Továbbra is igyekszem minél több Beaujolais-t fogyasztani, ezúttal egy remek Brouilly került a poharamba, a kiváló 2009-es évjáratból. A gyümölcs öreg tőkék termése (többnyire 50-75 év közöttiek), feldolgozás után a must acélban erjedt, majd a bor néhány hónapot töltött nagy fahordókban.

Közepes rubinszín. Nem kifejezetten áradó, de nagyon tiszta elegáns illat meggyel, ribizlivel, pici fűszerességgel. A korty kiváló felépítésű, talán közepesnél kicsit vékonyabb, feszes, precíz. Alapvetően gyümölcshangsúlyos aromakészlet, kevéske fűszer egészíti ki, fahatás nem érződik. Savai érettek, frissek, remekül dinamizálják a bort, az alig közepes mennyiségű tannin szépen érett, már-már észrevétlenül simul a bor textúrájába. Utóíze tiszta, gyümölcsös, közepesnél hosszabb. 6 pont, de az élmény ennél több. Lehetne komplexebb és mélyebb, de egyszerűen úgy mutat értéket, hogy közben egy cseppet sem érezni, hogy nehézkes lenne fogyasztani. Remek.  

A képet innen csentem.

A magyar piacról szemezgetve sajnos rendkívül nehéz megismerni Új-Zéland borait. Itt egy sauvignon blanc, ott egy pinot noir és már ki is merítettük a hazai kínálatot. Pontosan ezért is ültem be izgalommal a VinCE keretében rendezett Új-Zéland szemináriumra. Előadónk az Új-zélandi születésű, de Angliában élő Peter McCombie MW. Lustaságomból és terjedelmi okokból kifolyólag nem próbálnám meg összefoglalni előadását, végigszaladt a borvidékeken, a termesztett fajtákon és a termőhelyi borok jellemzőin. Ha valaki megkérne, mondjam el slágvortokban mi jut eszembe Új-Zéland borairól, már fújnám is: környezettudatosság, metsző tisztaság, konzisztensen jó minőség, magas ár és csavarzár. Természetesen ezen „elméletemet” McCombie előadása sem döntötte meg, sőt egészen meghökkentem azon, hogy a 2012-es évvel bezárólag az Új-zélandi termelők 100%-a fog rendelkezni a „Sustainable Winegrowing New Zealand” tanúsítvánnyal, amely fenntartható és környezettudatos gazdálkodást követel meg a borászatoktól.

Tegnap számoltunk be a Tony Aspler által tartott jégbor mesterkurzusról. Aspler blogján részletesen ír magyarországi látogatásáról, a VinCE keretében rendezett kostólókon kívül Szekszárdon és Tokajban is körbefutottak vele. Írja, hogy megőrjítik a magyar ékezetes karakterek, nem is csoda a számtalan hibásan lejegyzett név. Ezzel együtt is kiváló PR a magyar bornak ez a bő lére eresztett írás. Külön kiemelésre érdemes, hogy Szepsy István 2006-os 6 puttonyos aszújáról ezt írja: "...one of the best dessert wines I’ve tasted" ("az egyik legjobb desszertbor, amit eddig kóstoltam"). Ismerve Aspler jégboros előéletét, ez egy nagyon komoly dícséret. Köszönjük, és gratulálunk természetesen Szepsy Istvánnak! Egy korábbi posztban én is foglalkoztam a 2006-os Szepsy Aszúval, nálam a pincében 8 pontot kapott, de érdemes volna fehér falak között is újrakóstolni.

 Kifejezetten buja, komplexen fűszeres illat. Vaníliarúd, kömény, szerecsendió, édesgyökér, meg persze cseresznye, csipkebogyó. Elég mélyről is jövő. Szájban közepes testű korty. Kellemes teltségű ízek, főleg piros bogyósokkal, fűszerekkel, bár korántsem olyan intenzív és színes, mint az illat ígérte. Érintésnyitől több, sima, szinte selymes tannin, picit lágy, de a bor méretéhez, világához jól passzoló savak. Remek egyensúly, diszkrét alkohol. A szerkezet kadarkásan kicsit laza, de azért van benne cizelláltság, ami struktúra szempontjából is mindenképp kiemeli az „átlagosabb” kadarkák közül. Alig közepes, de a stílushoz épp elegendő hosszúságú lecsengés. Az utóízben leheletnyi kesernye, melyet a későbbi visszakóstolásoknál (másnap, harmadnap) már nem éreztem. Eléri a 6 pontot. Az áráért kifejezetten jó vétel. Tulajdonképp hasonlóképp szerettem a 08-ast is.

Észak-Rhone vidéken járunk képzeletben, a syrah szőlőfajta bölcsőjénél. A tágabb értelemben vett borvidéknek a két legnagyobb presztizsű appellációja minden kétséget kizárólag az Hermitage és a Cote-Rotie.

Az Hermitage, vagy régiesebben Ermitage, tulajdonképpen nem több (területileg), mint egy domb. Talaja gránit, és tökéletesen déli kitettségű. Borát a múlt században még egy lapon emlegették a 1ére cru bordóiakkal és a legnagyobb burgundiakkal. Semmiképp nem szabad összemosni a nevét a környező jóval nagyobb kiterjedésű, de értékben jóval szerényebb képességű Crozes-Hermitage-zsal. (a kép forrása: www.uncorkedevents.com)

A Cote-Rotie (a képen, forrás: www.elitistreview.com) vadregényesen meredek gránit-teraszait szintén nagyon régóta művelik már, de az innen származó borok mégis jóval később szereztek világhírnevet. (Tulajdonképpen ez Guigal tevékenységéhez köthető.)

Ma nagyjából egymás mellé szokás helyezni ezt a két körzetet a hierarchia tetejére. Azt mondják az Hermitage inkább a tekintélyesebb, erőteljesebb, "maszkulinabb", a Cote-Rotie pedig inkább bájosabban gyümölcsösebb, lágyabb, "femininebb" arcát mutatja meg a fajta csúcsainak. (állítólag ennek a háttéreben sokszor az áll, hogy a Cote-Rotie boraihoz engedélyezett  20% erejéig fehér szőlőt is adni, főleg viognier-t)

Egy év eleji külföldi rendelésem révén hozzájutottam 1-1 palack jónak mondott tételhez a fenti körzetekből:

Nem mintha kifejezetten innen reméltem volna a világmegváltó pinot-t, de egy lokál borszaküzletben már többedik alkalommal annyira dicsérték, hogy borsosabb ára (5 ezer körül rémlik) ellenére megpróbáltam egy palackkal.

Halványabb színe megfelel az itthon kialakult pinot-képnek.  Puncsos, vaníliás, csipkebogyós, cseresznyés illat. Tiszta, kellemes, de intenzívebb gyümölcsösséget várnék a fajtától. Szájban közepesen telt. Érintésnyitől alig több tannin, jóféle savak, elegendő feszesség, finom tapintat, jó arányok. Ízeiben nem túl intenzív és mély, semlegesebb piros bogyósok, hordófűszerek töltik ki szellősen a kortyot, a középre jelentősen elhalványulva, alig közepes lecsengéssel.  Az utóízben némi cseresnek ható kesernye (hordócser?) emléke bizonyult a leginkább meghatározónak. Másnap, a maradékot étel mellé fogyasztva már nem volt ez olyan meghatározó, kedvezőbb volt az összkép.  5 pont. 

Az abszolúte minimális jégbor-tapasztalatomra bőven ráfér a ráncfelvarrás, így nem gondolkodtam sokat azon beüljek-e a VinCE jégboros mesterkurzusára. Előadónk, Tony Aspler Kanada első számú borírója, egyben borblogger, és nem mellesleg a borkrimi műfajának talán első és egyetlen képviselője. Indításként kaptunk némi áttekintést a jégbor múltjáról. Az első történelem jegyezte jégbor Franconiában (Németország) készült 1794-ben. Ki tudja miért? Ki volna az a masszívan elmebajos, aki pengeélre lökné a család jövő évi borfogyasztását? Akárhogy is történt, okos emberek rájöttek, hogy a tél derekáig a tőkén hagyott szőlőszemekben a víz megfagy és fagyott állapotban préselve igen komoly cukorfokú, szép savtartalmú must lesz az eredmény.

Folytatva a VinCE-vel kapcsolatos kalandozásokat, a Spurrier-féle sauvignon kóstoló után jöjjön Villány és a cabernet franc. A 2007 és 2009 közötti tételek kóstolója előtt Malatinszky Csaba egy igazán remek előadást celebrált a szőlőfajta jellemzőiről és optimális termesztési körülményeiről. Természetesen részletesen hallhattunk Villány és a franc nexusáról is. Elhangzott, hogy különleges ajándék a Villányi borvidék elhelyezkedése, hiszen a kontinentális klímazóna déli része mediterrán hatással kényezteti a szőlőket. A csapadék optimális mennyiségének hála a bordeaux-i fajták kiválóan alkalmazkodnak a borvidékhez, a legtöbb évjáratban megbízhatóan elérhető a fiziológiai érettség.

Én is bepróbálkoztam egy kis Tesco Finest-kóstolással. Lehet meggyőztek a múltkori kommentek. Korrekt, olcsóbban hozzáférhető szövetkezeti borok, Master of Wine-ok éles szeme kiszűri közülük a leginkább érdemeseket, a Tesco nagy mennyiségben vásárol belőlük, így különösen remek áron utazhatja körbe a világot a hipermarketbe betévedő vásárló. Hmm, akár kisülhet is ebből valami.

Ugyan ezer forintos burgundi pinot-t nem mertem bevállalni, de arra gondoltam, ha olyat választok, amelyik majdnem annyiba kerül így Tescosan is, mint egyébként,talán bukkanhatok valami komolyabb anyagra kissé jutányosabb áron.

Egy Champagne-t és egy Chateauneuf du Pape-ot vettem magamhoz: