Planina Borház: Prím 2011

TiBorBarát nemrégiben ismét meglepett egy palack aktuális évjáratú Prím-cuvée-vel. A 2009-es nagyon pozitív meglepetés volt az addig számomra ismeretlen mohácsi pincétől, nézzük most a 2011-est.

Friss erdei gyümölcsök, áfonya, fekete ribizli. Édesek, szaftosak és megint csak nagyon tetszik a hordókezelés. Semmiféle tolakodó, közhelyes fűszeresség nincs jelen, csak épp add az egésznek annyi krémes jelleget, hogy ne legyen annyira primőr és áttetsző hangulata az egyébként gyümölcsből építkező bornak. Teljesen korrekt íz-intenzitás, tiszta, harapnivaló korty. Testben, alkoholban picit talán kisebb elődjénél, ugyanakkor lehet pont így lesznek az arányok még jobbak, illetve élettel-telibb, vibrálóbb, könnyebben fogyaszható az összkép. Szerkezeti súlyt tekintve továbbra se kell hatalmas dolgokat elvárni, de azért azt se mondhatni, hogy ne lenne benne anyag. Inkább lazább, mint tömör, de ízei kitöltik végig, tanninból, savból meg épp annyi van, amennyi jó tartást ad egy ilyen koncentrációjú, stílusú bornak. Nincs hiányérzet, gyorsan fogynak egymás után a pohárkák. A lecsengés közepesen hosszú. 5.5-6p határán. 6-7 Euro körüli árkategóriájában szerintem bárhol a világon versenyképes lenne ez a minőségi szint. Venném.

A VinCE zárónapján megrendezésre került előadásnak a Tokaj-kedvelők és édesszájúak örülhettek elsősorban, hiszen három élvonalbeli mádi pincészet - a Barta Pince, a Holdvölgy és a Szepsy Pince - mutatta be a 2008-as évjáratból készített édes szamorodniját és 6 puttonyos aszúját.

2008-at az eddigi utolsó klasszikus – mennyiségben és minőségben is jelentősnek mondható – aszús évjáratként tartják számon a borvidéken. A forró és párás nyarat szeptember elején hőség, majd a hónap második felében sok eső követte. Októberben és november elején a sok napsütés mellett a kevés csapadék ellenére is párás levegő kedvezett a botritisz elterjedésének. Az édes borokban a cukortartalom általában az átlagosnál magasabb lett, ugyanakkor savak is igen szépen megmaradtak, és a botritisz is nagy mennyiségben jelent meg a fürtökön.

A borokat a pincészetek képviseletében Barta Károly, Gincsai Tamás és Szepsy István is elkísérte.

Clive Coates mellett a VinCE második nagy fegyverténye minden bizonnyal Tom Stevenson meghívása volt. A három évtizednél is hosszabb ideje praktizáló Stevensont a legautentikusabb Champagne-szakértőnek tartják. Összesen húsznál is több kiválóan megírt szakkönyvet jegyez, amelyek kivétel nélkül elmélyült tudásról, gondos háttérmunkáról és a szerző egyedi látásmódjáról tanúskodnak. Amennyire én tudom, Tom Stevenson nem járt még Magyarországon, így a Champagne-kedvelők nagy várakozással tekintettek a magnum palackos pezsgőket megcélzó mesterkurzus elébe. A rendezvényt pár héttel megelőzően azonban rossz hír érkezett: a súlyos gerincbántalmakkal küzdő Tom Stevenson kénytelen volt előadását lemondani. Mivel már minden mozgásban volt, a mesterkurzus el nem maradhatott, így Stevenson helyettesítésének feladatát Márkus György vállalta magára.

A VinCE Heinemann teraszán szombaton rögtön a Villa Maria standjába botlottam. Nagy örömömre szolgált, hogy nem csupán a pincészet alap tételeit hozták el bemutatni, hanem a Magyarországon többnyire nem elérhető válogatás borokat is meg lehetett kóstolni. Vasárnap több időm volt körbejárni, és mivel a tömeg sem szállta meg ezt a részt, én sem rohantam, és nyugodtabban el tudtam merülni az egyik legismertebb új-zélandi birtok boraiban.

(A kép forrása: http://lovemarlborough.co.nz)

A balul elsült Clive Coates-szemináriumon túl a terroir-borok megszállottjainak másik kötelező programja az osztrák ikonnak tisztelgő Prager workshop volt. Wachau terroirjainak legkiválóbb ismerőjeként számon tartott, természetességre és diverzitásra törekedő Toni Bodenstein borász-tulajdonos valóban kitett magáért. Nem csak a borsor volt kiemelkedő, de előadónkból csak úgy dőlt a termőhely és bor kapcsolatát megvilágító információ. Remek dolog végre valakit hallani, aki ebben a lépten-nyomon kavicsokat hajigáló borvilágban nem futóbolondként viselkedik, hanem a tudományra, tapasztalatra és az ebből származtatott know-how-ra alapozva von le következtetéseket. Nagyon sok érdekes és megszívlelendő dolog hangzott el, röviden megpróbálom összefoglalni a fontosabb üzeneteket. Mivel a Borrajongó a Prager borok legnagyobb hazai promótere, a részletes beszámolót természetesen kötelességnek is érzem. :D

Amikor a Borjour Magnumon kóstolgattam a mátrai borokat, és a Benedek Pince standjánál is végigértem a soron, Benedek Péter adott ajándékba egy palack Öregtőkék Hárslevelűt, hogy nézzük meg nyugodt körülmények között. Hétfőn jött el az alkalom, hogy a Borjour Magnumon is jelen lévő kóstolótársammal összeüljünk, és kinyissuk a bort. A teljesebb élmény kedvéért előkaptam az otthoni készletből egy Epreskert Chardonnayt is.

Februárban Budapesten nem volt hiány boros rendezvényekben, hiszen ebben a hónapban került megrendezésre például a Borjour Magnum és Bikavér Párbaj is, a Furmint Február rendezvénysorozatának köszönhetően a fajta kedvelői akár hetente több alkalommal is a furmintos palackok mélyére nézhettek a különböző kóstolókon.

A Galéria12 Kávézó február utolsó előtti napjára meghirdetett Bott Pince-kóstolója az igen mozgalmas hónap méltó lezárásának ígérkezett, ráadásul Bodó Judit és Bodó József meglepetést is ígért a vendégeknek.

Minden burgony-fixált tag nagy megelégedéssel nyugtázta, hogy az idei VinCE sztárvendége nem más, mint maga a nagy Coates. A valaha élt legnagyobb Burgundi-szakértőnek tartott Clive Coates MW számos alapművet publikált, pontszámait és birtokokat minősítő csillagait az egész világon mérvadónak tartják. Sokan voltak úgy, hogy a rendezvény forgatagát és a résztvevők – fogalmazzunk finoman – extrovertáltságát idén már nem vállalják, de végül a januárban meghirdetett mesterkurzus híre az évek óta gondosan épülgető VinCE-falakat is ledöntötte. Jómagam is így voltam valahogy, hiszen a hetvenhárom éves Clive Coates valóban rendkívüli, talán soha vissza nem térő élménynek ígérkezett.

A Borjour Magnumon kóstolt bükki és mátrai borokról már írtam külön itt. Úgy gondolom, a többi bor is megérdemli, hogy megemlékezzek róluk, de ezt már nem szedném szét több posztra, elég terjedelmes egyveleg következik tehát. Mint említettem, vörösborokra nem nagyon jutott időm, cserébe viszont legalább szakítottam „majd a végén visszajövök megkóstolni az édeseket is” című történettel, mert ez idő hiányában sosem működött. Nem bántam meg.

Volt néhány bor, amelyet kóstoltam már idén, és írtam is róluk, ezeket feleslegesnek tartottam újra feltüntetni, egy kivétellel. Pontokat nem írtam, amelyik bor különösebben tetszett, csillagot kapott a neve mellé.

Nem jellemző, hogy a Tescoban vásárolnék borokat, de időnként lehet olyan vételekre bukkanni, melyek több, mint érdekesek. Mostanában is ez történt és be is vásároltam néhány dolgot. Első körben két aszúról írnék, melyekre feltétlen érdemes rápróbálni.

Ch. Megyer: Tokaji Aszú  5 puttonyos 2007

5 ezer Ft.-ról volt leárazva 2500 Ft.-ra. Még ha nem is számít a csúcsok csúcsának ez a bor a kategóriájában, de akkor is rendkívül alkalmi vételnek tűnt egy megbízható 5 puttonyosért ez az összeg.

Birsalmasajt, narancs, aszalt kajszi. Pici mézesség, vajkaramella, finom botritisz, szép palackbuké. Nehezen szálazhatóan összetett,  vonzó, egyszerre ígér még fiatalos bájt és puha, érett krémességet. Túlzások nélküli korty. Nem túl édes, de jó intenzitású ízek. Kirívó mélységről, sűrűségről nincs szó, az egész arányosan telt, közepesnél valamivel hosszabb. A textúra finoman krémes, a felszínek simák, csiszoltak. A savak talán lehetnének izmosabbak, de lehet, hogy pont így lesz ilyen kellemesen kerek. Erős 6 pontnál nem nagyobb az anyag, de nagyon élvezetes most. Én úgy éreztem, hogy elcsíphettem a csúcsán (ahol feltehetően még időzni fog egy darabig, mindazonáltal én most javaslom fogyasztani, nem érlelném tovább).

Tokaj Oremus: Tokaji Aszú 5 puttonyos 2006

Az akciók legnagyobb durranása. 10 ezer Ft-ról volt leárazva konkrétan 3290 Ft.-ra.!!! Presztízst tekintve itt már kategórián belül bizony a felsőházban járunk.

Tiszta illat sárgabarackkal, mézzel, méhviasszal, némi kapros fűszerezettséggel. Nagy test, komoly íz-intenzitás, mélység. Kristályosan tömör szerkezet, hosszan fejlődő korty. Izmos, kemény savak nemcsak könnyedén ellensúlyozzák a bor gazdagságát, sűrűségét, de úgy tűnik némi élt is visznek az összképbe. Remek anyag, bár jelenleg még szűk 7 pontra adnám, de kerekedve, komplexitást gyűjtve minden esélye megvan feljebb kerülni az elkövetkező sok-sok évben, évtizedben.  (disclaimer: ez a jegyzet nem egy akciós palack kóstolása nyomán, hanem még december végén született egy teljes áron a Bortársaságnál vásárolt palack megbontásakor)

Egyszerűen nem tudok változtatni azon, hogy a Rhône-völgyéről elsőként a Saint Cosme ugrik be. És jó úton vagyok ahhoz, hogy ez így is maradjon. Egyszerűen annyi konzisztensen kiváló borélményt kapcsolok ehhez a pincéhez, amely szinte minden mást elhomályosít. Amikor a túrát szervezni kezdtük, nem is volt kérdés, hogy a Saint Cosme a lista legelső helyén szerepel. A kezdeti lelkesedésem azonban hamar hűlni kezdett, mert a Louis Barroulnak küldött e-mailre csak nem akart válasz érkezni. Már teljesen lemondtam a dologról, amikor a harmadik, finoman erőszakos próbálkozásomra egy kurta kis válasz érkezett: „Július 18. reggel 9 óra. Nyugtázza!”. Nem sokat kellett gondolkodni megfelel-e az időpont, hiszen az öntörvényű, lobbanékony bortermelőként ismert Louis Barroulhoz bejutni és vele találkozni – úgy tűnik – nem tartozik az alapszolgáltatások közé.

Hollandia számos dologról híres, de aligha a borkultúra jut elsőként az ember eszébe, ha meghallja az ország nevét. Sör, hajózás, sajt, németalföldi festők, szélmalmok, Oranje, fapapucs, csatornák, hogy a coffee shopokat és az örömlányokat ne is említsük. Én most mégis Hollandiában (nem holland) borokkal kapcsolatban szerzett élményekről fogok beszámolni.

A múlt héten meglátogattam egy barátomat Hágában. Már korábban is terveztük, hogy megnézzük a város valamelyik belvárosi borbárját, de valami mindig közbejött. Az eredeti program most is úgy nézett ki, hogy náluk vacsorázunk valamit, és beszélgetés közben elfogyasztunk 1-2 palack bort, de végül az első palack után felkerekedtünk, és az esővel dacolva megkerestük a Pierre-t a városközpont közelében.

Nincs jobb és testhezállóbb szerep, amit nyugodt szívvel tudnék kiosztani a kortárs magyar borászok chardonnay-kísérleteinek. Az van ugyanis, hogy egy ideje konszenzus alakult ki a nagy, száraz magyar fehérbor identitását tekintve: a termőhely legyen Tokaj, a fajta lehetőleg legyen furmint. Miután megfelelő mennyiségű pénzt és marketinget öltünk az egyébként kétségtelenül „über alles”-terroir talajszerkezetét mutogató ősmagyar szőlőfajta borának tűzön-vízen át történő felfuttatásába, nem is meglepő, hogy minden más, de különösen a chardonnay magasztalása megmarad a külön utakat járó, kísérletező kedvű borászok és az ilyet kajáló újságírók, szakmabeliek hétvégi hobbijának. Legyen ez forradalom, lázadás, underground vagy akármi, de a komolynak gondolt hazai chardonnay-mezőny joggal követel magának több figyelmet.

Franz Hirtzberger: Riesling Smaragd Singerriedel 1995

Speciális bor számomra a Hirtzberger Singerriedel. Nem csak azért, mert rendre az évjárat egyik legjobb, illetve mindenképp az egyik legnagyobb presztízsű rieslingje szokott lenni Wachaunak, de itthon talán sokan emlékeznek rá, hogy 2006-os évjárata az egyetlen száraz fehér bor volt, amely az egykori Művelt Alkoholistán a maximális, szinte elérhetetlen 10 pontos magasságokba emelkedett Albert Gazda jóvoltából.

Bevallom, akkor nagy hatással volt rám az a cikk. Akkoriban kezdett kibontakozni bennem a „borbuziság” és kezdtem napi rendszerességgel online is olvasgatni a borokról. És igen, az, hogy a „szőrős szívű” alkeszeknél egyszer csak egy bor ilyen szinten kivágta a biztosítékot, bizony felkeltette az érdeklődésemet. Bár a külföldi rendelés még abszolút nem volt nálam akkoriban reális opció, így az adott bor beszerzése is csak álom volt, de a tízpontos bor lehetősége mégiscsak irányt mutatott és valahol elültette a későbbi riesling-fanatizmus csíráját.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Kiderült, hogy nem is az alkeszek a szőrös szívűek, hanem én. :) Albert Gazda nem inspirál bennünket többet. Néhány újabb évjárata az egykor vágyakozva olvasott bornak már nálunk is szerepelt megannyi egyéb riesling nagyágyúval egyetemben és mindig hatalmas sikerrel. Pl. a 2009-es itt és a 2011-es itt. A nagyon nehezen beinduló külföldről való rendelésről is bebizonyosodott, hogy mi sem egyszerűbb, egészen új távlatokat nyitva meg a borőrültek számára. Például ilyeneket is, hogy sokat emlegetett idol-borok régi évjáratai is hozzáférhetőek egyes helyeken megspórolva akár 10-20 évnyi türelmes érlelgetést.

Milyen volt arra felé a 95-ös évjárat? Robert Parker honlapján 90 ponttal éppen becsúszik a kiemelkedő kategóriába. A Vinea Wachau honlapján ideális nyárról, csapadékosan és ködösen kezdődő, majd nagyon szépen folytatódó októberről írnak: Nagy testű, gazdag, némiképp botritisz-érintett borokra lehet számítani.

Nézzük mit tud ez a bor ma:

Ilyen még nem volt. És nem is lesz egyhamar. Olcsóbbnál is olcsóbb pezsgők tesztje a Borrajongón. Nem saját megvalósítás, de talán az én kis kezem is benne volt. A hírhedt Szovjetszkoje Igrisztojeről elkövetett posztom alatt, a Royalsekt Zrt. marketing igazgatójával kibontakozó vitában Németh Richárdnak (Borászportál) sikerült annyira felspannolnia magát, hogy muszáj volt ezt kóstolót megszerveznie. A Royalsekt alapállítása, miszerint a szovjetnek maszkírozott komerádok bármilyen olcsó-pezsgős sorban az élen végeznek, majdnem hihetőnek tűnik. Viszont mi velejéig romlott és gonosz fogyasztók vagyunk, így a szinte igaztól elindulva megpróbáltunk a ló-end pezsgőpiac valóságáig hatolni.

A Mészáros Gabriella által vezetett Borkollégium is csatlakozott a Furmint Február rendezvénysorozathoz, méghozzá egy elég komoly sort felvonultató furmint kóstolóval. Az eredeti terv szerint a borsor 15 tételből állt, ehhez jött még néhány bónusz tétel részben a résztvevők, részben Mészáros Gabriella jóvoltából. A borokat kivételesen nem vakon kóstoltuk, többé-kevésbé időrendben haladtunk, a frissebb tételekkel kezdve a kóstolást.

Sötét múlt, bizonytalan jelen, fényes jövő  – nagyjából ez a közszájon forgó legoptimistább állásfoglalás egy olyan brand-ről, amelynek több, mint húsz év alatt sem sikerült kimásznia a rendszerváltás előtti esztendők mély és sáros gödréből. „Idejön a vendég, és keresi rajtunk az egri bikavért” – panaszkodik a szekszárdi borász, noha odaát sem könnyebb: millió palacknyi, ezer forint alatti alsópolcos hulladékkal kell szembeszállnia annak az egri termelőnek, aki pénzt, marketinget és nem mellesleg kiváló alapanyagot invesztál bikavér-pezsdítésre. És hogy mi mit látunk ebből? Egységes, megbízható minőségű, jól körülhatárolható stílusú márkát még biztosan nem. Nem csoda, ha ezek után az alkalmi fogyasztó feladja és csendben tovább is áll, pedig tényleg érdemes körülnézni, hogy mi a helyzet bikavér-fronton; az úton-útfélen elégedetleneknek is, legalább azért, hogy tudja, mire alapozza a véleményét.
A „hogy is állunk most?” felmérésére pedig nem is kínálkozhatott jobb alkalom, mint a furmintgőzös február végén, idén második alkalommal megrendezett Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj, ahol a két borvidék legfontosabb termelői igyekezték bemutatni a bika-brand jelenét.

Izgalmas programot ígért a Finewines.hu Burgundia és Oregon „párhuzamosítását” megcélzó kóstolósora. A Nu Bistróban celebrált esten öt komolyabb burgundi és öt oregoni versenyző sorakozott fel, hogy erényeiket megvillantsák. A kóstoló alapgondolatát az a gyakori összehasonlítás adta, amely szerint a pinot noir őshazájának egyedi stílusát Oregon képes talán a leginkább megközelíteni. További üdvözítő-faktor, hogy az okosan kifundált sor jóval túlteljesítette az alapfeladatot, hiszen a fiatalok mellett hajlott korba érkező versenyzőket is csatasorba állított. Így együtt pedig ritka lehetőség kínálkozott a pinot noir rajongóinak.

Tragédia. Kereskedelmi öngyilkosság. Oxidált szar. Sherry. Merénylet. Hiba a mátrixban. A ma borfogyasztója kábé ezekkel a válogatott szitkokkal menekül, amikor száraz szamorodnival kínálják. Tagadhatatlan tény, hogy ha a reduktív fehérbor a skála egyik széle, akkor a száraz szamorodnit csakis a vörösingesek képviselhetik. Igen, valahol ott balra hátul, a Holdban. Annyira távol van egymástól a két borstílus, ami egy reduktív boron szocializálódott egyednek szinte feldolgozhatatlan. A másfelé fújó kulturális áramlatokkal pedig egyre kevesebben vizelnek szembe, ezért manapság száraz szamorodni sem igen készül. A kóstolóval azt próbáltuk megvizsgálni, hogy hol tart most ez a lesajnált száraz szamorodni műfaj. És a mából kitekintve, vajon van-e miért lelkesedni?

A múlt héten egy pár fehér és egy pár vörös külföldi bort eresztettem egymásnak. Az egyik duó tagjai Alsó-Ausztria Wachauhoz közel fekvő, de kevésbé ünnepelt borvidékeiről, Wagramból, illetve Kamptalból származnak. A vörösborok a Rhône-völgy déli részéből érkeztek: egy Cotes du Rhône és egy Ventoux mérkőzött meg egymással.

Amikor elindultam az idei Borjour Magnumra, három cél lebegett a szemem előtt: a mátrai kínálattal a lehető legszélesebb körben megismerkedni, a szokásosnál hamarabb áttérni a vörösborokra, és végül pedig nem kapkodni a bőség zavarában. A mátrai borokat illetően viszonylag hiányosak a tapasztalataim, úgy éreztem, hogy legfőbb ideje ezeket pótolni. A tömegrendezvényeken jellemzően félidő tájékán szoktam észrevenni, hogy még mindig a száraz fehérek kóstolásánál tartok, van még hátra vagy 10 tétel ezekből, amit mindenképpen meg akarok nézni, és a vörösökhöz még hozzá sem szagoltam. Régebben általában ilyenkor kezdődött az értelmetlen rohanás.

A rohanásról szép lassan leszoktam, viszont a kényelmes kóstolás most is azt eredményezte, hogy 4 óra elteltével még felé se néztem a mátrai sornak. Végül a délebbi borvidékek teljesen kimaradtak a szórásból, és nagyjából 4:1 lett a megkóstolt fehér- és vörösborok számának aránya. A mátrai borkínálatban viszont sikerült alaposabban megmerítkeznem, bár később, mint terveztem, ami sajnos azt jelentette, hogy már tömeg volt. Az egyetlen bükki illetőségű kiállítóra a kóstoló elején elég sok időm jutott. A fesztiváljellegű kóstolás miatt a pontozást mellőzném.

A Nyolcas Tamás és fia, Ádám által igazgatott egri kispince feltörekvése egyike a méltatlanul elhallgatott borvidéki eseményeknek napjainkban. Igaz, nincs nagy múlt a projekt mögött, de van minden más, amit manapság annyira közkedvelt fontosnak tartani: kis volumen (bérelt és saját terület együtt nagyjából öt hektár), klasszikus fahordós erjesztés és érlelés kizárólag spontán, minimális kén, és mindezek alapján természetes borok. Az első tételek alig két éve kerültek először piacra, de a szortiment egészen 2009-ig nyúlik vissza. Az biztos, hogy a 2009-es muskotályuk finoman szólva is érdekes volt, valamint ugyanezen év merlot-ját egyik kedves olvasónk egyenesen a tavalyi kedvencei közé válogatta. Mivel ez a bor már kifutott, ezért fiatalabb társát igyekeztem faggatni arról, hogy a muskotály-egyediség vajon egyszeri véletlen volt-e, vagy tényleg jók a borok, csak erről valamiért senki sem tud. Nem a legkockázatmentesebb kísérlet egy északi merlot 2010-ből; ha ez rendben van, akkor ott nagy baj már nem lehet.

Chateau Lafaurie-Peyraguey: 1er Cru Classé Sauternes 1988

Aszalt sárgabarack, füge, narancshéj, méz, gyógynövények, enyhe karamellizáltság. Nagy test, sűrű, krémes textúra. Remek ízintenzitás, még mindig sok gyümölcs, ha nem is harsog, de tercier karakter sem igazán érződik, az egész olyan kortalan. Szerkezetében is tartalmas, bár nem annyira hihetetlenül tömör (már?), de mégis van bőven annyi anyag, hogy a korty második fele is szép hosszan bontakozhasson ki. Kerek savak, remek egyensúly, egységesen összefonódott alkotók, talán picit az alkohol kandikál ki felülről, ha hagyjuk melegedni. Igazán szép bor és meglepően fiatal érzetű, ha vakon kapom, simán elhinném tíz év alattinak is. 7 pont. (91)  A tétel 2001-es évjáratáról itt, 1999-es évjáratáról pedig itt írok.

Ismét egymásnak feszülnek a furmintok és rieslingek.:) Ezúttal rögtön két páros következik. Külön pikantéria, hogy előbbieket a kedvenc tokaji, utóbbiakat pedig kedvenc wachau termelőmtől sikerült összeválogatni. Bott Vs. Prager.

Egészen múlthét péntekig abban a hitben éltem, hogy tudom, milyen az, amikor a rajnai rizling jó: nagyon jó. Aztán Tar Ferenc elhúzta előttem a mézesmadzagot egy vágtaszerűen levezényelt tizenhárom boros, nyomokban egyéb érdekességeket is tartalmazó kóstolósorral, és azóta is próbálkozom az értékrendem újrakalibrálásával. Értem én, hogy izgalmas és fontos a hazai rajnai, Badacsonyban (minimum) már bizonyított is, de úgy érzem, hogy bizonyos dimenziók általánosságban hiányoznak az itthoni kedvencekből. Ilyen például a metsző tisztaság, a megbonthatatlan egység és a direkt, nyomuló gyümölcsöktől és petroltól mentes frissesség. Arról nem is beszélve, hogy miközben egy hatéves gyerek érdeklődési lendületével és kíváncsiságával fürödtem meg brutális sebességgel mindenféle nemzetközi klasszisban, megkóstoltam életem eddigi legrégebbi borát. A kóstoló tranziensei még a mai napig sem csengtek le.