Egy vallomással kell kezdenem: nem vagyok egy nagy rosé-fogyasztó. Nincs különösebb bajom a műfajjal, csak nem igazán én vagyok a célközönsége, mivel a legtöbb roséban egyszerűen nem találok túl sok izgalmat. Aztán persze vannak szabályt erősítő kivételek, kóstoltam már én is néhány olyan rosét, amelyek megmutatták, hogy igenis mehet egy rosé élményszámba. Ez a pár kellemes meglepetés és drbarta kóstolói is adtak némi inspirációt, hogy összeválogassak egy érdekesebbnek ígérkező csokrot. Imre Ádám (Szépvölgyön ÁT) segítségével sikerült egy tucat érdeklődőt is toborozni, Ádám a sort is kiegészítette néhány tétellel, így augusztus elején Etyeken, a Szépvölgyben ültünk neki egy tekintélyes sornak.
Azt még akkor nem is sejthettem, hogy éppen a jelen poszt megjelenése idején a rosé éppen az online magyar borsajtó egyik aktuális témája lesz (1., 2., 3., 4.). Érdekes volt olvasni, hogy Elizabeth Gabay MW komoly lehetőséget lát a magyar roséban a világpiacon. Az én magyar rosékhoz szokott számnak mindenesetre inkább a németek, franciák roséi tűnnek érdekesnek, bár a kóstolón akadtak izgalmas Kárpát-medencei tételek is. 

Pontosan öt évvel ezelőtt tette fel a költői kérdést alföldi merlot az alkoholista hasábjain: “Hol vannak a nagy fehérek”

“Csak emlékeztetőül: nem tokaji, árérték arányban jó, nem fás, elegáns, komplex, finom és száraz.”

Nem azt mondom, hogy nem volt már jó néhány alkalom amikor azt éreztem, hogy na most megvan, de valahogy a cimszereplővel való második találkozásom után minden eddiginél biztosabban kerített hatalmába ez az érzés. Attól függetlenül, hogy ha az eddigi kedvenc hazai fehérboraimat fel kellene sorolnom, akkor szinte kizárólag fajtaborokat tudnék felidézni, ott is elsősorban a nyilvánvaló furmint-hárs duóból, mégis én is inkább házasítás párti vagyok. Jó néhányszor átjárt már az az érzés amikor feszes és kristálytiszta, de vajmi kevés élvezetet nyújtó furmintot, vagy krémes, finom textúrája, de túlságosan is lomha hársot kóstoltam, hogy de jó is lenne megkóstolni ezeket házasítva is. Itt még egy összetevő a juhfark is színezte az összképet és van egy olyan gyanúm, hogy anélkül messze nem lett volna ilyen izgalmas a végeredmény. Általános vélekedés, hogy a csúcs minőségű házasításoknak a célja az, hogy az alkotó fajták erényeit olyan szinten szimbiózisba hozzák, hogy a végeredmény több legyen annál, mintsem hogy az egyes összetevők erényeit kumuláljuk. Ez a bor iskolapélda szerű megvalósítása ennek a teóriának. Illatában furmintosan mézes-körtés, ugyanakkor a hárslevelű kerek vidámsága is megvan benne, hogy a déligyümölcsöket ki hozza be a képbe arról gőzöm sincs (tippre a jól beérett juhfark nyújtott már nekem hasonló élményt) de ott vannak az biztos, nem is kevesen: mandarin, sárgadinnye és citrusok. Nem tudom, hogy minek van döntő szerepe abban, hogy a végeredmény, egy tökéletes egységet alkotó, dús, tiszta és egyedi bor lett. Elképzelhető, hogy a borász zsenialitása, a szüreti időpontok tökéletes megválasztása, a szerencsés évjárat, a szőlőfajták ilyen arányú házasítása, vagy a tökéletes hordóhasználat. Nem tudom, de majdnem biztos vagyok benne, hogy az összes együtt. Az egyik  legjobb magyar fehérbor amit valaha volt szerencsém kóstolni. 8 pont (93/100, 16/20 GM). Elég bátor az árazása (5300 forint körül), de ha érdemeivel vetjük össze, akkor akár mértékletesnek is tekinthetjük.

Tulajdonképpen a konkrét tematika megint új, legalábbis ez eddig nem volt se célirányosan pinot blanc, vagy épp szürkebarát kóstoló sem a klubban. Most se vállalkoztam arra, hogy szigorúan egyikből, vagy a másikból rakjak össze egy sort, viszont rokon fajták révén nem tűnt elrugaszkodott gondolatnak, hogy együtt vegyük őket górcső alá. Az ötlet egyébként a nagyon jól elsült, azóta is sokszor idézett tavaly év végi német nem riesling fehér kóstolónk nyomán született. Fel lehet fogni úgy, hogy ugyanazon nyomvonalon haladunk most tovább, úgy tágítjuk tapasztalatainkat, hogy szűkítjük a sor fajtaválasztékát.

Ebben a sorban tehát a két fajta vegyesen kap szerepet. Lesznek magyarok, külföldiek, olcsóbbak, drágábbak, fiatalabbak, érettebbek. Fogadjátok szeretettel!

Bott Frigyes 2013-as borai közül egyet-egyet drbarta és rszabi egyaránt méltatott már a közelmúltban, konkrétan a kadarkát, illetve a hárslevelűt (illetve utóbbival együtt rszabi általában az egész 2013-as szortimentet), most folytatom a sort a kékfrankossal. Április van, nyakunkon a Kékfrankos Most!, és egyébként is inkább a könnyebb vörösek, a rosék és a fehérek szezonja következik, még ha az időjárás egyelőre ezt nem is tükrözi teljes mértékben. Gondoltam a könnyed vörösökre és a kékfrankos-hónapra Bott Frigyes 2013-as kékfrankosa ideális lesz ráhangolódás gyanánt, és nem is kellett csalódnom.

Ahogy nálunk oly sok fajta, a kékfrankos is számos arcát mutatja meg a változatos termőhelyeken, különböző elképzelések szerint dolgozó, eltérő stílusú borászok keze alatt. Személy szerint én a hűvösebb, "északias", inkább savakra, könnyedebb testre, kevesebb tanninra és alkoholra, eleganciára építkező iskolát kedvelem jobban, elismerve persze más paraméterekkel rendelkező borok érdemeit is. Nos, Bott Frigyes kékfrankosai az általam preferált stílusban készülnek és a 2013-as is kielégítette igényeimet.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a blog törzsivójának visszatérése után ismét csapatbővítés történt. Szabolcs a Bordogság szünetre küldése után igazolt át hozzánk, így mostantól nálunk olvashatjátok beszámolóit. Bár nem volt humánerőforrás-meghallgatás, azt kétségkívül állítom, hogy a jelölt minden akovi peremfeltételt kielégít. Fogadjátok sok szeretettel az első nekirugaszkodást! (ungert)

Bott Frigyes borait mindig is szerettem, de valahogy mostanáig nem soroltam a legszűkebb kedvenceim közé. Tavaly október óta elkezdtem magamon átszűrni a 13-as borokat, és az áttörés nem váratott sokáig magára. A nevezett hónap olaszrizlinges eseményén a sok punnyadt ‘12-es olaszrizling között hűsítő zuhanyként hatott rám a ‘13-as Granum. Azóta - többek között - utána küldtem már egy üveg kadarkát is, amit még annál is jobbnak és izgalmasabbnak találtam. A Furmint Februáron szerencsém volt a furminthoz és a legnagyobb durranásnak ígérkező Super Granumhoz is. Ezt az írást a hárslevelű ihlette, amit legutoljára - de egészen biztosan nem utolsónak - fogyasztottam ebből a klasszis sorból.

Ennek a hárslevelűnek semmi köze a szőlőfajta öblös, gömbölyű, de kissé unalmas megjelenési formájához. Feszes, savas, tiszta és mégis megvan a hárs karakteréből annyi, hogy nem fog a fajtajelleget kutató számára sem csalódást okozni. Elegánsan visszafogott illatát a citrusok vezetik némi zöldfűszeres, kókuszos aromával színesítve. A 4 grammnyi maradékcukor orral és szájjal is abszolút detektálhatatlan, a savak nemcsak a bor gerincét, de az ízvilágát és a textúráját is meghatározzák. A gasztrobor kifejezés kicsit elhasználódott manapság, sokszor az önmagukban nem, étel mellé talán még élvezhető borok vannak felcímkézve ezzel. Itt azonban sokkal többről van szó. Ez a bor egyszerre csinál étvágyat, kiemeli az étel ízét, ugyanakkor, egészen erőteljes módon, megtartja saját karakterét is. A Granum is bírt hasonló erényekkel, de nem tudta ilyen intenzitással ezt nyújtani. Lecsengése nagyon hosszú és vibráló. Az erős 7 pontos (GM 15/20) szintet hozza, lehet, hogy erős a hasonlat, de a Kumeu River chardonnay-ra emlékeztet feszességével és hibátlanságával.

Sokak szerint a hazai borászok egyik legfontosabb feladata jelenleg a fajtakínálat racionalizálása. Racionalizálás alatt sokan elsősorban a fajtaválaszték drasztikus lecsökkentését várják. Nem tudom, hogy van-e ilyen célja Bott Frigyesnek, de számomra egymaga feleslegessé, de legalábbis fajsúlytalanná teszi ezt a kérdést. Ennek az évjáratnak számtalan kiváló fajta borával és házasításával totálisan rácáfol erre az alaptézisre. Az én olvasatomban azt üzeni, hogy nem érdemes csirájában elfojtani a kisérletezést és 2-3, esetleg 4 fajtára korlátozni a borvidékenként preferált fajták számát. Ez a generáció még a felfedező korszak tagja, majd a következő ráér a fajta választék redukálásához.

Kristálytiszta, kifinomult, de mégis hamisítatlan kadarka illat. Szaftos piros bogyósok, cseresznye, ribizli, komplex édesköményes-csillagánizsos-vaníliarudas fűszeresség. Szájban alig közepes testű, ízében viszont kellemesen telt, remek zamatokkal.   Tannin csak érintésnyi, savban viszont kifejezetten virgonc, lendületes. Szerkezetileg is elég becsületes anyag, a könnyedebb, selymesebb textúra ellenére van a kortynak magja, fejlődése, lecsengése közepesnél hosszabb. Szépen csiszolt, remek egyensúlyú, elegáns északias kadarka. Azoknak, akik szeretik ezt a műfajt feltétlen ajánlott.  6+ simán, voltak pillanatok, amikor magasabbat se sajnáltam volna. Kb. 4 ezer Ft. Bortársaság.

Ha február, akkor furmint! 2015-tel már a hatodik évben állnak csatasorba a Magyarországon sokak által legtöbbre hivatottnak tartott szőlőfajtából készült borok, hogy a Vajdahunyad Várában megrendezett nagyszabású kóstoló által megkoronázott, országossá duzzadt rendezvénysorozat során lenyűgözzék a borkedvelőket. A borrajongó képviseletében idén (is) akov és jómagam róttuk a köröket a Mezőgazdasági Múzeumban, alaposan megmerítkezve az aktuális furmint-felhozatalban. Annak nem nagyon láttuk értelmét, hogy kb. 80 darab egy-két soros jegyzettel fárasszuk a nagyérdeműt, úgyhogy a rendezvényről szerzett általános benyomásaink mellett inkább csak a kóstolón mutatott aktuális forma alapján legjobbnak ítélt borok rövid ismertetésére szorítkozunk.

Néhány fiatal etyeki borász fejéből pattant ki az ötlet, hogy érdemes lenne időnként egy-egy tematikus kóstolóra összeülniük, a helyi közösség építése és a kóstolási tapasztalatok gyarapítása érdekében. Az első alkalomra július közepén került sor és a szervezők meghívtak még a körbe néhány „külsős” borkedvelő ismerőst is, így kerültem én is Etyekre. A borokkal kapcsolatban annyi kikötés volt, hogy rajnai rizlingeket kóstolunk - amennyire lehet, főleg németeket -, de nem volt kötelezően leszűkítve a kör, mindenki hozta, amit akart. Végül a meghívottak jó része nem tudott eljönni, így hatan gyűltünk össze az EtyekM lakásétterem hangulatos teraszán, tizenhat (plusz egy) palack borral.

Áprilisban országszerte a kékfrankos kerül a boros rendezvények, kóstolók, borkereskedések fókuszába. A Borkollégium áprilisi vakkóstolóján is ezt a fajtát vettük górcső alá mintegy 15 tétel segítségével.

A kékfrankos a legnagyobb területen termesztett borszőlőfajta Magyarországon: termőterülete mintegy 8000 ha. Szélesebb körben a filoxéravész után kezdték el termeszteni az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Magyarországon a 90-es évek elején Szekszárdon Vesztergombi Ferenc, majd a 90-es évek közepétől Sopronban Franz Weninger kezdett el referencia-értékű kékfrankosokat készíteni. A szőlőfajta az egri és szekszárdi bikavérnek is fontos alkotórésze. Gyors növekedésű, megbízhatóan, jó mennyiségben termő, rothadásra nem érzékeny, élénk savú, gyümölcsös ízű bort ad. Magyarországon gyakorlatilag ideálisak a körülmények a kékfrankos számára.

A természethű borkészítést zászlajára tűző Terra Hungarica az elmúlt szombaton harmadik alkalommal rendezte meg a Gerbeaud Házban a Borszalont, 30 magyar borász mellett több külföldi kiállítóval, több mint 150 borral. A rendezvény iránt mutatott komoly érdeklődést jelzi, hogy már elővételben elfogytak a jegyek, én jó előre megvettem a sajátomat. 

Már a kiállítók névsora is komoly színvonalat ígér évről-évre, amit az általam kóstolt borok igazoltak is. Természetesen most sem jutott rá elég idő, hogy mindenkinél kóstoljak, akinél eredetileg akartam, de a kitűzött terv nagy részét sikerült teljesíteni. Meglehetősen hullámzó részletességgel jegyzeteltem, úgyhogy aprólékos borleírások helyett inkább egy amolyan összefoglaló-féle következik.

(akov) A fene gondolta, hogy humorizáló "álláshirdetésemre" akad épeszű vállalkozó. Pedig bizony akadt. Furmintfannak hívják és a hétről-hétre jelentkezik majd olvasmányos kóstolási jegyzeteivel. Fogadjátok nagy szeretettel!

Először is szeretném megköszönni a blogger társaknak a megelőlegezett bizalmat, nagy öröm, hogy részt vehetek a Borrajongó további működésében. Bemutatkozó posztként egy, a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében a közelmúltban tartott rendezvény tapasztalatait osztanám meg. A Bortársaság október közepén egy kötetlen kóstoló keretében mutatta be az októberi kiadványukban szereplő borok egy részét, leginkább rajnai rizlingeket és 2009-es vörös cuvéeket. A fehérborok újdonságként kerültek be a kínálatba, a 2009-es évjáratból származó vörösek pedig egy 6 palackos válogatásban kaptak helyet. Közülük nem egy bor már szerepelt a blog hasábjain.

Vonzó illat, érett citrusok, grapefruit-syrup, méz, citromfű. Kicsit olyan, mintha édes-rieslinghez tartozna. Szájban közepesnél picit nagyobb a test, az illat ígéretével ellentétben abszolút száraz, bármiféle késeis hangulat nélkül. Tiszta konzisztencia, telt ízek, jól definiált, szaftos citrusokat nyújtó gyümölcsélmény. Arányosan kitöltött a korty, szép fokozatosan halkulnak az intenzitások, magától értetődően gördülékeny a kortylefolyás, közepesnél hosszabb a lecsengés. Nem acélosan precíz jellegű, de élénk, érett, jól integrált, jó ízű savak, remek egyensúly, öröm fogyasztani. Bár nem veszne el egy német, vagy osztrák sorban, mégis abszolút hiteles értelmezése a fajtának. Erős 6 pont. Ajánlott.

Már a Furmint Február kapcsán megírtuk, hogy aligha lehet jobbat elképzelni a pusztán egyetlen szőlőfajtára koncentráló borbemutatóknál és mesterkurzusoknál. Egyrészt a termelőknek jó alkalom kínálkozik egy inspiráló eszmecserére és az adott fajta különböző stílusú „megvalósításainak” összekóstolására, másrészt pedig a fogyasztó is megmenekül a szertelen csapongástól. Ez utóbbi – számomra legalábbis – azért fontos, mert egy ilyen alkalom kiváló lehetőség a pincék munkájának összehasonlítására és a meghatározó áramlatok azonosítására. Pont ezért vártam hát izgalommal a Terra Hungarica szervezésében létrejött Kékfrankos Napot. Az alapvetően természethű borok iránt érdeklődő fogyasztókat és szakembereket megcélzó rendezvény ezúttal a Kárpát-medence legfontosabb kékszőlőfajtáját, a kékfrankost helyezte középpontba. A fajta főszereplése egy kiadósan informatív mesterkurzussal kezdődött. Erről próbálok meg az alábbiakban beszámolni.

Múltkoriban, egy másik zöldveltelinis bejegyzésnél fölmerült, hogy meg kéne újra kóstolnom Bott Frigyes 2009-esét, hiszen első kóstolása nem volt se nem alapos, nem is tegnap volt.

Gyorsan kerítettem mellé valami referencia-tételt is. Valami kellemes Bernhard Ott-grüner mindig megfelelőnek tűnik erre a célra. A Der Ott idősebb tőkék válogatása, hierarchiában eggyel lejjebb található, mint a többször is bizonyított Rosenberg-dűlőválogatás. Szerepelt már korábban is, de már itt is épp időszerű volt egy "up to date".

Íme:

Második alkalommal igyekeztem úgy csinálni, hogy az újak mellett legyenek a tervben olyan borok is melyek múltkor már terítékre kerültek és tetszettek, több kóstolás hitelesebb képet ad alapon. Továbbá feltett szándékom volt a Weingut Riffel alapos kivesézése, ezúttal nem csak riesling témakörben.

Következzenek a rövid jegyzetek: