Kedves téma került napirendre a klubban, ugyanis fullos száraz furmintokból állítottunk össze egy sort. Egy meglehetősen fiatal történelemre visszatekintő műfaj, ami véleményem szerint egészen fantasztikusan sült el, tovább haladva ezen nyomon, számomra tulajdonképpen a magyar borászat legnagyobb "találmánya" az elmúlt tíz évből annak felismerése, hogy Tokaj nemcsak természetes édes borban, hanem termőhely-szelektált szárazban is klasszis szintre képes.

A koncepció szerint teljesen különböző árkategóriákat érintünk, lényegében 2500 és 10000 Ft. között teljesen vegyesen. Évjáratként pedig egységesen 2011-eseket válsztottunk abban a reményben, hogy a borok még tele lesznek gyümölccsel, fiatalos bájjal, ugyanakkor a palackozás nehézségeit, egyáltalán a csikós rúgkapálást már le kellett, hogy vetkőzzék.

Vakon kóstoltunk, az első, nem tokaji, de mégis témába-vágó tétel kivételével. Ebben a sorrendben jöttek a borok.

A Káli-medence fura hely. Az egy dolog, hogy az ország egyik legszebb tája, hiszen nemzetközi viszonylatban is arra érdemes földtani látványosságokat kínál. Egy pillanatra azonban tegyük túl magunkat a köveken és helyezzük kezünket a hasunkra. Akár országosan is nehéz lenne rámutatni még egy régióra, ahol ennyire nagy elánnal indult volna be a minőségi vendéglátás. Ráadásul azt sem lehet mondani, hogy a fürdőzők pénztárcái tetszettek volna gasztro-forradalmat csinálni. Balaton ide vagy oda, a Káli-medence azért strandpapucsban már távolság és a hekksütödék bűze sem hatol át a Badacsonyon. Aki tehát erre jár, céllal teszi. Itt van mindjárt a híres káptalantóti termelői piac, amely kiváló, mégis illegalitásban kell működnie. Köveskálon mindjárt két fine dining-közeli étteremből is választhatunk (Kővirág, Káli Art Inn), amely a falucska 380 állandó lakójához mérve világraszóló teljesítmény. Regélhetnék még holmi kecske- és juhsajtokról, mangalicatermékekről, kézműves lekvárokról és szörpökről, és a lépten-nyomon ridegen tartott állatokról. De térjünk vissza lassan a kövekhez. A Káli-medencét körbejárva napnál is világosabbak a kiváló adottságok. A szinte mediterrán időjárás, a remek kitettségű, vulkanikus eredetű és esetenként mészköves domboldalak eszményi feltételekkel szolgálnak a szőlőnek. Minden borért kiált. Ezért is furcsa, hogy a rendszerváltást követően mennyire sokat kellett várni, míg valamirevaló pincészetek egyáltalán feltünedeztek a horizonton. Ha lassan is, a helyzet változik és magasabb elvárásokkal sem kell már innen kivert kutyaként távozni.

A Douroban járni és a Quinta do Vallado pincészetet kihagyni, végzetes hiba lett volna, nem is gondoltam elkövetni. Az 1716-ban alapított Vallado az egyik legöregebb birtok az egész Douroban. Vagy harminc másik „quintával” együtt a legendás Dona Antónia Ferreira asszonyság kezelésébe tartozott, kétszáz évig szállította a kiváló minőségű Portóit a Ferreira hordóiba. Végül 1987-ben az évszázadok alatt terebélyesre növő Ferreira család kénytelenül megvált az öreg Portói háztól, amely aztán a hatalmas borkonszern, a Sogrape fennhatósága alá került. A quinták viszont maradtak, a hatalmas család ágai-bogai pedig tiszta lappal, közel nulláról kezdhettek építkezni.

Jöjjön egy csokor bor az elmúlt néhány hónap fogyasztásából csak úgy vegyesen. Zömmel nem jegyzeteltem a fogyasztásuk alatt, nem is agyaltam pontokon mivel nem is nagyon terveztem megírni őket. Általában jóval később, emlékezetből vetettem a tapasztaltakat papírra, így inkább rövidebb, kevésbé alapos leírásokra lehet számítani, a pontokat se szedtem vastagon, helyenként, ahol nem volt kedvem meg egyáltalán nem is írtam.

A Quinta do Vale Dona Maria a Quinta do Noval kapcsán már említett Van Zeller családhoz, azon belül is a „minden lében kanál” Christiano Van Zellerhez kötődik. Amikor 1993-ban a Van Zellereket is utolérte a történelmi Port-termelő családokat sújtó szétaprózódás-széthúzás, kénytelenek voltak a Quinta do Novalt értékesíteni. Christiano azonban nem hagyta magát, esze ágában sem volt kiszállni a predesztinált birtokosi szerepből. Inkább felesége, Joana Lemos családjának régi birtoka, a Quinta do Vale D. Maria felé fordította figyelmét. A Lemos família 150 éve rendelkezett a birtok felett, amelyet akkor már két évtizede a Graham’s bérelt. A kilencvenes évek elejére a termőterületek jelentősen lecsökkentek és a birtokközpont is omladozásnak indult. 1996-ban aztán Christiano kivásárolta a Lemosokat és tudatos építkezésbe kezdett. Hozzáláttak a romos épületek felújításának, gondosan válogatott öreg tőkés területeket vettek, valamint rekonstruálták a meglévőket. Főszereplőnk ezzel párhuzamosan több borászatban is kulcspozícióban volt (pl. Quinta do Vallado, Quinta da Portela), valamint másokkal közös (pl. Fonseca) finanszírozású projektekbe vágott. Alig egy évtized kellett, hogy a Novalnak kényszerűen hátat fordító Christiano Van Zeller új vállalkozása révbe érjen. A száraz vörösbort zászlajára tűző Quinta do Vale D. Maria ma a legrespektáltabb termelők sorát gyarapítja.

Augusztus 20-a alkalmából rendezték meg a Nemzeti Bormustrát, amely magyar fajtákból készült borok és magyar ízek végtelen sorát ígérte az erre éhes látogatónak. A kóstoló egyben utánozhatatlan helyszínt is kínált, hiszen a Váci utcában, egy exkluzívnak tetsző épület tetőteraszán került megrendezésre. A szervezők csúcspontként a Nemzet Tűzijátékát jelölték meg, előre megfestve a robbanó rakéták fénye alatt hungarikumozó úri közönséget. Ez eddig maga a mennyország ígérete, de a valóság sajnos másmilyen ecsettel dolgozott.

A sauvignon blanc-nal nem indult problémamentesen a kapcsolatom. Ez főleg annak tudható be, hogy sokáig kizárólag magyar italokkal próbálkoztam, és be kell valljam, a mai napig nem ittam igazán nekem tetsző honi sauvignon-t. Simon József 2002-es bora tetszett leginkább, de az is inkább egy remek fehér volt, mint a fajta kiemelkedő képviselője. Aztán mikor sikerült beszerezni néhány chilei meg új-zélandi palackot, egycsapásra megváltoztak a dolgok és főleg utóbbiaknak kifejezett kedvelője lettem. Főleg nyáron, melegben. Ahogy telt-múlt az idő, a fajta kevésbé hedonikus, inkább precíz és ásványos, általam szintén nagyon kedvelt változataival is sikerült egész nagy példányszámban összefutnom: a loire-i borokkal. A harmadik, személyesen preferált sauvignon-os vidék Bordeaux, innen sajnos a mai napig nagyon korlátozottak a tapasztalataim. Ezúttal mindhárom területről vásároltam egy-egy palackot, és egymás mellett kóstoltam őket.

Igen kedves bor ez számomra, már több éve van hozzá olykor szerencsém. Kezdetekben is meghatározó élmény volt és a napokban kóstolt utolsó palack is nagyot szólt. A sorozatban megszokott módon összeszedegettem ez alkalomból az összes eddigi találkozás emlékét.

Folytatódik sokat emlegetett és rajongott Klaus-barátunk tesztelgetése, ezúttal abszolút csakis műfajon belül, azaz Iszonyat-Riesling kóstolónk kivonata következik. :)

A koncepció nem bonyolult, veszünk egy csokor száraz rieslinget, németet, osztrákot vegyesen, ami a lényeg, hogy valamennyi a maguk vidékén meghatározó, mitöbb sztárborásztól származó top, dűlős tétel kell, hogy legyen, csak így szerényen, évjáratként pedig a mindenhol kiválónak tartott 2011-et választottam. Papíron így minden esély adott volt, hogy a Prager Klaus méltó és megfelelő kontextusban mérettessék meg, meg persze a pofátlan hedonizmushoz. :)

A kóstolás vakon történt.

Azt hiszem a badacsonyörsi Folly Arborétum története számos vonatkozásában egy jellegzetesen magyar történet, de mégis valahogy másképp alakul, mint a hasonlók. A 19. század végén, dr. Folly Gyula dédnagypapa által alapított arborétum igazi különcség és üdítő színfolt a Kisörsi-hegy oldalában. Az elképesztő energiával és szenvedéllyel létrehozott arborétum állományát háromszáznál is több tájidegen növényfaj alkotja. A második világháborút követő időszakban az öthektáros birtok kuláklistásnak bizonyult, így a területek az Állami Gazdasághoz kerültek. Az alapító fia, Dr. Folly Gyula azonban különös kegyben részesült: einstandolt kertjét – persze támogatás nélkül – tovább művelhette. A rendszerváltás után lehetőség nyílt a dolgok rendezésére, de az ősállapot visszaállítása kárpótlással sem sikerült, a harmadik generációt képviselő Gyula pedig mélyen a zsebébe nyúlhatott. Eddig a jellegzetesen magyar történet.

Üdv ismét a kedves olvasónak! Pár hét személyes okokból kimaradt, amire ugye korábban ilyen mértékben legalábbis nem volt példa, de a lényeg, hogy visszatértem :)

Jelen írás hátterét adó múlt heti kóstolónknak volt már egy előzménye. Dióhéjban annyi, hogy társaságunk kedves tagja, Bodomi beszerzett néhány jónak mondott moldáv bort, melyeket mind bordói fajtákból készítettek. Ő meg akarta nekünk mutatni ezeket, én pedig vállaltam, hogy sort szervezek köréjük. Az első részben tehát ebből az apropóból csupa fiatal vöröset, cabernet-ket, merlot-kat, bordói cuvée-ket vegyesen néztünk, magyarokat, külföldieket egyaránt, és az a helyzet, hogy a moldáv "vendég" bizony szépen muzsikált.

Most érkezett el tehát a folytatás, a téma ugyanaz, vegyesen bordói fajták, illetve házasításaik, innen is, onnan is, csak ezúttal csupa régebbi évjáratú bort gyűjtöttük csokorba, konkrétan 8 és 15 év közöttieket. Nagy tudatosságot nem kell elvárni ilyen korú borok esetén, az került a sorba, ami volt épp a készletben, vagy  épp hirtelenjében sikerült hozzájutni.

A kóstolás vakon történt

Tóth István igazi rejtőzködő termelő. Rejtőzködő olyan értelemben, hogy fesztiválokon és egyáltalán boros eseményeken nemigen láttam. Még a borait sem volt könnyű mindig beszerezni, a legtöbbször személyesen tőle, a pincéből vásároltam. Jó áron, jó borokat. Számomra a 2000-es Egedhegyi-kékfrankossal robbantott, mások az ezredforduló körül készült bikavéreit tartották nagyra. Tudtommal kizárólag vörösborokat készít, amelyeket hosszas ászokhordós érlelésnek vet alá. Ez meg is teszi a magáét, ugyanis valamennyi általam ismert bora szépen lekerekedett, gyümölcsös darab. Ez a franc, az “idol” kékfrankos óta a legjobban tetsző bor a pincétől, igaz újabb évjáratok egyáltalán nem kerültek a poharamba. Közepes rubinszínű. Abszolút gyümölcsdomináns illat feketebogyósokkal, díszítésnek pedig ott vannak a diszkrét fűszeres jegyek. Közepes test, friss szilva, szeder, fekete áfonya és érintésnyi feketecsoki. Közepes mennyiségű szépen érett és integrált tannin és kissé egysíkú, de abszolút nem tolakodó savkészlet. Az idillbe a valamelyest túlzó (14.5%) szesz kavar be, 15-16 fokra hűtve ez a probléma kiküszöbölhető. Napokon át szilárdan tartotta magát sem jobb, sem rosszabb nem lett. Legutóbbi kóstolásom során jobban tetszett némileg. Szerkezetileg egyszerűbb, mondjuk 5 pontos, gazdagságban és megfelelő hőmérsékleten fogyasztva balanszban viszont inkább 6. Jó bor, nagyjából 2000 forintos beszerzési árával kifejezetten jó vétel volt.

Következő állomásunk a São João da Pesqueira falu szélén tanyázó Quevedo. A Quevedo egy igazi családi vállalkozás, piciben kezdték és önerőből jutottak a jó közepes méretig, miközben sikeresen megőrizték a családi profilt. A majdnem kizárólag Portóira fókuszáló pincészet a Cima Corgo és a Douro Superior alrégiók határán található. A Pinhão környékén látottakhoz képest a táj picit megváltozik, egy 800 méter magasságban lévő fennsíkon vagyunk, a szőlősorok könnyedén hullámoznak az enyhe domboldalakon. A fennsík pár kilométerre innen zuhanó hegyoldalba vált, hogy aztán elérje a szemünk elől most éppen rejtőzködő Dourot. A kilencvenes évek elején épült, modern pincészethez délután, májusi hőségben érkezünk. A kapuban „döglő” kutyák csak szemhéjukat emelik ránk, igaz, a legszívesebben mi is elfeküdnénk az egyik olajfa árnyékában.

Ha egy megkérdőjelezhetetlenül elismert portugál birtokot kellene megnevezni, én biztosan a Quinta do Novalra tenném a voksot. Nem csupán azért, mert a történetét 1715-ig visszavezető Noval megfelelően historikus, hanem – eltekintve a hetvenes-nyolcvanas évek megingásaitól – a borok színvonala egy szűken markolt nemzetközi elitben is megsüvegelendő. A Novalnak az 1931-es Vintage Port hozott világhírnevet. Az 1927-es évjárat hatalmas termése és a „begyűrűző” gazdasági válság kellemetlen kombója igen érzékenyen érintette a portugál bortermelőket. Az 1931-es év deklarációjára tehát gondolni sem lehetett. A Novalnál azonban nem majréztak, vettek egy nagy levegőt, deklaráltak, majd piacra léptek. A döntés őket igazolta, hiszen a bor akkorát szólt, hogy rövid idő alatt minden Port-fogyasztó megtanulta a Noval nevet. A magát ma is tartó vélekedés szerint a Quinta do Noval 1931 a valaha készült legjobb évjáratos Portói. Igazi legenda, pontosabban egy élő legenda, hiszen bárki, aki képes a csillagászi összeget kifizetni érte, ma is meghajolhat még előtte.

A Poeira vizitet követően Nuno Barrossal a közeli Quinta de La Rosa felé fordítjuk a kocsirudat. Ahogy az előző posztban írtam, a Poeira csillaga, Jorge Moreira 2002 óta tölti be itt a főborászi pozíciót. A két birtok ezernyi szállal és közös projekttel is kötődik egymáshoz. A patinás történelmű Quinta de La Rosa 1906-ban, keresztelői ajándékként került a Bergqvist család tulajdonába. A Bergqvistek 1815 óta foglalkoznak Portói készítéssel, családi Port-házukat, a Feuheerdet a harmincas években eladták, de a La Rosa, mint koronaékszer, a család kezében maradt. A birtok tulajdonosa és arca, Sophia Bergqvist és édesapja a nyolcvanas években döntöttek úgy, hogy újraírják a La Rosa-történetet és top Portói termelőként lépnek piacra. Az első saját Port az 1988-as évjáratból került forgalomba, rá pár évvel később, 1992-ben pedig az elsők között ugrottak fejest a száraz vörösborba.  A kilencvenes évekkel beköszöntő időszakban a Quinta de La Rosa komoly sikereket tudhatott magáénak. A borokat általában véve jónak tartották, de egy küszöböt mégsem tudtak átlépni, valahogy hiányzott belőlük az a bizonyos X faktor. Itt jött aztán Jorge Moreira a képbe. A fiatal borászt bízták meg, hogy a La Rosa boraiba X faktort „csepegtessen” és a birtok újra az őt megillető polcra emelkedjen.

Tiszta, jól definiált, tisztességesen koncentrált feketeribizli, áfonya, profin használt diszkrét hordó. Közepes plusz test. Kifejezetten zamatos korty, világa az illathoz hasonlóan az ideális érettségű erdei gyümölcsökre épül. Struktúrából annyi van amennyi az élményborozáshoz szükségeltetik, egyensúly, arányok tekintetében pedig beleköthetetlen. Közepesnél valamivel hosszabb. Nagyon szerettem. Magabiztos 6 pont, megvenném újra. 3950 Ft.

A nyarak egyedülálló és kiemelkedő borprogramja, a Sydney-ben élő Halász Attila (aka. európai) celebrálta Terra Australis idén ugyan nem került megrendezésre, de volt helyette Red Earth. A különbséget nemigen találtuk, de nem is kerestük, hiszen Attilát ismerve sejtettük, hogy a Red Earth sem esik messze az almafától. Ez pedig ismét a legjobb ausztrál csúcsborokat jelenti. Tovább nem vesztegetve a szót, engedjétek meg, hogy előadónk egy rövid mondókáját szabadon idézzem. Minden bortermelő – és fogyasztó – figyelmébe ajánlom:

“Az a terroir, amikor 30 évig csinálod a bort, meghalsz, a lányod és a fiad tovább csinálja, majd jönnek az emberek és azt mondják: egyedi a bor. ‘Uram, azért vezettem 12 órát, hogy megkóstoljam az Ön borát. Mert az Ön bora valóban egyedi, vakon felismerem.’ Ez az, amikor mások mondják meg, mi a terroir, nem pedig Te, a termelő. ... A szerencsétlen terroir-borász meg ott áll a pinceajtóban, három évjárattal a háta mögött és egy hibás lőrével a poharában kövekről meg ásványokról prédikál. A bor meg 5.000Ft és ihatatlan.”

A fantasztikus Wine & Soul után a Pinhão-Völgy átellenes oldalára kanyarogtunk, a szintúgy butik méretű és igencsak komoly névnek számító Poeirához. Az alapító, Jorge Moreira, Portugália fiatal sztárborászainak egyike. A kilencvenes évek közepétől hét évjáratot nyomott le az itthon „tucattermékeiről” ismert, de a Douroban magas szakmai színvonaláért tisztelt Real Companhia Velhanál. Viszonylag messze került a szőlőtől, ezért 2001-ben megvásárolt egy apró, elhanyagolt birtokot itt a Pinhão jobb partján.  Mikor Jorge először ideérkezett, irdatlan nagy szárazság volt, a szőlők tikkadtak, a terepjáró meg fullasztó porfelhőbe burkolta a romos kis birtokközpontot. Ezt kellett szeretni, erre az alapra lehetett építeni, és a friss projekt neve máris adott volt: Poeira, azaz por. Egy évvel később Jorge a közeli Quinta de La Rosa főborásza lett, ahol a tulajdonos az elismert, de csak másodvonalba sorolt borok minőségét szerette volna csúcsra járatni. Mivel Moreira sikerrel járt és láthatólag jó viszonyba került a La Rosa tulajdonosaival, a két pincészet kapcsolatát ma szoros együttműködés és közös projektek jellemzik.

A Bodega Emina a Matarromera spanyol pincecsoport tagja, csúcsboruk az Atio, mely kizárólag a legjobb években készül. 100% tempranillo, 18 hónapig érett új francia fában és nemrég került csak piacra. Átlátszatlanul mély rubinszín. Elegáns, mélyről jövő közepesen intenzív illat: tökéletesen érett vörös áfonya, szilva, meggy és viszonylag erőteljes hordós jegyek (nemes dohány, vanília, szegfűszeg, fahéj). Pazar. Hatalmas test, a bor szinte hömpölyög a pohárban, a korty pedig a száj minden szegletét betölti. Nagyfokú aromagazdagság, a sok-sok friss és aszalt gyümölcs mellett szépen kiegészít a hordó. Némi pohárban történő levegőztetéssel újabb és újabb rétegek bukkannak fel, a sok gyümölcs mellett egyfajta virágosság is fellelhető. Sok szuperérett selymes tannin és remek gerincet adó sav. Nem extrém precíz a fókusz, de távolról sem kizárólag a koncentrációval akar hódítani. Gazdag, erőteljes, egyensúlyos bor. Mit bor, szinte koncentrátum… A teljes palack egyharmadát voltam képes egy este alatt elfogyasztani, pedig nagyon tetszett. Stabilan tartotta magát napokon át, a hordós jegyek kissé háttérbe szorultak, az aszaltas jelleg kidomborodott. 8 pont, $50.

Portó városából a Douro felé suhanunk, csordultig telve várakozásokkal. Éppen a Vinho Verde egy kis szegletén haladunk keresztül, szórakoztatóak az égre törő szőlőtőkék. Még pár kanyar, egy csúcstámadás a szerpentinen és elénk tárul az eddig képről vágyott vidék. Éppen egy hűvös és csapadékos perióduson vagyunk túl, elképesztően buja most a természet. Milliónyi színes vadvirág hullámzik az élénkzöld szőnyegen, finom illatuk gyorsan megtölti a „béreltkorza” utasterét. Peso da Régua közelében lépünk be a Douro völgyébe és a folyó mentén haladunk a legjobb területeket magában foglaló Cima Corgo (ejtsd: szima korgu) felé. Míg Peso da Régua egészen eviláginak tűnik, kicsit keletebbre már erősen provinciálisra vált a vidék. Eltűnnek az autók, az apró településeken alig látni embert, a falvak színvonala hazai hangulatot idéz bennem. Vale de Mendiz falucskába igyekszünk, amely a Pinhão mellékfolyó bal partján, úgy háromszáz méter magasan ül egy kiszögellésen, egyetlen kis hajtűkanyart foglal el a szerpentinen. Úti célunk a Sandra Tavares da Silva és Jorge Serodio Borges fémjelezte Wine & Soul butikpince.

Joh. Jos. Prüm: Wehlener Sonnenuhr Riesling Kabinett 2011.

Csemegeszőlő , fehér húsú gyümölcsök, ananász, ezúttal szinte nincs is kiszellőzendő fülledtség. Szájban azt hozza, amit kell: tisztaság, áttetszőség, színes zamatok. Visszafogottabb édesség, jól integrált finom savak, ez utóbbiak talán lehetnének egy hajszállal feszesebbek. Közepesen tömör, közepesen fókuszált szerkezet, közepesnél hosszabb lecsengés. Fincsi. 6 pont.

Joh. Jos. Prüm: Graacher Himmelreich Riesling Spatlese 2011

Grapefruit, sárgadinnye, nyári alma, fehér húsú őszibarack, kőporos ásványosság. Szájban tankönyvi. Légiesen könnyed, kristálytiszta, áttetsző. Intenzív, sziporkázó ízkavalkád, ásványos mag, semmi megdöbbentő, de mégis igen szemrevalóan mély és fókuszált kortyközép. Vibráló, tökéletes élénkségű, mégis jól integrált, precíz savak, elég hosszú lecsengés, elejétől végéig kifogástalan egyensúly, egység. Ez már klasszis szint. 7 pont. Megvenném újra.

Mind a kettő bor kapható itthon is itt.

Chateau Pierre-Bise: Quarts de Chaume 2009

Loire, Anjou, a környék egyik kiemelt jelentőségű körzete a külön appellációt képező Quarts de Chaume lényegében a jóval nagyobb Coteaux du Layon közepéből "kihasítva". Top termelő top bora, 29 Euroért rendeltem innen. (A pincénél beszerzett korábbi évjárat talán 5 euroval olcsóbb volt. )

Aszalt kajszi, füst, sósság, vegyes virágméz, gyömbér, szalma. Közepesnél nagyobb test. Sűrű, de mégse nehézkes. Telt íz, sok aszalt gyümölccsel, pici avarral és rengeteg sóssággal. Annyira, hogy az ízképen kívül szinte az egyensúlyba is beleszól, legalábbis részben ennek tulajdonítom, hogy a bor édessége kiegyensúlyozott marad, ugyanis a savak nincsenek annyira sokan. Csiszolt, részletgazdag korty, extrém mélységek nélkül, de szépen fejlődik, közepesnél határozottan hosszabb lecsengés. Szép, fineszes édes bor. Eléri a 7 pontot. (90)

Az előző rész folytatásaként a borkészítéssel és érleléssel zárjuk a Portói-technológia bemutatását.

Megünneplendő Szentesi Jóskát, a borászok borászát, meg azt, hogy csak úgy van és ontja magából a tabudöntögető borokat, egy igazán rendhagyó kóstolóra került sor. Egy baráti társaság gyűjteményének és a pincében „elásott” készleteknek hála ezúttal nem csak horizontálisan, de vertikálisan is éles képet kaphattunk a Szentesi Pincében folyó munkálatokról. Olyannyira rendhagyó kóstoló volt ez, hogy egyik-másik bornál a termelő sem igen sejtette mire számítson. És valóban, vajon mire kell gondolni, amikor egy elfeledett, sőt lesajnált borvidékről 5-10 éves fehér- vagy vörösborok forognak a pohárban? No, ennek jártunk utána.

Ebben az epizódban a Portói erősített borok, tágabb értelemben a Douro borainak készítését és érlelését vesszük célba. A bortípusok nagy száma okán azt gondolhatnánk, a sherry-hez hasonlóan a Portói mögött „dolgozó” technológia is roppantmód bonyodalmas. Ettől mi sem áll távolabb, hiszen a Portói elkészítése a világ legszimplább dolga, aztán már csak várni kell a sorunkra. A dolgot azért erősen színezi, hogy az utóbbi évtizedekben a Douroban is feje tetejére állt a világ. A magas alkohol- és cukortartalmú borok piaca ugyanis jelentősen átalakult. Ennek megfelelően az 1986-os nyitással bel- és külpiacra lépő kisebb pincészeteket nem a Portói, hanem inkább a száraz bor kezdte eltartani. Ha lehet mondani, az arányok megfordultak, és sok termelőnél a Portói, mint kiegészítő bukkan csak fel a portfólióban. Ahogy az első részben írtam „Portó nélkül nincs Douro, Douro nélkül nincs Portó”, és valóban, a Portói készítése a mai napig a termelői identitás megkerülhetetlen része maradt.