Új-Zélandot és legismertebb borvidékét, Marlborough-t a sauvignon blanc tette fel a nemzetközi bortérképre az 1980-as években, sőt, mondhatjuk, hogy a Franciaországból származó fajta egy új hazát is lelt a szigetországban. Az új-zélandi sauvignon blanc-ok kirobbanó intenzitásukkal, gazdag aromáikkal, friss savaikkal sok rajongót szereztek szerte a világban, és ma a fajta legalább annyira otthon érzi itt magát, mint eredeti bölcsőjében.
Marlborough több szempontból is Új-Zéland legfontosabb borvidéke, hiszen ez a régió adja az ország bortermelésének több, mint kétharmadát és borexportjának 85%-át, valamint itt találhatjuk  a szőlőültetvények 70%-át is. Marlborough a Déli-sziget északkeleti részén helyezkedik el. Természetesen a sauvignon blanc a vezető fajta, amely több, mint 22.000 hektáron terem Marlborough-ban, és a termőterület továbbra folyamatosan növekszik.
A borvidék három nagyobb alrégióra tagolható. Wairau Valley-ben hűvösebb szárazföldi és a tengeri szél által befolyásolt partközeli területeket is találunk, a völgyön belül sok különböző mezoklíma alakult ki. A talaj általában kavicsos, üledékes. Az innen származó borok általában testesebbek, bujábbak, gyümölcsösebbek. A Southern Valleys alrégió szintén változatos klimatikus és talajviszonyokat mutat, de általában kötöttebb, agyagosabb a talaj, a lösz is gyakori. Awatere Valley jellemzően hűvösebb, szárazabb, szelesebb, magasabban fekvő részekkel, itt alacsonyabb terméshozamok jellemzőek. Ennek megfelelően szikárabb, inkább citrusos, növényi jegyeket hordozó borokat ad a terület. Sok borászat több területről, több időpontban szüretelt tételekből állítja össze a borait, de már a dűlőszelektált borok sem ritkák.

A sauvignon blanc-sorozattal most - egy nelson-i trió után - visszakanyarodok Új-Zélandra, a tavalyi terjedelmes Marlborough-sor után egy még szélesebb merítésű mezőnnyel.

Azt gondolom, hogy a tokaji szárazak tekintetében kifejezetten jó dolgunk van az elmúlt években. A műfaj a kezdeti lépéseit szilárd alapok nélkül volt kénytelen megtenni, de az idő és a fogyasztói igények kitermelték azt, amivel már évtizedekkel korábban is érdemes lett volna elindítani a hegyaljai szárazforradalmat: a megfizethető, közérthető és mégis értékes hegyaljai alapbort.

A műfaj persze még közel sem kiforrott, és túlkínálat sincsen belőle, de az biztos, hogy Balassa István és Szilágyi László közel tökéletesre csiszolták azt a stílust, ami bázisként szolgál pincéik drágább szárazainak, kapudrogként az egységsugarú fogyasztónak és tananyagnak a borvidék többi borászának. A friss, kettőezer-húszas alapboraikat ezúttal egymás mellett kóstoltam meg otthonom kényelmes magányában, hogy aztán a szokásos elégedettségen túl levonjam az előre is megtippelhető konzekvenciát, amely szerint a két borász belépőszintű száraz borai még mindig az egyik legjobbnak számítanak, és nem csak borvidéki viszonylatban.

Mindehhez persze kellettek a tavalyi év szüreti nehézségei is a szőlőben, melyeknek köszönhetően az alapvetően dűlős boroknak szánt alapanyagok szinte kivétel nélkül a pincék alapházasításaiban landoltak, kiváló alapborokat eredményezve masszív palackmennyiség mellett. Nem feltétlenül szerencsés a borász veszteségét lakossági örömmé transzformálni, de ezúttal mégis valami hasonlóról van szó.

Ha valaki megkérdezi Szentesi Józsefet, hogy melyik a kedvence az általa felkarolt régi magyar fajták közül, általában kitérő választ kap, merthogy a gazda - mint a szülő a gyermekeit -  mindegyiket szereti, mindegyik fajta másban tehetséges. Én viszont külső szemlélőként lehetek részrehajló, így könnyebb is választanom. Többször volt szerencsém a budaörsi pincében széles merítést kóstolni a régi magyar fajták boraiból, de már első alkalommal is a laska volt az, amelyik leginkább szívemhez nőtt (na jó, meg a tihanyi kék). Szentesi József szerint a laskában hatalmas potenciál van, bármelyik világfajtával felvehetné a versenyt, igazi sztárjelölt lehet a régi magyar fajták között. A laska apró fürtű szőlő, hozamkorlátozással szépen beérik, szüretkor jellemzően magas savakkal érkezik a pincébe. A régi források szerint még Stíriában is "megaszik", ami valószínűleg azt jelenti, hogy természetes édes bort készítettek belőle. Bora sötétebb színű, intenzív gyümölcs aromáit határozott fűszeresség kíséri. Feszes, de kezdetben markáns savai szépen besimulnak, ahogy a tanninjai is integráltak, hosszú érlelésre is alkalmas lehet, szerkezete bordeaux-i borokat is idézhet. Egyelőre annyira kis mennyiség terem a fajtából, hogy a világuralmi tervekre még legjobb esetben is sokat kell várni, de addig is örülhetünk, hogy Szentesi Józsefnek köszönhetően megkóstolhatjuk ennek a különleges fajtának a borait, és reméljük, hamarosan mások is meg tudják mutatni a laskából készült saját borukat. Aspiránsok már vannak...