Sok bevezetőt nincs mit írni. Összejött néhány témába vágó borocska, majd miután kipattant a fejemből a kóstoló gondolata még szereztünk hozzá néhányat, hogy sor legyen.

A tematika tehát épp annyi, mint a címben szerepel, évjárat-megkötés nincs, 2009-től egészen 2015-ig találni fogunk borokat.  Annyit próbáltam még megtenni, hogy nagyjából azonos polcról válogattam, kb. 25-35 Euro környékéről több-kevesebb sikerrel.

Vakon kóstoltunk:

A Barta Pince és a Nagygombos Borászat között látszólag nem sok metszéspont van, adja magát a kérdés, hogy miért tart közös kóstolót a két pincészet. A közös pont nem más, mint a tulajdonos, Barta Károly, akit inkább a saját nevét is viselő mádi pince kapcsán ismer a borvilág, holott a mátrai birtok is dinamikus fejlődésen ment keresztül, amióta 2009-ben a Barta család megvásárolta.
A közös kóstolón természetesen a tulajdonos személyesen is ott volt és a két birtok borászai, Takács-Barta Anna és Ujvári Vivien sem hiányozhattak, ahogy nem hiányozhatott a hiperaktív kereskedelmi vezető, Takács Alexandrosz sem. Az eseménynek a Béterv Lakásétterem adott otthont, egyúttal Bíró Botond Boldizsár és Takács Alexandrosz több borhoz remek falatokat is komponált (lásd a borok után zárójelben).

A dűlőfaggatások, a csúcsok ostromlása, az újdonságok keresése mellett kellenek biztos pontok a borivó életében, olyan borok, amelyek jó áron stabil minőséget produkálnak és megbízható társak a mindennapokra. A 2000 forintos lélektani határ alatt (is) azonban sokszor ingoványos a talaj, méretes pofonokba éppúgy bele lehet futni, mint kellemes meglepetésekbe. Nos, a balatonfőkajári Feind Borház 2015-ös Shiraz-Merlot-ja az utóbbiak közé tartozik. Széles körben elérhető, nagy mennyiségben készül, csavarzáras, jól árazott, ráadásul akciózni is szokták, mi kell még?

Mindennapos dolog, hogy egy borászat egy borász nevét viseli, az már ritkábban, hogy a névadó borász a céget elhagyva a saját nevével megegyező márkanevet vált saját nevét is hátrahagyja, majd évekkel később új borászat felépítésébe fog. Kim Crawford története pont erről szól. (Tudom, Laposa, de azért mégsem egészen ugyanaz a sztori.)

(Kim és Erica Crawford - A képet innen metszettem.)

A véletlenek sorozatának köszönhető, hogy ez az írás megszületett. Ha már egyszer úgyis külföldre szakadt barátait látogatja meg az ember, igyekszik ott olyan borokat inni, amelyek itthon nem vagy nem könnyen elérhetőek. Így akadt meg a szemem a számomra addig teljesen ismeretlen Loveblock birtok sauvignon blanc-ján, majd ahogy a rendelés leadása után igyekeztem némi háttér-információt begyűjteni a borról, szembesültem a mögötte álló érdekes történettel is. A hab a tortán az volt, amikor bevásárlás közben kiderült, hogy az egyik helyi supermarket polcáról leemelhetőek a borász eredeti birtokának, a Kim Crawford Wines-nak a borai is. Így lett teljesen kerek a történet.

A kissé szeszélyes áprilisi időjárás húsvét hétvégéjén is elég mozgalmasan alakult, mindenesetre a frissen munkaszüneti nappá nyilvánított nagypéntek még pont ideálisnak tűnt arra, hogy tegyek egy villámlátogatást a Balaton északi partján. A szezon lassacskán beindul, egyre többen látogatnak a tóparti településekre, miközben a pincészetek a "standard" vendéglátáson túl különböző programokkal is igyekeznek csábítani a nagyérdeműt. Én azonban most csak egy hirtelen jött ötlettől vezérelve jöttem, borokat kóstolgatni és a kilátásban gyönyörködni. Az említett szempontokat szem előtt tartva a Petrányi Pincénél töltöttem a délelőttöt, majd délután Paloznakon, a Homola Borteraszon folytattam a tájba révedést és borozgatást, és gyorsan el is röppent a nap. Lássuk, milyen borokkal telt a balatoni kiruccanás.

Egy ideje már a klubban a Kárpát-medencei fajták ápolgatása szegediszomelijé barátunk reszortja. Így olaszrizling, Szentesi-ritkaságok, kékfrankos kóstolók után ezúttal egy kadarka-sorral örvendeztetett meg bennünket. 

Évjárat megkötés nem volt. Innen is, onnan is válogatott barátunk, lehetőséghez jutottak felkapottabb, valamint számomra ismeretlenebb, vagy csak érintőlegesen ismert nevek is.

Vakon kóstoltunk.

Mivel a sort nem én állítottam össze, így háttérinfókat se gyűjtöttem róla, amiről lustaság okán így utólag is lemondanék. Következzen tehát néhány kadarka-jegyzet csak úgy lecsupaszítva.

Amikor 2011-es évjárattal elindult a MÁD Furmint, még kevesen sejtették, mekkora utat jár be a brand néhány év alatt. A Szent Tamás Pincészet célja a Mád borokkal olyan évről-évre állandó stílusú, magas minőségű település-szintű bor elkészítése, amelyek a mádi területekre jellemző karakterrel bírnak, jól fogyaszthatóak és mennyiségükből adódóan szélesebb fogyasztói kör számára is elérhető. A zászlóshajó furmint mellett egy félszáraz hárslevelű és egy késői szüretelésű házasítás is készül a Mád márkanév alatt (illetve kizárólag külföldi értékesítésre készül egy száraz házasítás is Dry by Tokaj néven), és az eddigi eredmények alapján sikeresnek tűnik a koncepció.
Én most a furmint éppen aktuális évjáratát kóstoltam meg és a kóstolójegyzetek megosztása mellett egyúttal nézzük meg, mi is történt a Mád-borok háza táján a kezdetektől a napjainking.

A Ludányi Balázs által irányított Centurio-birtok a feltörekvő Mátra egyik vezető pincéjévé lépett elő az elmúlt években, ami inkább számít ténykérdésnek, mintsem személyes elfogultságomból fakadó túlzásnak. A legjobb az egészben mégis az, hogy az elitbe történő felzárkózást többnyire demokratikusan árazott, finom és izgalmas fehér- és vörösborok elkészítésével érte el, önerőből. A kicsi, önmagán túllépni nem tudó – és szerencsére nem is szándékozó – birtok történetét, előzményeit és közelmúltját többen és többször összefoglaltuk már a saját hasábjainkon is, aki szeretne belőle felzárkózni, az nyugodtan nézzen be a legalul felsorakoztatott linkek valamelyike mögé. Újat mondani csak a jelenről lehet, ugyanis időközben forgalmi tétellé nevelkedtek a tizenötös Centurio-borok, amelyek mellé furmintfannal közösen ültünk be a négynapos hétvége alatt, hogy először is nagyító alá helyezzük őket, majd később mintegy szórakozásból megkereshessük a palackok alját is. Mindkét küldetés sikerrel zárult, a konzekvenciákat pedig szokásos módon igyekezzük megszövegezni alább.

Az Etyeki Kúriánál immáron hagyomány, hogy tavasszal előveszik a pince egyik zászlóshajójának számító pinot noir korábbi évjáratait és egy szerencsés kis csapat belekortyolhat a Kúria történelmébe. Az első vertikális kóstolót még 2010-ben tartották meg, szerényebb körülmények között, az egyik régi pinceépületben. Azóta minden évben rendeznek egy ilyen kóstolót, és voltak néhányan a közönség soraiban, akik minden alkalommal ott is voltak a jeles eseményen. Tavalyi "elsőbálozásom" után másodjára volt szerencsém rész venni a roppant tanulságos szeánszon. A fele sem tréfa, de idén éppen április elsejére esett a kóstoló napja. Szerencsére az időjárás is kegyes volt az Etyekre zarándokolókhoz és a kóstoló "hivatalos" része után is órákig lehetett még élvezni a napsütést a teraszon.

Jó másfél éve megnéztük, hogy mit tud a Tesco saját márkás nemzetközi kínálata. Mint megállapítottuk, a hipermarketlánc szakértői biztos kézzel válogatnak a világ különböző borvidékein, korrekt árért fajta- és borvidék-tipikus, jó minőségű borokat kapunk a pénzünkért. A Tesco Finest címke mögött gyakran ismert és elismert termelők borai rejtőznek, természetesen inkább a nagyobb birtokok képviseltetik magukat, kis családi borászat aligha képes egy hiper mennyiségi elvárásait teljesíteni.
Most arra voltunk kíváncsiak, mit tud a "felső polc", azaz főleg a drágább borok közül válogattunk.

Aki járt már a tokaji Gizella Pincénél, kicsit is ismeri a borász-tulajdonos, Szilágyi Lászlót, vagy akár csupán közösségi oldalakon nyomon követi a pince életét, biztosan tudja, hogy a tarcali Szil-völgy Szilágyi László legkedvesebb dűlője, a birtok "koronaékszere". Nem véletlenül. A legtöbb ismertebb hegyaljai dűlőn több termelő is tevékenykedik, az viszonylag ritkábban fordul elő, hogy egy termőhelyet egyetlen borász nevéhez köthetünk. A Szil-völgyet viszont a Gizella Pince és borásza egyedül emelte ki az ismeretlenség évszázados homályából és helyezte fel újra Tokaj-Hegyalja borászati térképére.

(Fotó: Dancsecs Ferenc - Furmint Photo)

A Gizella Pince és a Szil-völgy közös története volt a Tokaji Március egyik mesterkurzusának témája, ahol Szilágyi László és Nagy Kornél történész segítségével kaptunk betekintést a dűlő múltjába, jelenébe és jövőjébe, az eddig készült Szil-völgy borok megkóstolása mellett.

Azt hiszem, nem sértek meg senkit, ha azt mondom, hogy a portugieser leginkább amolyan villányi cash-flow bor szerepet tölt be a mai magyar piacon. A hétköznapok boraként jól iható, könnyen értelmezhető, nem drága, így az egyszeri fogyasztó max. 2000 forint leszurkolásával is elmondhatja, hogy valamelyik neves villányi termelő borát issza/viszi ajándékba, a neves villányi termelőnek pedig megvan a stabil bevétele.

Néha jön azért 1-1 csodabogár, aki megpróbál a kékoportóból is komoly bort faragni, de ha sikerül is, a tapsvihar általában gyorsan elül. Győrffy Zoltán a Pécsi Borozó főszerkesztője töretlenül hisz a fajtában, az ő nevéhez fűződik a Portugieser du Monde verseny is, amelynek a "fiatal portugieserek" kategóriájában 2016-ban Lelovits Tamás 2015-ös Virtus Portugieser Válogatása lett a győztese.
A pince többször okozott már nekem kellemes meglepetéseket portugieser-fronton (más fajtából is kóstoltam tőlük jó borokat), a hétvégén pedig egy kedves cimborám a fent említett bor egy palackjával állított be hozzám, hogy ugyan kóstoljuk már meg.

Az új-zélandi Matua (maori nyelven családfő) borászat büszkén hirdeti magáról, hogy ők voltak az elsők, akik Marlborough-ban sauvignon blanc-t készítettek (ugyanezt állítja egyébként magáról a Brancott Estate is), mondhatjuk tehát, hogy Új-Zéland legismertebb borvidékének úttörő, de mindenképpen egyik első meghatározó pincészetéről van szó.
Bill és Ross Spence több generációs borászcsalád sarjai, akik 1966-ben megvásárolták első területüket, majd a 70-es években alapították meg saját borászatukat és 1974-ben lepalackozták első boraikat is, köztük az első Marlborough Sauvignon Blanc-t. A borászat a következő évtizedekben folyamatosan terjeszkedett, Új-Zéland több borvidékén is területeket vásároltak. 2001-ben a Beringer-Blass Wine Estates képében új befektető is állt a házhoz. Greg Rowdon, aki 2016-tól a Matua főborászi tisztségét tölti be, 2002-ben csatlakozott a csapathoz. A harsány türkiz színű címkékkel hódító jelenlegi arculat 2012-ben alakult ki.
A Matua ma már számos új-zélandi borvidéken - Auckland, Gisborne, Hawke's Bay, Nelson, Marlborough, Central Otago - rendelkezik ültetvényekkel, és a "kötelező" sauvignon blanc-pinot noir páros mellett chardonnay, pinot gris, albarino, riesling, cabernet sauvignon, merlot, syrah, malbec fajtákkal foglalkoznak. A széles szortiment az "alapboroktól" a dűlőszelektált tételekig terjed. Az alapborokon kívül itt tárgyalt Lands & Legends sorozat tagjai válogatott parcellák gyümölcséből készülnek, adott borok esetében a legszebb hordók boraiból házasítva.

Megérkezett a tavasz, indul a könnyedebb, lendületesebb borok szezonja, Új-Zéland pedig úgyis nagy kedvencem, úgyhogy tavaszköszöntés gyanánt megkóstoltam (3 napon át) a Matua itthon elérhető négy borát.
Pontszámok szempontjából nem lesz nagy szórás, ezt előrebocsátom. Ahogy azt is, hogy mindkét szőlőfajta esetében az olcsóbb "alapbor" csúszott jobban.

Az egyre szélesebb körökben megbecsülésnek örvendő, folyamatosan kiszélesedő érdeklődés mellett tevékenykedő Szentesi József budaörsi pincéjében akadnak még borformát öltött műhelytitkok bőven. A minap kóstolt furmint éppen ezt a kategóriát igyekszik erősíteni, noha titoknak csak éppen annyira minősül, hogy limitált mennyisége alapján nem hever a borkereskedések polcain. És a pince vezető fajtájának, borának sem mondható. Kevés van belőle ugyanis – egy üvegballon, ráadásul a borász elmondása alapján a jövőben sem cél a furmintkapacitás növelése, száz liternél több valószínűleg sosem lesz. A ballonos erjesztés-érlelésből következik néhány dolog, aki ismeri, az tudja, aki meg véletlenül nincsen képben, az inkább kóstoljon ilyen és ehhez hasonló borokat. A gyakorlati tapasztalat nyilvánvalóan tanulságosabb, mint az én szegről-végről irodalomból összetákolt gyakran ismételt kérdéseim. Ami biztos, hogy ez a fajta furmintstílus idegennek, de éppen ezért izgalmasnak, szórakoztatónak hat a klasszikus vonal mellett. Kísérletnek indokolt, bornak minimum érdekes. És ha már úgy alakult, hogy furmintfan a legutóbbi látogatása során beszerzett egy kisebb palacknyit belőle, nem haboztunk: kinyitottuk, rácsodálkoztunk majd megittuk, jól.

Mindig izgalmas dolog egy borászat életpályáját végigkövetni az első szárnypróbálgatásoktól az éppen aktuális pillanatokig. A Tállyai Radikálisok, röviden TR Művek csapata egy maroknyi, hozzájuk közel álló borfirkásznak és borkereskedőnek mutatta be a pince borait és történetét a kezdetektől napjainkig a Most! Bisztróban. Én is ott voltam a multivertikálison vagy omnivertikálison, szóval az eddig palackba került borok kóstolóján. :)
A TR Művekről már tettem említést egy mádi látogatás kapcsán, ugyanis jó két és fél éve Mádon egy Barta-kóstolón találkoztam a négy fiatal borrajongóval (elnézést!) és néhány palack bor elfogyasztása mellett gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Az Öreg Király bejárása és a Barta borok megkóstolása után megmutatták - akkor még bérelt - feldolgozójukat és az első boraikat is megvizsgáltuk még tartály-/hordóminta formájában. Azóta nagyot fordult a lelkes csapattal a világ: a boraik már két vezető kereskedő cég kínálatában is elérhetőek, neves éttermekbe is bekerültek, a területek és a feldolgozó egyaránt bővültek, új borász állt a házhoz, szóval nem telt eseménytelenül a birtok megalapítása óta az utóbbi bő 4 év, de ne szaladjunk ennyire előre.

A Bortársaság "Borász a házban" kóstolósorozatának februárban Figula Mihály volt a vendége, a kóstoló apropója pedig a közelmúltban forgalomba került olaszrizling válogatás volt. 2012-ben személyesen is jártam a pincészetnél (a lenti fotó is akkor készült), a látogatásról kellemes emlékeket őrzök, a boraikat is fogyasztom alkalmanként, ez a sor pedig különösen érdekesnek tűnt, úgyhogy ellátogattam a Borsuliba, hogy a borász tolmácsolása mellett kóstoljam meg a borokat.

A rend kedvéért ejtsünk néhány szót a birtokról is. A balatonfüredi Figula Pincészet 1993-ban alakult, a család borászati hagyományai azonban korábbi időkre nyúlnak vissza, hiszen a felmenők közül Tolnay István a XIX. században az egyik legtekintélyesebb balatonfüredi borosgazda volt. A 2000-es Év Bortermelőjének választott és 2008-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt Figula Mihály munkáját fia, ifjabb Figula Mihály és a család többi tagja hasonló szellemiségben folytatja a jelenleg 30 hektáros birtokon. A szőlők a birtokközpont hat kilométeres körzetében találhatóak Balatonfüreden, Balatonszőlősön, Pécselyen, Csopakon és Tihanyban. A fehér és a kék szőlő aránya 80%-20%, a fő fajták: olaszrizling, zenit, szürkebarát, chardonnay, sauvignon blanc, sárgamuskotály, cabernet sauvignon, cabernet franc, merlot és kékfrankos.

"Szentesi József az egyik legeredetibb magyar borász. Kívülállóként kezdett borászkodni, különösebb szakirányú végzettség nélkül, szellemileg leginkább olvasmányélményeire, pincejárások tapasztalatára, lelkileg a már elfeledettnek gondolt családi hagyományokra támaszkodva. Mégis, minden megszerzett tudásmorzsa teljes harmóniában rendeződött benne. Régi magyar szőlőfajtákat és elfeledett területeket fedezett föl újra. Az elmúlt években a hagyományos palackos érlelésű pezsgőkészítésbe is belefogott. Mindez nagyon fontos, de nem alapozná meg az év borászata cím odaítélését. Az elmúlt évek munkája, a számtalan kísérletezés eredménye most érett be igazán." - írja a Gault&Millau a Szentesi Pincéről, amely 2017-ben kiérdemelte a kalauztól az Év Pincészete címet. Egyesek talán meglepődtek ezen, de aki már járt a budaörsi pincében és betekintést nyert a roppant széles szortimentbe, az már tudja, hogy Szentesi József világfajtákból és hazánkhoz kötődő szőlőfajtákból egyaránt remek borokat készít. A régi magyar fajták kutatásával és termesztésével pedig talán kapcsot jelenthet a múlt és a jövő között.
A magyar bortermelők közül ugyanis egyre többen érdeklődnek a régi magyar fajták iránt, bár a lelkesedés nem mindig tartós: a csókaszőlő esetében sok neves borász feladta a próbálkozást. Sajnos egyelőre ez a néhány borosgazda csak csepp a tengerben, de hozzá kell tenni, hogy a jogszabályi környezet sem kedvez az ilyen irányú kísérleteknek. Csak remélni lehet, hogy előbb-utóbb régi magyar fajták telepítése is szabad utat kap és néhány kitartó embernek köszönhetően visszatérnek a köztudatba is.

Tavalyi budaörsi látogatásom óta biztos voltam benne, hogy a 2017-ben is visszatérek a pincéhez. Időközben kiderült, hogy akov is éppen oda készül egy kisebb társasággal, úgyhogy csapatainkat egyesítve február közepén egy pénteki napon bevettük a pince épületét.

Szél Géza és Pécsi-Szabó Miklós pincészete, a Janus Borászat a villányi termelők újabb hullámának egyik képviselője korábban a borfesztiválok rendszeres kiállítója volt, mostanában azonban kicsit mintha a háttérbe vonultak volna. Ez talán azzal is összefügg, hogy a borászat "frontembere", Pécsi-Szabó Dénes időközben feltörekvő fiatal magyar zenekarok menedzselésével is foglalkozni kezdett. A pince egyébként is számos ágon kapcsolódik a zenéhez, több zenés rendezvényt is szerveztek a Túrony mellett elhelyezkedő birtokközpontra, a Janus Bordó 2008 a Pannon Filharmonikusok bora volt (stb., stb.), és az itt kóstolt bor címkéjének szövegén is bőven található zenei utalás.
Ami a birtok rövid történetét illeti: a két pécsi jóbarát 2004-ben 12 hektárt telepített a borvidék nyugati szegletében található Tenkes-hegy délnyugati fekvésű fennsíkján. A termelt fajták: portugieser, pinot noir, merlot, cabernet franc, cabernet sauvignon, syrah, sauvignon blanc és sárgamuskotály. A pincészet hitvallása szerint a hagyományok tisztelete mellett tekint a jövőbe, a cél kifinomult, letisztult megjelenésű borok készítése.

A Bordó korábban valóban a három fő bordeaux-i fajta házasítása volt, most a címke tanúsága szerint öt fajtából áll. Sejtésem szerint a bordeaux-i trió maradt, és a portugieser/pinot noir/syrah hármasból is képviselteti magát két fajta (inkább előbbi kettőre tippelnék, de mindez puszta találgatás). A design is átalakult egy kicsit, a korábbi parafás lezárást pedig felváltotta a csavarzár.

Tokaj államborászata óriásit fordult saját tengelye körül, ami mintegy szabályerősítő kivételnek tűnik a magam egyszerű igényrendszerrel bíró fogyasztószemszögemből. Tévhit ugyanis, hogy az emberléptéken túlmutató mennyiségi termelés nem történhet megfelelő minőségi keretek között. Tévhit, amelyet a hazai bortörténelemnél és -méretnél jelentősebb országok és borvidékek már évtizedes távlatokban cáfolnak. Közvetlenebb tapasztalatok és ismeretek hiányában csupán az eddig kóstolt borok alapján tudom állítani, hogy a Grand Tokajjá alakult Tokaj Kereskedőház megnevezésű állami részvénytársaság pályára állt, eképpen végre értékelhető, hovatovább szerethető fehérborok előállításába kezdett, és ezzel mindannyian nyerni fogunk. Hosszú- és rövidtávon egyaránt. Azt ugyan nem tudom, hogy az édesek milyenek, de az alapszinten fogant tokaji szárazak fajtában és házasításban egyaránt remekelnek. Végre tiszta, jól elkészített és szerethető borok készülnek, melyek vásárlása már nem rizikó, hanem mintegy világkifordító biztos pont a hazai borpiacon. És ez így is van rendjén.

A cabernet franc-t ugyan Villány kiáltotta ki zászlóshajójának, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy kevés borvidéken foglalkoznak a világban annyian a fajta önálló megjelenítésével, mint nálunk, Magyarországon. Abból a szempontból okos választásnak mondható, hogy egyrészt a cabernet sauvignon-nal sokkal többen foglalkoznak a világban, ráadásul a franc a magyar lankákon is biztosabban beérik, mint a sauvignon. Gyakorlatilag így Villánytól a Dél-Balatonon át Egerig számos borvidéken találkozunk fajtatiszta cabernet franc borokkal. Ezekből szedett össze egy csokorra valót Bernáth József séf cimborám, aki ismét összetrombitált egy fajtakóstolót, miután az aktuális borhűtőleltár alkalmával kiderült, hogy legfőbb ideje egy kis szortírozásnak.

Tavaly júliusban jártunk Bott Frigyeséknél, ahol fantasztikus 2015-ös sort kóstoltunk néhány ráadás borral együtt. Azóta a 2015-ös borok egy részébe hébe-hóba belefutok 1-1 pohár erejéig, otthon is félre van téve néhány palack, azonban a sor valószínűleg legérdekesebb tagjával azóta a júliusi este óta nem találkoztam. Egészen hétfőig.

A "tegnap ittam" sorozat általában olyan borokról szól, amelyekből egy egész palackot tett magáévá a sorok írója és esetleges kóstolótársasága (bár néhány kivétel akadt már a sorban), ez a poszt most a szabályt erősítő kivételek egyike lesz. A Drop Shopban éppen poharazzák a bort, úgyhogy hétfőn szépen én is beillesztettem az aznap kóstolt fehérek végére és nem bántam meg.

A sorozat első része után itt a folytatás, amelyben Spanyolországba "utazunk" egy kevésbé ismert régió és remek borok felfedezésére.

Megérkeztek a friss évjáratú Cote Chalonnaise-borok. Az elmúlt két év nagy kedvence erről a vidékről természetesen a Joblot. Kis túlzással, ha nem akadtam volna rájuk, lehet ma már nem innék burgundit.:) Nem kérdés, hogy minden borukból kellett ezúttal is rendelni. Ugyanakkor tavaly rábukkantam egy másik ígéretes pincére is a környékről (Paul et Marie Jacqueson). Még akkor elhatároztam, hogy az első érintőleges randevú után alkalomadtán végignézem az ő szortimentjüket is. Adta magát a lehetőség, hogy a frissen kézhez kapott 2015-ösekből így legyen egy szép, összevont kóstoló. Az összes bort innen rendeltem.

Még tavaly év vége felé, amikor nyilvánosságra került az Év Bortermelője 2016 címre jelölt és legtöbb szavazatot kapó öt bortermelő névsora, Szabi kóstolt egy Szőke Mátyás bort és ennek kapcsán januárban röviden megosztotta gondolatait az öt név között szerepelő veterán mátrai borász munkásságáról (a cikk megszületése és megjelenése között kiderült, hogy a szekszárdi Mészáros Pál nyerte el a díjat, amelyet februárban adnak át). Nem tudom, hogy teljes lesz-e sorozat és sorra kerül-e a blog hasábjain mind az öt utolsó körös bortermelő, mindenesetre én most két palack Jásdi bor kapcsán folytatom a sort.