérekhez hasonlítani, bár akad már egy-két tehetséges epigon hazánkban is.
A Balaton déli partja adottságait - klímáját, talajviszonyait, stb. - tekintve végképp más, mint Mosel, Rheingau, vagy akár Wachau, de úgy tűnik, hogy a rajnai rizling itt is jól érzi magát és a borászok is előszeretettel dolgoznak vele. Külföldi vagy más hazai kontextus most nem volt, de a három rajnai rizling stílusában így is akadtak bőven különbségek.
