Kevés hazai chardonnay van, amit évről-évre szisztematikusan megvásárolok. Légli Ottóé ezen kevesek közé igyekszik tartozni, hiszen műfaj- és szintkeretein belül kifejezetten élvezhető bornak szokott látszani a nyári hónapokban. Ezen indokok mentén döntöttem úgy néhány hete, hogy a hagyományokat folytatva idén is beruházok egy palackra az aktuális évjáratból. Világmegváltást nem, sokkal inkább egy könnyen fogyasztható, korrekt és fajtajelleges balatoni fehérbort vártam, amely önmagához méltóan ügyesen kíséri le az olyasfajta nyárivégi kánikulába fojtott napokat, mint amilyen történetesen a tegnapi is volt. A munka pedig sikeresen elvégeztetett.
Mivel tisztán tartályos tételről beszélünk, az orrpróba hordót nem, csupán tiszta, virágos-őszibarackos jegyeket mutat visszafogottan, már-már inkább neutrális karakterbe hajlóan. A korty arányos, határozott, lendületes savait illatazonos gyümölcsösség egészíti ki, miközben a viszonylag magasabb, tizenhármas szesze feltűnés nélkül veszik el az amúgy éppen közepes testű anyagban. Mentes az esetlegesen elvárható kanyaroktól, cserébe viszont frissítő, egyenes és jól fogyasztható.
El tudom képzelni, hogy lesznek, akik csupasznak találják és megállnak egy pohárnál, nálam viszont – feltehetően a magasabb átlaghőmérséklet miatt is – nagyjából két óra alatt kiürült a teljes palack. Nem különsebben emlékezetes, cserébe viszont kellemes anyag az 5 ponttal jellemezhető szegmens alsó részéről. (2890 Ft, Bortársaság)
