Történt történetesen, hogy egy kedves barátunk augusztus elején a harmincadikat töltötte. Ünnepeltünk volna, de valahogy csak nem akart sor kerülni rá. Először irdatlan kánikula volt, aztán páran elutaztak vagy betegség miatt kidőltek, aztán jött a Borfesztivál, aztán más kóstolósorok tettek keresztbe és így ment ez szépen tovább. A témában bonyolított, szűnni nem akaró levelezés szeptember közepén azért már kezdett terhessé válni. Végül egy szeptember végi időpontban állapodtunk meg. Közben annyi időt baltáztunk el, hogy másik hármunk születésnapját is meghaladtuk, szóval volt alibi az ünneplésre. Roppant egyszerű feladatot róttunk magunkra: csak komoly, rendes nemzetközi pedigrével bíró termelő bora kerülhetett az asztalra. Ezúttal nincsenek aszús kadarkák, kétes hírű kaberné szavinyonok, lekvárig alázkodott pinot noirok. Csakis hibátlanul penge borok. Miközben tehát barátunk a harmincadikat ünnepelte, mi is beálltunk a fény alá, kis kezünkbe poharat markoltunk, vidáman remegő májunk pedig már alig várta, hogy ennyire arisztokratikusan kerüljön határmezsgyéinek legszélére.

Üdv ismét a kedves olvasónak! Pár hét személyes okokból kimaradt, amire ugye korábban ilyen mértékben legalábbis nem volt példa, de a lényeg, hogy visszatértem :)

Jelen írás hátterét adó múlt heti kóstolónknak volt már egy előzménye. Dióhéjban annyi, hogy társaságunk kedves tagja, Bodomi beszerzett néhány jónak mondott moldáv bort, melyeket mind bordói fajtákból készítettek. Ő meg akarta nekünk mutatni ezeket, én pedig vállaltam, hogy sort szervezek köréjük. Az első részben tehát ebből az apropóból csupa fiatal vöröset, cabernet-ket, merlot-kat, bordói cuvée-ket vegyesen néztünk, magyarokat, külföldieket egyaránt, és az a helyzet, hogy a moldáv "vendég" bizony szépen muzsikált.

Most érkezett el tehát a folytatás, a téma ugyanaz, vegyesen bordói fajták, illetve házasításaik, innen is, onnan is, csak ezúttal csupa régebbi évjáratú bort gyűjtöttük csokorba, konkrétan 8 és 15 év közöttieket. Nagy tudatosságot nem kell elvárni ilyen korú borok esetén, az került a sorba, ami volt épp a készletben, vagy  épp hirtelenjében sikerült hozzájutni.

A kóstolás vakon történt

Tóth István igazi rejtőzködő termelő. Rejtőzködő olyan értelemben, hogy fesztiválokon és egyáltalán boros eseményeken nemigen láttam. Még a borait sem volt könnyű mindig beszerezni, a legtöbbször személyesen tőle, a pincéből vásároltam. Jó áron, jó borokat. Számomra a 2000-es Egedhegyi-kékfrankossal robbantott, mások az ezredforduló körül készült bikavéreit tartották nagyra. Tudtommal kizárólag vörösborokat készít, amelyeket hosszas ászokhordós érlelésnek vet alá. Ez meg is teszi a magáét, ugyanis valamennyi általam ismert bora szépen lekerekedett, gyümölcsös darab. Ez a franc, az “idol” kékfrankos óta a legjobban tetsző bor a pincétől, igaz újabb évjáratok egyáltalán nem kerültek a poharamba. Közepes rubinszínű. Abszolút gyümölcsdomináns illat feketebogyósokkal, díszítésnek pedig ott vannak a diszkrét fűszeres jegyek. Közepes test, friss szilva, szeder, fekete áfonya és érintésnyi feketecsoki. Közepes mennyiségű szépen érett és integrált tannin és kissé egysíkú, de abszolút nem tolakodó savkészlet. Az idillbe a valamelyest túlzó (14.5%) szesz kavar be, 15-16 fokra hűtve ez a probléma kiküszöbölhető. Napokon át szilárdan tartotta magát sem jobb, sem rosszabb nem lett. Legutóbbi kóstolásom során jobban tetszett némileg. Szerkezetileg egyszerűbb, mondjuk 5 pontos, gazdagságban és megfelelő hőmérsékleten fogyasztva balanszban viszont inkább 6. Jó bor, nagyjából 2000 forintos beszerzési árával kifejezetten jó vétel volt.

A nyarak egyedülálló és kiemelkedő borprogramja, a Sydney-ben élő Halász Attila (aka. európai) celebrálta Terra Australis idén ugyan nem került megrendezésre, de volt helyette Red Earth. A különbséget nemigen találtuk, de nem is kerestük, hiszen Attilát ismerve sejtettük, hogy a Red Earth sem esik messze az almafától. Ez pedig ismét a legjobb ausztrál csúcsborokat jelenti. Tovább nem vesztegetve a szót, engedjétek meg, hogy előadónk egy rövid mondókáját szabadon idézzem. Minden bortermelő – és fogyasztó – figyelmébe ajánlom:

“Az a terroir, amikor 30 évig csinálod a bort, meghalsz, a lányod és a fiad tovább csinálja, majd jönnek az emberek és azt mondják: egyedi a bor. ‘Uram, azért vezettem 12 órát, hogy megkóstoljam az Ön borát. Mert az Ön bora valóban egyedi, vakon felismerem.’ Ez az, amikor mások mondják meg, mi a terroir, nem pedig Te, a termelő. ... A szerencsétlen terroir-borász meg ott áll a pinceajtóban, három évjárattal a háta mögött és egy hibás lőrével a poharában kövekről meg ásványokról prédikál. A bor meg 5.000Ft és ihatatlan.”

Többször szóvá tettem már, hogy nem vagyok épp nagy rajongója a fajtának, de időről időre természetesen kötelező kör a klubban a témát ápolgatni. Idei sorunk összeállításának terhét ezúttal egyik törzstagunk és rendszeres hozzászólónk szegediszomelijé vállalta magára, köszönet néki ezúton is.

Pár héttel ezelőtti hazalátogatásom alkalmával szolnoki barátaim is szerveztek számomra egy nagyon érdekes kóstolót. Tíz év körüli magyar vörösborok kerültek a poharakba, mindenfelől válogatva. Nem titok, ezeket 7-8 évvel ezelőtt nagyon szerettük és izgalmasnak ígérkezett visszakóstolni őket ennyi idő elteltével. A borok ideális körülmények között voltak tárolva, ennek megfelelően valamennyinek tökéletes állapotban volt a dugója, amit a kóstoló előtt megnyugvással vettünk tudomásul. A borok 7 órát szellőztek palackban kóstolás előtt és 16-17 fokra hűtve kezdtük őket alaposabb vizsgálat alá venni.

Az „Egyveleg” rovat következő epizódjával jelentkezem. Ismét mindenféle a kosárban. Meglepetések, csalódások, jó és rossz vásárok.

Hosszabb ideje készülődtem már philadelphia-i és new york-i borbarátaimnak magyar vörösborokat mutatni. Újdonságot nem mondok vele, hogy nehezebb dolgom volt a borok kiválasztásánál, mint tavaly a fehérek esetében. A koncepcióm az volt, hogy próbálok néhány magyar fajtából készülő tétel mellett a nemzetközi fajtákra is koncentrálni, hiszen a legkomolyabb magyar vörösek zöme jelenleg alighanem azokból készül. Még egy dolgot tartottam nagyon fontosnak: olyan tételeket igyekeztem kiválogatni, amelyeknél nem kellett azzal mentegetőznöm, hogy most ugyan nem az igazi a bor, de majd 3-5-10 év múlva milyen jó lesz (vagy lenne, ha el nem fogyna). Minden bor pihent legalább egy hónapot mielőtt felbontottam, és az első kivételével 4 órát szellőztek, igaz csak palackban. Ismét el kell hogy mondjam, hogy bizonyára maradtak ki remek magyar termelők pompás borai, de azok közül remélhetőleg következő alkalommal több is sorra kerül. Ezúttal ezeket a borokat kóstoltuk:

Elsőre talán kicsit szedett-vedettnek ható kóstolót tartottunk. Úgy kezdődött, hogy egyik kedves állandó résztvevőnknek sikerült jónak mondott moldáv vöröseket szereznie, felajánlotta, hogy kóstoljuk meg őket, én meg felajánlottam, hogy teremtek köréjük kontextust. :) Lényegében annyi lett a koncepció, hogy bordói fajták legyenek vegyesen, akár önmagukban, akár házasítások formájában, és így első nekifutásra ne legyen a sorban 2009-esnél idősebb bor. Stílus, származási hely, ár tekintetében nem volt megkötés.

A legelső bort belövőnek hoztam, a többi tételt vakon kóstoltuk. A sor nagy részét másnap újra tudtam kóstolni, volt, hogy kicsit másmilyenek voltak akkor a tapasztalataim, ha így volt igyekeztem ezt jelezni a leírásoknál.

Drbarta lábnyomain járva én is összeszedtem a magam ünnepi kosarát. Válogatás nélkül szórtam belé mindenfélét – jót s kevésbé – és így lőn az egész, egy igazi egyveleg.

A december kiemelten boros hónap. Egymást váltják a jeles alkalmak, felpezsdül a társasági élet, ilyenkor pedig egyik palack nyílik a másik után.

Az elmúlt hetekben ezeket a borokat kóstoltam és fogyasztottam. Általában nem voltam túl jegyzetelős kedvemben, zömmel napok után vetettem csak papírra az emlékeimet, így a leírások kicsit rövidebbek a szokottaknál.

A kékfrankos egy olyan téma, ami magyar borisszaként szinte kötelező.  Ennek megfelelően évente egyszer biztos sorra kerítünk egy ilyen sort, de bevallom jelenleg van még egy kis szubjektív fenntartás bennem. Nem kell persze komolyan venni, kóstoltam már én is remek képviselőit a fajtának minden árkategóriában, talán csak a tavalyi sor nem túl acélos emléke él még bennem.

No mindegy, ne vészmadárkodjunk, nézzük a sort. Többféle árcédula, többféle évjárat, de mégis vakon kóstoltuk a tételeket. Talán azért, mert bennem volt a kisördög, hogy a csapatban nem mindenki ugyanolyan szinten rajong valamennyi résztvevő termelőért. :)

Íme:

A Kézműves Borok Háza november elején tartotta szokásos éves portfólió-kóstolóját. A rendezvény célja, hogy kereskedők, vendéglátósok és esetleg nagyfogyasztók megismerkedhessenek a Szentesi József fémjelezte kis- és nagykereskedés felhozatalával. A mindig jó hangulatú rendezvényen rengeteg az ismerős arc, jókat lehet beszélgetni bortermelőkkel és szerteágazó, bensőséges ismeretségeket köthetünk a sommeliertől a hentesig mindenkivel.

Szép komplex illat, sok piros bogyós gyümölcs, főleg meggy, szilva, rengeteg fűszer, ánizs, szerecsendió, kömény, némi keleties beütés. Volt egy kis burgundias érzetem, buja, orrbamászó gazdagság, élénk, fineszes köntösben. Közepesnél nagyobb test. Telt, harapható ízek. Letisztult világú friss gyümölcsösség, valamint fűszerek itt is, közepesen, vagy attól talán picikét hosszabb lecsengés. Középi történéseket nagyon nem kell ragozni, szép fokozatosan halkul, újabb izgalmakat, impulzusokat már nem nagyon produkálva. Tannin nincs sok, a savak érettek, élénkek, egészen jól ellensúlyozzák a 15%-os alkoholt, ez utóbbi érzetre biztos le tudna valamennyit tagadni magából. Tetszett, szép volt, a palack is gyorsan ürült. 6 pont. (87-88)

Ez a kóstoló olyan hirtelen jött össze, legalábbis nem mostanára terveztük. Aztán múlt heti esedékes találkozónkra többen nem tudtak volna eljönni, így az eredeti hosszabbra tervezett sort jobbnak láttuk elnapolni, helyette pedig inkább egy szűkebb körű szemináriumot ültünk.  Mivel a kis csapat egy része úgyse volt jelen a tavaszi burgundi-kóstolónkon, én pedig abból úgyse ismerem az "elég" fogalmát, így máris megszületett, hogy mit is kéne kóstolni.

A múlt heti burgundi kóstoló után még mindig pinot-lázban égek, azóta ismét egymás mellé tettem néhányat.

Légli Géza válogatására már régóta kíváncsi vagyok, másrészt Orsolyáék 2007-eséről vannak  szép emlékeim, így a jelenleg piacon levő 2009-es megismerése szintén aktuális lett. Referenciának pedig egy nagyon alap, de megbízható burgundi tételre gondoltam.

Íme:

A márciusi egri bortúra eszembe juttatta, hogy itt volna az ideje egy jó kis bikavér-mustrának. Fura egy állat ez, gondoltam, hiszen a bika vére a borvidék zászlóshajója (sic!), mégis a legtöbbször csak fáradt gőz az eredmény. Akárhogy is számolgatok, igen-igen kevés magas minőségű egri bikavér férhető hozzá a piacon. Nincs könnyű dolga az embernek, amikor egy komolyabb bika-sor összeállítása a cél. Igaz, az egri bikavér szabályozása mára – legalábbis összehasonlítva a szekszárdi bikavérrel – kialakultnak mondható. A borvidékhez köthető minőségi bortermelést azonban még mindig csak egy igen szűk kör gyakorolja. A turisták továbbra is a Szépasszony-völgybe áramlanak, lépten-nyomon a tömegtermelés jelei mutatkoznak és még mindig ügy a hamisított származási bizonyítvánnyal behurcolt alapanyag. A helyzet sajnos sokkal lassabban fejlődik, mint azt egy évtizeddel ezelőtt gondoltuk.

 Folytatódik a tudósítás a szegedi borfesztiválról. Kattintás után olvasható még egy halom kóstolási jegyzet. Helyenként ismét lesz kábé-pont mellékelve, helyenként meg nem.

A márciusban elkezdett romboros sorozat folytatásaként ismét megkóstoltunk pár, a „borhűtőt sakkban tartó” tételt. A sorhoz keveredett három 2006-os bor is, ezek 6 évükkel ugyan már nem fiatalok (huh, de megy az idő!), még nem is romborok, de beléptek már a meglett középkor boldog korszakába. Villány, Szekszárd és Eger. Nekik kell most megmutatni, merre járnak a lassan letűnt borkorszakot idéző palackok. Lássuk!

Ismét eljött a Szegedi borfesztivál. Valamiért mindig nagyon várni szoktam az eseményt, annak ellenére, hogy a kiállítók listája majdnem állandó évről évre, és egy hardcore borrajongó számára a "lefedettség" mindenképp lehetne teljesebb. Persze lehet válogatni így is.

Első nap csak az esti órákban sikerült kijutni, amikor is már tömeg és hangzavar fogadott, de sebaj, nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a "munkába". :)

Íme az első napi jegyzeteim, zömmel írtam pontbenyomásokat is.

Nagy késéssel, de annál részletesebben próbálok meg beszámolni a VinCE-n megtartott Gary Vaynerchuck (GV) szemináriumról. Emlékeztetőül a téma: sikeresek lehetnek-e Közép-Európa borai a nemzetközi borpiacokon? A borvilág fenegyerekeként számon tartott GV-ot „professzionálisnak” és „életszerűnek” beharangozott videokonferencia technológiával kapcsolták be a New Yorkban található irodájából. Az amatőr megoldásnak köszönhetően mind a kép, mind a hang óriási kívánalmakat hagyott maga után, nem volt méltó a rendezvényhez. Isteni szerencse, hogy GV impulzív stílusa még a falon is átjön, így semmiről sem kellett lemondani.

A minap a Bortársaságban néztem, ahogy friss szerzeményként pakolják ki ezt a tételt a polcokra. Közelebb merészkedve kissé csodálkozva vettem tudomásul, hogy 06-os borról van szó. Nem tudom, hogy mi az oka annak, hogy most jött ki ez a pinot. Úgy tervezték, hogy a legideálisabb palackérés pillanatában tárják a fogyasztó elé? Vagy azzal magyarázható, hogy nézeteltérés volt a család és a befektető között, és kérdéses volt a bor sorsa? 

Illatában csipkebogyó, zöldfűszer, ánizs, gyógynönény, karamella. Van benne komplexitás, de nem túl mély bort ígér. Szájban közepes testű kortyot kapunk. Közepes ízintenzitás, kortalan piros bogyósok, talán cseresznye, palackbukés fűszerek.  Viszonylag feszesebb, cizelláltabb savak, a tannin inkább jelzésértékű. A kortyközépen már nincs számottevő mélység.  Az ízek kezdenek kiürülni, a savak játékosan cikáznak  egy darabig, a tényleg nem számottevő cser viszont így is képes kissé kesernyés szárítást vinni az utóízbe. Melegedve, szellőzve némiképp előnyére változik, valamivel teltebbnek tűnnek ízei, jobban ellensúlyozzák a kortyvégi szárítást. Igazán nem értem miért most jött ki ez a bor. Messze nem akkora alapanyag, amit feltétlen  érdemesnek tűnik eddig palackérlelni. Bár kétségtelenül talpon álló, élő matéria még, de szerintem az a kaliber, ami fiatalon, a gyümölcsösségével meggyőzőbb lehetett, mint ma. 5 pont.

Már a Furmint Február kapcsán megírtuk, hogy aligha lehet jobbat elképzelni a pusztán egyetlen szőlőfajtára koncentráló borbemutatóknál és mesterkurzusoknál. Egyrészt a termelőknek jó alkalom kínálkozik egy inspiráló eszmecserére és az adott fajta különböző stílusú „megvalósításainak” összekóstolására, másrészt pedig a fogyasztó is megmenekül a szertelen csapongástól. Ez utóbbi – számomra legalábbis – azért fontos, mert egy ilyen alkalom kiváló lehetőség a pincék munkájának összehasonlítására és a meghatározó áramlatok azonosítására. Pont ezért vártam hát izgalommal a Terra Hungarica szervezésében létrejött Kékfrankos Napot. Az alapvetően természethű borok iránt érdeklődő fogyasztókat és szakembereket megcélzó rendezvény ezúttal a Kárpát-medence legfontosabb kékszőlőfajtáját, a kékfrankost helyezte középpontba. A fajta főszereplése egy kiadósan informatív mesterkurzussal kezdődött. Erről próbálok meg az alábbiakban beszámolni.

„Klasszikusan disznósonkából készül a húsvéti sonka – mondta a Húsipari Kutatóintézet főmunkatársa. Nagy Sándorné hozzátette: annál olcsóbb, minél több benne a páclé, ugyanakkor ez az élvezetén nem változtat.” (InfoRádió, 2012. április 5.)

No, nálam ezzel a felütéssel kezdődtek meg a Húsvéti Ünnepek. Nem rossz, gondoltam, végül is hiába a sok száz év hagyománya, hiába a millió ős erőfeszítése, mikor páclével is jól lehet lakni. És még fizetni is kell érte. Kísértetiesen emlékeztet ez arra, hogy mennyi szőlész és borász gondolja még ma is, hogy a terméskorlátozás a „pesti firkászok” agyament baromsága. A gyomirtó, a műtrágya, a tápsó, az olasz mustsűrítmény és a műtannin alkotják azt a páclét, ami az egész végterméket összetartja. Persze, az élvezeti értéket semmi sem befolyásolhatja. Próbáltam Húsvétkor inkább nem gondolni erre, és felsőbbrendű önbizalommal rántottam elő pár megbízhatónak gondolt palackot. Ha bölcsen pislantottam volna a biodinamikus naptárra, tudhattam volna, hogy az Ünnepi hétvégén nem a földi hívságoknak, hanem a gyökereknek áll a zászló.