Bár a közszolgálatiságra való törekvés fontos dolog, ezúttal mégis teszünk egy rövidebb kitérőt a hazai szemmel átlalánosítva csak ismeretlennek elkönyvelhető Törökországba. Már ami a hazai borfogyasztási szokásokat illeti, turizmussal kapcsolatos aktuális adataim ugyanis nincsenek. Egy biztos: erre a borra bár nem lehetetlen, de kétségkívül nehéz felkészültnek lenni a háttérinformációk tekintetében. Nem is próbáltam mélyebb tényfeltárást végrehajtani, inkább csak arra törekedtem, hogy az élményt megosztva belevessem magam az érzékszervi tapasztalatokba, ezzel alaktíva ki egyfajta véleményt a címben szereplő, ráadásul a magyar szájjal is nyelvtörőnek tűnő öküzgözüről (jelentése: bikaszem). Ami egyébként egy szőlőfajta, a bor pedig kvázi az 1929-es alapítású, belföldi piacvezető-szerepet is betöltő ankarai Kavaklıdere borászat lokálisan népszerű vörösbora. Ezt kóstoltuk meg szombat délután a szabadban, négykezűleg.

Nehéz helyzetben lennék, ha el szeretném helyezni a komfortzónám koordináta-rendszerében. Egyrészt van benne egy, a rosszabb pillanataiban cabernet-re, jobb villanásaiban pedig inkább merlot-ra hajazó sűrűség és gazdagság, amely mellett kissé tájidegen módon feltűnik egyfajta direkt gyümölcsös-virágos karakter is. Érett, de még éppen nem túlérett karakterű cucc erdei gyümölcsökkel, szilvával és virágos-gyümölcsös jegyekkel. A korty egyenes, inkább sav-, mintsem tannin-hangsúlyos, a tizennégy feletti szesze észrevehető, de még éppen nem bántó. Jól fogyasztható, tisztességesen elkészített vörösbor, de komolyabb mélységeket, komplexitást nem kínál.  Látókörtágításnak kíváló, nem mellesleg nyári ivóvörösnek sem rossz, tekintve, hogy nagyjából egy órás szintidő alatt jártunk a palack végére. Öt pont.