Spanyolország mintegy 120 földrajzilag meghatározott borvidékkel rendelkezik (ebből 2 DOC/DOQ és hatvannál is több DO besorolás), ezek nagy részével a magyarországi fogyasztó nem is találkozik, Spanyolország (is) tehát valóságos kincsesbánya rejtőzködő borvidékek szempontjából. A mai írás témájául szolgáló borvidékről én pl. két hónappal ezelőtt olvastam először, amikor egy spanyolországi kiruccanást tervezgettem. A sorozat legfrissebb posztjának különlegessége tehát, hogy helyszíni látogatás is fűződik hozzá, és remélhetőleg akad még majd ilyesmire példa a későbbiekben is.

Sopron, mint borvidék mintha hosszúra nyúlt téli álmát aludná az utóbbi években. Az ismertebb magyar borvidékek közül szinte mindegyik hallat magáról valamilyen szinten, borvidéki összefogás, egységesített megjelenés, együttgondolkodás, fejlesztések, közös kóstolók formájában is. Sopronban viszont csend honol (vagy csak én vagyok lemaradva). Vannak ismert, akár nagy nevek - Weninger, Ráspi, Luka Enikő, újabban az Etyeki Kúria - és kisebb borászatok is, akik persze folytatják a munkát, de rég volt már olyan, hogy egy soproni borra vagy borvidéki történésre felkapta volna a fejét a közönség, vagy a borszakma. A kontraszt pedig különösen éles, ha a határ túloldalán fekvő Burgenland-dal vetjük össze a helyzetet.
Ez a bor nem dob követ az állóvízbe, de kellemes bevezetésnek tűnik a soproni borok világába, és innen érdemes építkezni. A Linzer-Orosz Borászat korábban Winelife néven működött, de a tulajdonosok - Linzer Sámuel, Orosz Csaba és Orosz Péter - a közelmúltban inkább a "nevükre vették" a fertőrákosi pincét. 10 hektár termő szőlővel rendelkeznek a Fertő-tó környékén, részben mészköves, részben csillámpalás talajú részeken. A közeli jövőben az organikus művelésre átállást, a végcél pedig a könnyed, gyümölcsös, jól iható borok készítése. Ez a zweigelt sikeresen betölti küldetését.

Februárban megszondáztunk ismerősökkel még egy furmint-sort, méghozzá néhány chardonnay-val vegyítve, a 2015-ös évjáratból gyűjtögetve. A két fajta borainak egy sorban kóstolása rögtönzött ölet volt, így viszont tényleg rengeteg bor gyűlt össze. A Galéria 12-ben kóstoltunk, vakon.

Az idei furmintos február utolsó hete számomra egy rég nem látott ismerőssel való találkozással zárult, őkelme pedig nem volt más, mint az influenza. Feledésbe merült ismeretségünk felelevenítése szerencsére viszonylag rövidre sikerült, így február utolsó napján már bátorkodtam egy palack furmintot - szintén egy régi ismerőst - felbontani és egy (na jó, kettő) pohár borral elköszönni a téltől. A palackra még úgy 2 héttel korábban, akadtam rá (rémlett, hogy birtoklok még belőle), és remek döntésnek bizonyult, hogy a magam részéről ezzel búcsúztattam az influenzát, a jubileumi 10. Furmint Februárt és a téli hónapokat egyaránt.