Jómagam még nem jártam végig a Bock-szortiment felsőházának minden szegletét („hogyha nékem sok pénzem lesz…”), de ha a filiszteus izomtorony szemiotikai jelentéstartalmától eltekintek, miszerint Góliát az istentelen nagyhatalom megtestesítője, úgy tapasztalataim alapján nyugodtan mondhatom, hogy a Boxi-csúcs tulajdonképpen egy maréknyi borvidéki Góliát Capellától Magnificióig. A borok koncepció szerint óriásnak készülnek, céljuk az egy heti fizetésért cserébe történő zúzás borfesztiválon, borversenyen, vagy egy steak mellett, az étteremben. Nem is csoda, ha a hatvan kilogrammnyi páncél előtt (kihívó híján) egyszerre borul térdre borértő és pénzes alkoholista. Ne várjunk kiütéssel végződő párbajt, ha csak villányi nagyokat küldünk ringbe, a „ez kevésbé mazsolás, mint a másik, noha túl sok a hordócsokoládé”-típusú érvelésre alapozott pontozásos győzelmek meg már unalmasak, úgyhogy célszerű súlycsoporton kívüli kihívó után nézni. Kérdés, hogy van-e legény talpon a vidéken.

A korábbi Kezes-Lábost és Pincefesztivált felváltó, minden évszakban egy-egy alkalommal megrendezett Etyeki Piknik gyorsan az elődökhöz hasonló népszerűségre tett szert. Több mint egy év távlatából a vendégborászok listája is stabilnak tűnik. A rendezvénysorozat - úgy tűnik - elérte célját: tényleg - legalább évszakonként egyszer - állandó programmá vált Etyekre járni. A pünkösdi hétvége szombati napján a kora nyári melegben szépen megteltek mind az településre közlekedő buszok, mind az Újhegy pincéi. 

Én nem is annyira kóstolni, mint inkább ismerősökkel találkozni, beszélgetni, lazulni ruccantam át a fővárosból, szombat délután  de négy pince szortimentjét még így is végignéztem. Haladjunk hát szép sorban…

Május utolsó hétvégéjén ismét megrendezték a budai Millenáris Parkban az ország valószínűleg legjelentősebb gasztró-fesztiválját, a Gourmet Fesztivált, ahol a legfontosabb éttermek és számos borászat ételeit, illetve itókáit ízlelhette meg a közönség. Idén a központi téma a rakott krumpli volt. Egy délutánra terveztem csak a látogatást, aztán némi szerencse folytán ebből három délután lett. Az időjárás ugyan nem volt túl kegyes az első napokon, de hétvégére így is megtelt a fesztivál. Sajnos ételt kevesebbet kóstoltam, mint szerettem volna, borból, azt hiszem, éppen eleget. Lássuk!

Egy ideje az a hír járja, hogy a ’11-es Kikelet-borok váratlan zuhanórepüléssel kerültek leszállópályára. Ha memoárt éppen még nem is időszerű írni róluk, de a birtokhárs és egy dűlős furmint elmúlt félévben nyújtott teljesítménye alapján állítólag célszerű őket minél hamarabb átszűrni magunkon, a feltámadás ugyanis (fél)hivatalosan elmarad, minden palackban töltött nap újabb szöget ver a régi bálványok koporsójába. Egy alig hároméves birtokbor vénülésére még csak-csak találni racionális magyarázatot, hiszen ezek a borok nem hosszú pinceérlelésre készülnek, de a dűlősök idő előtti kopaszodása számomra megkérdőjelezi a löszre alapozott nagybor-tervek létjogosultságát, már amennyiben a nagyság kötelező vonzata a hosszú távú érlelhetőség.

A kereskedős poszt folytatása következik.

A furmint, a kékfrankos, és az olaszrizling után immár a hárslevelűnek is van saját rendezvénye. A leginkább a furmint „kistestvéreként” kezelt, picit háttérbe szorított fajta véleményem szerint önállóan is megérdemli a figyelmet, hiszen a furminthoz hasonlóan képes több arcát is megmutatni, közvetíteni a termőhely üzenetét, azonban behízelgőbb aromatikájának köszönhetően talán jobban megtalálja az utat a kezdő borfogyasztókhoz, azaz „térítőbor” szerepére inkább alkalmas lehet, mint a furmint.

Kézdy Dániel, a Furmint Február szellemi atyja már hosszabb ideje igyekszik a hárslevelű fajtára is egy rendezvénysorozatot felépíteni. Az eredeti tervek szerint a Hárslevelűk Éjszakája (röviden: HÉJ) tavaly debütált volna, de a főszervező végül úgy érezte, megéri várni egy évet az első rendezvénnyel. A cél – a Furmint Februárhoz, vagy a Kékfrankos Most!-hoz hasonlóan – egy „önjáróvá” váló mozgalom beindítása, amelynek révén folyamatosan kisebb rendezvények is csatlakoznának a jövőben a fő kóstolóesthez. A Furmint Február Vajdahunyadvárban tartott nagy kóstolójához képest Kézdy Dániel a HÉJ debütáló rendezvényét egy oldottabb hangvételű, kisebb létszámú, a végén laza boros buliba átforduló eseményként képzelte el. A helyszín kiválasztásánál is ezt tartotta szem előtt: a Budapesti Harisnyagyár épülete loft-szerű, tágas belső terével és underground hangulatával inkább csábít bulira, mint a Magyar Mezőgazdasági Múzeum patinás épülete.

Most, hogy egy év eltelt azóta, hogy Wachau jól kioktatott minket Tokaj-kontextusban a tisztaság nemzetközileg értelmezett fogalmáról (itt és itt felidézhető), több szempontból is időszerű volt egy leckeismétlés. Egyrészt én alapból megbuktam, mert időhiányra hivatkozva nem tudtam részt venni az eseményen, másrészt mivel döntő hányadban hazait fogyasztok, ezért néha jól jön egy-egy külföldi pofon, hogy ennek függvényében reálisabb képpé alakítsam át magamban a magyar állapotokat. Mikor értesítést kaptam a Wachau-repetáról, egy percig sem gondolkodtam, hogy mi lesz a vasárnap esti program. Igaz, ezúttal nem a kontextusba helyezésen volt a hangsúly, Tokajt ugyanis kizárólag Homoky Dorottya friss mintái, valamint a Tállya Wines-sorozat néhány tétele képviselte, melyek stílusukat és kategóriájukat tekintve nem alkalmasak hazai referencia állítására, de önmagukban vizsgálva rendkívül tanulságosak voltak.

Ha egymondatos véleményt kellene formálnom, akkor azt állítanám, hogy a balfi pince kékfrankosa a szélességéből adódóan meglehetősen diverz hazai kékfrankostérhez rendelt koordináta-rendszer origója. A biodinamikára hangolás utolsó éveként jegyzett 2009-es évjárat óta töretlen lendülettel épülő Weninger-brand legfontosabb hozadéka, hogy a gyökerénél fogva helyezte vissza a fontos hazai borvidékek térképére a kékfrankos fővárosát (sic!). Ennek a történetnek sok együtthatója van, de abban azért többé-kevésbé egyetértünk, hogy a kiváló ár, a termőhely és a finomság ritka konstellációját bemutató úgynevezett alapbor sokat tett a közízlés fejlesztésért, ami minimum dicséretes dolog. Akit érdekel a múlt, az olvasson vissza itt, itt és itt.

Sokszor a céltábla közepére állítjuk és keményen kritizáljuk a borkereskedőket, de nyugodjunk meg, nekik sincs mindig egyszerű dolguk. Extrém igények kavalkádján és szakértő vásárlók tömegein kell magukat átküzdeniük, míg a bor végül szatyorba kerül és elindul hazafelé. Hogy egy kicsit jobban tiszteljük azokat, akik a pult mögött szobroznak és vállnak egyre inkább golyóállóvá, álljon itt pár történet arról, hogyan is vásárolsz TE, ó kedves Fogyasztó.

A borkereskedelemben dolgozó barátaimat kértem meg arra, hogy név nélkül osszanak meg pár történetet, tudjuk csak meg milyenek is vagyunk a pult másik oldaláról. Az alábbi párbeszédek valóban elhangzottak, a történetek valóban megtörténtek, szóval tessenek a dolgot komolyan venni!

Ismét elérkezett aktuális tokaji nagy száraz kóstolónk, ezúttal a 2012-es évből szemezgettünk. Furmintok és hárslevelűk, illetve házasítások vegyesen. Lehet mondani, hogy elsősorban a „szokottabb nevek” munkásságát követtük, de azért most is lesz egy-két „kakukktojás”.

A kóstolás vakon történt és ismét hangsúlyozom a most következő leírások is alapvetően ennek megfelelően születtek. Volt ugyan visszakóstolás, néhány tételt más sorrendben nézve egymás mellett, de alapvetően nem változtattam az első körben kialakított véleményeken. Nincs a címkék ismeretében meggondoltam magam, nézzétek hogy kinyílt meg miegymás. Azért írom ezeket, mert könnyen lehet, hogy máskor, nem vakon, NEM pont ezek az eredmények, pontok születtek volna. Még a leírásokban szereplő aroma-ízjegyek se biztos, hogy ezek lettek volna, ha az ember a termelő és termőhely ismeretében előre „kalibrálja” érzékeit, hogy várhatóan miket is fog érezni a borban. Zárójelben azt is megjegyzem, hogy a sor közel egészét abszolút mellétrafáltam, tehát nem az az eset áll fenn, amikor felismerjük a tételt és innentől pontosan úgy járunk el, mint nem vak kóstolásnál. (illetve részben igen, csak a borok zömére aggatott jelzőket eredendően más tételnek címeztem :)

No, ne csépeljük tovább, íme a kóstolónk kivonata az én szemszögemből:

Sopron elsősorban a vörösborokról híres borvidékünk, azonban az alább tárgyalt két bor tökéletesen igazolja, hogy értő kezek alatt igazán izgalmas, egyedi fehérborok is születhetnek itt. Terem persze a borvidéken zöldveltelini, olaszrizling, irsai olivér, de itt most mégsem a könnyed, jól iható, reduktív eljárással készült borokról lesz szó. A két bor közül az egyik egy francia fajta, a másik egy nagyon különböző karakterű fajtákból készült cuvée, de mint kiderült, ez nem is igazán fontos. Igazi terroir-borokat kóstoltam, ahol a fajták szinte teljesen alárendelt szerepet játszottak a termőhely mögött.

Ha már elmaradt ungert hasonló című bejegyzése...:) , gondoltam összehajítok egy pár soros beszámolót.

Szóval tegnap ittam Losonci Bálint 2013-as Nyitnikékjét. Igazán finom volt. Áttetszően tiszta, ugyanakkor kategóriához mérten meglepően koncentrált gyümölcsélmény. Csupa meggy és egyéb piros bogyósok, nem sok tannin, élénk, jóízű savak, szinte harapható az egész. Közepesen hosszú, az alkohol (14) nem kevés a stílushoz, de így is fogy, mint a veszedelem. Lehet túlzás, de nálam akár 6 pontot is megér egy ilyen bor, 2500 Ft-ért akármikor megvenném újra. (illetve nem akármikor, inkább most, amíg ilyen fiatal)

Tegnap előtt meg Kiss Gábortól ittam a 364 Rouge nevezetű szintén 2013-as vöröset. Ez is primőrös, tiszta és tisztán gyümölcsből építkező tétel, de hozzávetőleg sem éri el az előző gazdagságát., gyümölcsös teltségét. Vékony, savas bor, szódáért kiált. 3-4 pont max, inkább az előbbi.  Egy ötszázassal olcsóbb, mint a Losonci, de tulajdonképpen sokkal drágább.

Az öreg távíróállomástól közvetlenül az appelláció másik sztárjához, a Domaine du Pegau-hoz rohanunk. A tradicionalistaként számon tartott, világhírű birtokot Châteauneuf-du-Pape „falain” belül találjuk meg, külcsínre igazán nincs mit mondani, nem csöpög belőle a történelem, csak egy kellemes, kilencvenes években épített, méretes családi háznak tűnik. A Pegau-t egyértelműen Robert Parker most már évtizedekben mérhető rajongása tette igazán világhírűvé. “A birtok az egyik benchmark a tradicionálisan készített Châteauneuf-du-Pape-ok között.  Az olvasók, akik kompromisszummentes, két évtizedig érlelhető Châteauneuf-du-Pape-ot keresnek, a Pegau-nál nem kell messzebbre menniük.” – írta a Wine Advocate hasábjain. A birtok csúcstételeit Parker számos esetben száz ponttal szórta meg, a 94-98 tartományba taksált boraikat pedig szinte meg sem lehet számlálni. Egészen furcsa tehát, de a Pegau olyan Wine Advocate-pedigrével rendelkezik, amely láttán a bordeaux-i Premier Grand Cru Classé château-k is zavartan pislognak. Az meg már csak ráadás, hogy a Wine Spectator tavalyi Top 100 listáján az egyik Pegau bor 97 ponttal a hetedik helyet csípte meg.

Bár mostanában viszonylag ritkábban szerepel a nyomtatott és online sajtóban, a 2003-as Év Bortermelője címmel kitüntetett Árvay János az elsők között ismerte fel a dűlőszelektált száraz borok potenciálját és fontosságát Tokaj-Hegyalján. Dolgozott a Tokaji Borkombinátnál, majd 1992-ben a Disznókő Pincészethez igazolt. Eközben a család rátkai szőlőterületei is folyamatosan gyarapodtak és 1995-től csak palackozva kerültek piacra az Árvay-borok. A következő állomás - 1999-től 2008 végéig - a Sauska Krisztiánnal közös tulajdonú, tokaji székhelyű Árvay és Társa Kft., amelynek termékei Hétfürtös néven kerültek forgalomba.

2009 januárjában Árvay János hazatért Rátkára és azóta a családi birtokot irányítja. A második generáció, Angelika és Szabolcs is kiveszi részét a munkából, „Angi” és „Édesem”, illetve „Szabi” néven saját készítésű boruk is megtalálható a szortimentben. Az Árvay-család jelenleg 17 hektáron gazdálkodik: Rátkán a Padihegy, az Istenhegy, a Középhegy és a Meggyes dűlőkben, Mádon az Úrágyában és Mezőzomboron a Királyokban vannak szőlőik, amelyeknek művelésénél törekszenek a természetközeli megoldások alkalmazására.

Sajnos már jócskán elmúlt a Szegedi Borfesztivál, így már csak élménybeszámolóval tudok szolgálni, nem pedig segítséggel az útvonalat illetőleg. Nehezen jutottam ki, idén nem úgy jött ki a lépés, mindössze egy estét tudtam rászánni. (Illetve még egy alkalommal csak kiszaladtam néhány kis üveggel vinni haza estére kóstolnivalót.)

Íme a kóstolt borok gyors leírása, a szubjektíve, pontoktól függetlenül legjobban tetsző borokat aláhúztam.

Nem tudom ki miként van ezzel, de ha a késő tavaszi-nyári időszakban borra vágyom – kifejezetten borfogyasztás, és nem annyira borkóstolás céljából -, a fajtaborok közül nálam a legnagyobb eséllyel a sauvignon blanc indul. Optimális esetben intenzív, frissítő illat- és ízjegyeket és ropogós savakat felvonultató, arányos, vidám bort kapok, amely a könnyedebb, nyári ételeknek is ideális kísérője lehet. A fajta borai ritkán távolodnak messzire az őt alapvetően jellemző aromatikától, azonban úgy gondolom, hogy termőhely és borkészítési eljárás függvényében mégis tudnak épp elegendő változatosságot mutatni, hogy mindenki találjon kedvére valót.

A Bortársaság is felismerte a fajta aktualitását így nyár előtt a célegyenesben, és összeszedett saját kínálatából egy tucatnyit - hazai és külföldi tételeket egyaránt - egy kellemes május végi estén megtartott kóstolóra. Akadt egy-két bor a sorban, amit nem mutatnék be sauvignon blanc-tananyagként, de összességében sem a borok jellegét, sem minőségét tekintve nem értek különösebb meglepetések.

A kvantitatív piackutatási módszerek alapján magát az ország kedvenc borászataként jegyző Varga Pincészetről csak az nem tud, aki csukott szemmel és füllel járt az elmúlt húsz évben. A vállalkozás kronológiai áttekintésébe nem bonyolódnék bele még alapszinten sem, mert egyrészt túlmutatna a műfaj keretein, másrészt nem is különösebben érdekes számomra. A számadatoknál sokkal izgalmasabb, hogy miként látom az ország egyik legnagyobb boros kötődésű vállalkozásának jelenét az elsősorban minőséget, és csak másodsorban mennyiséget fogyasztó körök nézőpontjából.

Châteauneuf-du-Pape-ba érve első dolgunk a Domaine du Vieux Télégraphe-hoz vezetett, ahol Leo Borsi főborásszal beszéltünk meg időpontot. A 19. század végén alapított Vieux Télégraphe ma a borvidék egyik legnevesebb termelője, kezdetek óta a megfontoltan bővítő Brunier család irányítása alatt áll. Jelenleg éppen a negyedik generáció ül a nyeregben. Az alapokat Hippolyte Brunier vetette meg, aki 1898-ban kezdett szőlőművelésbe a Châteauneuf-du-Pape-tól dél-keletre fekvő, a kiváló terroirnak tartott Plateau de La Crau területen. A Bédarrides, Châteauneuf-du-Pape és Courthézon falvakat összekötő La Crau-ban található az appelláció legmagasabb pontja, amely ideális helyszín volt a Marseille-t és Párizst összekötő távíróhálózat helyi állomásának (innen a birtok neve: „öreg távíróállomás”). Az idők során a Vieux Télégraphe neve egybeforrt a La Crau-val, hiszen a birtok minden bora erről a területről készül.

Kvaszinger-borokhoz eddig csak a tavalyi Nagy Furmint Február Kóstolón volt szerencsém a Vajdahunyadvárban, úgyhogy nyugodtan mondhatjuk, hogy éppen csak futólag ismerem a pincészet munkásságát. Tóth Adrienntől (Vinoport) kaptam még márciusban két palackot: Kvaszingerék küldték a borokat azzal a céllal, hogy mutassa meg néhány bloggernek. Így történhetett meg, hogy a márciusi Fuxli-kóstoló végén két palack furminttal hagytam el az A38 fedélzetét.

A Drop Shop Austria keretében szervezett előadások sorában záró felvonásként Akov is és én is Claus Preisinger Pannobile mesterkurzusát választottuk. A fiatal osztrák borász a Fertő-tó partján zweigeltből és/vagy kékfrankosból készíti Pannobile névre hallgató csúcsborát. Ebből hozott el most egy csokorra valót a Gerbeaud földszinti termébe. Akárcsak a többi mesterkurzuson, most is bivalyerős sort kóstolhattunk.

Örömhír a dél-francia borok szerelmeseinek, hogy a blogon is már sokszor emlegetett, lassan ikonikus státuszra emelkedő gigondas-i top borászat, a Chateau de Saint Cosme borai immár itthon is elérhetőek a Finewines.hu, azaz Tar Feri jóvoltából.

A pincéről remek posztot írt akov kolléga, így teljesen felesleges lenne bármi további szó a bemutatásukra.

Nyolc bort választottam ki az elérhető tizenegyből. Stílus, összetétel alapján nagyjából két fő csoportra lehetett osztani a kóstolandó tételeket. Egyrészt full syrah (ill serine) borok 13 körüli alkohollal a pince négociant-tevékenységéből (Saint Cosme-sorozat). Másrészt a dél-rhone-i, főleg gigondas-i saját területekről származó grenache, vagy grenache-domnáns házasítások 14.5 körüli szesszel (Chateau de Saint Cosme-címkékkel). Annak érdekében, hogy a stílusok ne keveredjenek, illetve műfajon belül maradva érzékelhessük az egyre magasabb (és drágább) minőségi nüanszokat, a két csoportot külön kóstolási szakaszokban néztük egymás után.

Következzenek tehát a borok! Árakat tekintve odaírtam, hogy gyakrabban használt európai forrásokból kb. mennyiért lehetne őket beszerezni és azt is, hogy az elkövetkező egy-két hétig tartó bevezető akció során milyen áron lehet itthon hozzájuk jutni.

Ne legyenek illúzióink: a Pannonhalmi borvidék az egyszeri fővárosi fogyasztó számára egy centiméterrel sem jelent többet az apátság egyébként tiszta, jól elkészített fehérborainál. Azt, hogy az ismereteim szerint tizenhárom települést integráló, magyar tekintetben is kicsinek mondható borvidék rejteget még izgalmat bőséggel a brutális kereskedői hátszéllel megtolt apátsági borokon túl, csak három évvel ideköltözésem után sikerült alátámasztanom személyesen. Az esetleges sztereotípiák és a szkepticizmus eloszlatásához keresve sem találni jobb helyet, mint Prisztóka Tibor nyúli pincéjét és fogadóját.

A Drop Shop Austria egy másik, kiemelkedően érdekesnek ígérkező workshopja a Weingut Tement sauvignon blanc-jait vette célba. Az Ausztria ikonpincészetei közé sorolt Tement Südsteiermark legelső termelője, ontja magából a nemzetközi szinten is rajongott, elképesztő precizitással és technológiai tisztasággal kivitelezett borokat. Okozott már nekem Tement-bor erős nyolcas sokkot, a teljes szortimentjüket is kóstoltam korábban, de erről a termőhely és a sauvignon blanc kapcsolatát boncolgató workshopról kár lett volna lemaradni. Nem is követtem el ilyen hibát.

Tisztában vagyok vele, hogy vajmi kevés embert fog érdekelni ez a cikk. De ha vannak néhányan, akik hozzám hasonlóan rá vannak kattanva a dél-francia borokra és ezt kielégítendő néha szoktak ilyesmiket rendelni innen-onnan, azok talán hasznát vehetik.

Az elmúlt több, mint fél évben fogyasztottam a következőkben részletezett borokat és szedtem most csokorba a jegyzeteiket. A pincék bemutatásáról most lemondanék, de pár szóban azért odaírtam, hogy tulajdonképpen miből is vannak, amiket ittam, mennyibe kerültek, honnan vannak.

Aláhúzással azokat a borokat jelöltem, melyek pontoktól függetlenül megragadtak és belső késztetést éreztem a kóstolásukkor, hogy újra birtokoljak belőlük az árakat is figyelembe véve.

A kékfrankost középpontba állító áprilisi rendezvénysorozat csúcspontja a Boscolo Hotelben megrendezett Kékfrankos MOST! kóstoló volt. A mintegy 91 kiállító borainak megkóstolása mellett lehetőség volt több mesterkurzus meglátogatására is, amelyek közül ifj. Franz Weninger előadása különösen izgalmasnak tűnt. Bár saját bevallása szerint ritkán tart a mostanihoz hasonló mesterkurzust, Franz remek mesélőnek bizonyult és lebilincselő előadást tartott, amelyben személyes élettörténete és a pincészet borászati szemléletének fejlődése szétválaszthatatlanul összefonódott.

Franz Weninger szerint a kékfrankos világklasszis borokat képes adni, egyúttal azonban azt is vallja, hogy a termőhely szerepe meghatározóbb, mint a fajtáé. A magyar-osztrák határ mindkét oldalán egyaránt dolgozó borász több különböző termőterület kékfrankosai segítségével mutatta be az eltérő talajtípusok hatását a borokra.