Tóth István igazi rejtőzködő termelő. Rejtőzködő olyan értelemben, hogy fesztiválokon és egyáltalán boros eseményeken nemigen láttam. Még a borait sem volt könnyű mindig beszerezni, a legtöbbször személyesen tőle, a pincéből vásároltam. Jó áron, jó borokat. Számomra a 2000-es Egedhegyi-kékfrankossal robbantott, mások az ezredforduló körül készült bikavéreit tartották nagyra. Tudtommal kizárólag vörösborokat készít, amelyeket hosszas ászokhordós érlelésnek vet alá. Ez meg is teszi a magáét, ugyanis valamennyi általam ismert bora szépen lekerekedett, gyümölcsös darab. Ez a franc, az “idol” kékfrankos óta a legjobban tetsző bor a pincétől, igaz újabb évjáratok egyáltalán nem kerültek a poharamba. Közepes rubinszínű. Abszolút gyümölcsdomináns illat feketebogyósokkal, díszítésnek pedig ott vannak a diszkrét fűszeres jegyek. Közepes test, friss szilva, szeder, fekete áfonya és érintésnyi feketecsoki. Közepes mennyiségű szépen érett és integrált tannin és kissé egysíkú, de abszolút nem tolakodó savkészlet. Az idillbe a valamelyest túlzó (14.5%) szesz kavar be, 15-16 fokra hűtve ez a probléma kiküszöbölhető. Napokon át szilárdan tartotta magát sem jobb, sem rosszabb nem lett. Legutóbbi kóstolásom során jobban tetszett némileg. Szerkezetileg egyszerűbb, mondjuk 5 pontos, gazdagságban és megfelelő hőmérsékleten fogyasztva balanszban viszont inkább 6. Jó bor, nagyjából 2000 forintos beszerzési árával kifejezetten jó vétel volt.