Nem tudom ki miként van ezzel, de ha a késő tavaszi-nyári időszakban borra vágyom – kifejezetten borfogyasztás, és nem annyira borkóstolás céljából -, a fajtaborok közül nálam a legnagyobb eséllyel a sauvignon blanc indul. Optimális esetben intenzív, frissítő illat- és ízjegyeket és ropogós savakat felvonultató, arányos, vidám bort kapok, amely a könnyedebb, nyári ételeknek is ideális kísérője lehet. A fajta borai ritkán távolodnak messzire az őt alapvetően jellemző aromatikától, azonban úgy gondolom, hogy termőhely és borkészítési eljárás függvényében mégis tudnak épp elegendő változatosságot mutatni, hogy mindenki találjon kedvére valót.

A Bortársaság is felismerte a fajta aktualitását így nyár előtt a célegyenesben, és összeszedett saját kínálatából egy tucatnyit - hazai és külföldi tételeket egyaránt - egy kellemes május végi estén megtartott kóstolóra. Akadt egy-két bor a sorban, amit nem mutatnék be sauvignon blanc-tananyagként, de összességében sem a borok jellegét, sem minőségét tekintve nem értek különösebb meglepetések.

Châteauneuf-du-Pape-ba érve első dolgunk a Domaine du Vieux Télégraphe-hoz vezetett, ahol Leo Borsi főborásszal beszéltünk meg időpontot. A 19. század végén alapított Vieux Télégraphe ma a borvidék egyik legnevesebb termelője, kezdetek óta a megfontoltan bővítő Brunier család irányítása alatt áll. Jelenleg éppen a negyedik generáció ül a nyeregben. Az alapokat Hippolyte Brunier vetette meg, aki 1898-ban kezdett szőlőművelésbe a Châteauneuf-du-Pape-tól dél-keletre fekvő, a kiváló terroirnak tartott Plateau de La Crau területen. A Bédarrides, Châteauneuf-du-Pape és Courthézon falvakat összekötő La Crau-ban található az appelláció legmagasabb pontja, amely ideális helyszín volt a Marseille-t és Párizst összekötő távíróhálózat helyi állomásának (innen a birtok neve: „öreg távíróállomás”). Az idők során a Vieux Télégraphe neve egybeforrt a La Crau-val, hiszen a birtok minden bora erről a területről készül.

A Drop Shop Austria keretében szervezett előadások sorában záró felvonásként Akov is és én is Claus Preisinger Pannobile mesterkurzusát választottuk. A fiatal osztrák borász a Fertő-tó partján zweigeltből és/vagy kékfrankosból készíti Pannobile névre hallgató csúcsborát. Ebből hozott el most egy csokorra valót a Gerbeaud földszinti termébe. Akárcsak a többi mesterkurzuson, most is bivalyerős sort kóstolhattunk.

Ne legyenek illúzióink: a Pannonhalmi borvidék az egyszeri fővárosi fogyasztó számára egy centiméterrel sem jelent többet az apátság egyébként tiszta, jól elkészített fehérborainál. Azt, hogy az ismereteim szerint tizenhárom települést integráló, magyar tekintetben is kicsinek mondható borvidék rejteget még izgalmat bőséggel a brutális kereskedői hátszéllel megtolt apátsági borokon túl, csak három évvel ideköltözésem után sikerült alátámasztanom személyesen. Az esetleges sztereotípiák és a szkepticizmus eloszlatásához keresve sem találni jobb helyet, mint Prisztóka Tibor nyúli pincéjét és fogadóját.

A Drop Shop Austria egy másik, kiemelkedően érdekesnek ígérkező workshopja a Weingut Tement sauvignon blanc-jait vette célba. Az Ausztria ikonpincészetei közé sorolt Tement Südsteiermark legelső termelője, ontja magából a nemzetközi szinten is rajongott, elképesztő precizitással és technológiai tisztasággal kivitelezett borokat. Okozott már nekem Tement-bor erős nyolcas sokkot, a teljes szortimentjüket is kóstoltam korábban, de erről a termőhely és a sauvignon blanc kapcsolatát boncolgató workshopról kár lett volna lemaradni. Nem is követtem el ilyen hibát.

A kékfrankost középpontba állító áprilisi rendezvénysorozat csúcspontja a Boscolo Hotelben megrendezett Kékfrankos MOST! kóstoló volt. A mintegy 91 kiállító borainak megkóstolása mellett lehetőség volt több mesterkurzus meglátogatására is, amelyek közül ifj. Franz Weninger előadása különösen izgalmasnak tűnt. Bár saját bevallása szerint ritkán tart a mostanihoz hasonló mesterkurzust, Franz remek mesélőnek bizonyult és lebilincselő előadást tartott, amelyben személyes élettörténete és a pincészet borászati szemléletének fejlődése szétválaszthatatlanul összefonódott.

Franz Weninger szerint a kékfrankos világklasszis borokat képes adni, egyúttal azonban azt is vallja, hogy a termőhely szerepe meghatározóbb, mint a fajtáé. A magyar-osztrák határ mindkét oldalán egyaránt dolgozó borász több különböző termőterület kékfrankosai segítségével mutatta be az eltérő talajtípusok hatását a borokra.

Közel két éve, hogy a hazai boros sajtón semmit és senkit nem kímélő erővel gázolt keresztül a Bakó Ambrus által közvetlenül és közvetve (Villa Sandahl) okozott Badacsony-vihar, jelentős mennyiségű kóstolási jegyzetet és esszészerű írást hagyva maga után. Ezúttal nem kívánok hosszas múltidézésbe bonyolódni, most legyen elég annyi, hogy egyrészt ez a kétségkívül ritka természeti jelenség volt az igazi badacsonyi magic rain, hiszen a tizenegyes évjárat borainak köszönhetően ha rövid időre is, de a tanúhegy ismét (?) komolyabb érdeklődés tárgyát képezte, másrészt olaj is volt a tűzre, ha csak a magyar borok ésszerű árazásával kapcsolatos vitát nézem. Utóbbi jelenség tranziensei az anyagi vonzat miatt sosem fognak lecsengeni, így már az elején félretolnám a pénztárcát érintő kérdéskört, és inkább azzal foglalkoznék, hogy mit és hogyan nyert, nyerhetett volna a borvidék Ambrus 2011-es boraival.

A Drop Shop Borbár idén tavasszal is elhozott egy csokor nagy nevű osztrák bortermelőt Budapestre, a Gerbeaud Caféba, egy délutáni-esti borbemutató erejéig. A sétáló kóstoló előtt két külön helyiségben a meghívott borászok mesterkurzusokat is tartottak az érdeklődök számára. Három időpontban párhuzamosan ment egy fehérboros és egy vörösboros előadás, remek borokkal és borászokkal, így nem volt könnyű a választás.

Akov kollégával mi is részt vettünk a rendezvényen - sétáló kóstolón és mesterkurzusokon egyaránt -, a Nittnaus Blaufränkisch kóstolóval nyitnám meg a beszámolók sorát.

Áprilisban országszerte a kékfrankos kerül a boros rendezvények, kóstolók, borkereskedések fókuszába. A Borkollégium áprilisi vakkóstolóján is ezt a fajtát vettük górcső alá mintegy 15 tétel segítségével.

A kékfrankos a legnagyobb területen termesztett borszőlőfajta Magyarországon: termőterülete mintegy 8000 ha. Szélesebb körben a filoxéravész után kezdték el termeszteni az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Magyarországon a 90-es évek elején Szekszárdon Vesztergombi Ferenc, majd a 90-es évek közepétől Sopronban Franz Weninger kezdett el referencia-értékű kékfrankosokat készíteni. A szőlőfajta az egri és szekszárdi bikavérnek is fontos alkotórésze. Gyors növekedésű, megbízhatóan, jó mennyiségben termő, rothadásra nem érzékeny, élénk savú, gyümölcsös ízű bort ad. Magyarországon gyakorlatilag ideálisak a körülmények a kékfrankos számára.

A húsvét egy részét Badacsony közelében töltöttem, és ha már így esett, nem múlhatott el a hétvége egy borászat meglátogatása nélkül. Az Istvándy Pincészet boraival találkoztam már itt-ott, de átfogó képem még nem volt a szortimentről. Láttam, hogy húsvétkor nyitva van a pince, nem is jelentkeztem be előre, mert úgy gondoltam hogy a nem éppen barátságos időjárás miatt kevesen indulnak el a Hegymög-dűlőbe borozni. Tévedtem. A Káptalantóti és Badacsonytomaj között, a Tóti-hegy déli lejtőjén, idilli környezetben található pince kültéri vendéglátó része vasárnap kora délután tele volt vendégekkel. Nem sokkal érkezésem előtt ért véget a káptalantóti piac, és egy nagyobb biciklis csoport is beesett egy frissítő fröccsözésre, így a pince minden dolgozója szinte folyamatos mozgásban volt a pult és az asztalok között, de Istvándi Gergelynek jutott egy kis ideje rám is.

A hazai boros közéletben otthonosan mozgó olvasóink már biztosan ismerik a hiánypótoló, átlagon felül izgalmas nemzetközi szelekciót kínáló finewines.hu, illetve riesling.hu oldalakat. A Tar Ferenc nevéhez fűződő, mértékadó hazai vállalkozás a jövőben kibővített, olcsóbb szortimenttel igyekszik egyedülállóan izgalmas betekintést nyújtani a külhoni borvilágba, és próbálja mindezt az eredeti igényszint megtartása mellett tenni. Ez kétségkívül nehéz feladat, ami elsősorban jó borokat igényel jó árazással. Az újítás okán Ferenc egy szűkebb baráti társaságot hívott össze, hogy a friss kínálat alapjául szolgáló borokat megszondázzuk. A beszélgetésre és kóstolásra egy laza, kötetlen péntek estén a nU Bisztróban került sor – ezúton is köszönjük szépen. A Borrajongót ketten, ungertvel képviseltük, így a beszámolót az ilyenkor megszokott négykezes formában olvashatjátok.

Sok-sok borral telt a húsvét, különösen, ha a péntek estét is hozzácsapom. Kóstoltam (ittam) bort barátokkal, családdal... étel előtt, mellett, után, nélkül... egy pohárral, több pohárral... többnyire magyarokat, de két újvilági is a poharamba került... Viszonylag széleskörű merítés jött össze a 4 nap alatt, gondoltam ez most egy különösebb koncepciót nélkülöző egyveleg-posztot megér.

A mádi Szent Tamás Szőlőbirtok és Pincészet elindulása óta nagyon céltudatosan működik minden területen. Semmit nem bíznak a véletlenre. Mád legjobbak területei közé sorolt dűlőkben rendelkeznek területekkel, a borászati munkákat két olyan szakember irányítja mint Balassa István és ifj. Szepsy István, a szortiment fokozatosan bővül, a borászatot is folyamatosan fejlesztik. A tulajdonosi körnek láthatóan szívügye a pincészet és a mádi bor: a borászat életre hívásán túl az Első Mádi Borház és a Gusteau Kulináris Élményműhely létrehozásával nagy mértékben hozzájárultak Mád, mint turisztikai célpont borvidéken belüli kiemelkedéséhez is.

Tavaly május 1-jén a pincészet utaztatta Mádra az online borsajtó munkatársait egy dűlőtúrára, idén ők jöttek Budapestre, hogy a gasztronómiai partnerek megismerkedjenek az új tételekkel.

A pénteki monstre sauvignon-blanc kóstolót követően a hétvége a továbbiakban már leginkább tokaji borokkal telt. Szombaton és vasárnap is egy-egy borászatot látogattam meg, mindkét vizit már régóta szerepelt a terveim között.
A Holdvölgy Borászatot körüllengő titkozatosság már évekkel ezelőtt nagyon kíváncsivá tett, amikor még Berecz Stéphanie volt a borász, de a borokat Magyarországon még nem forgalmazták, a pincét pedig nem állt készen vendégek fogadására. A Gizella Pince tulajdonos-borászával, Szilágyi Lászlóval számtalanszor találkoztunk, ha éppen Budapesten kóstoltatta borait, de amikor a borvidéken jártam, soha nem tudtuk összehozni a találkozót.
Szombaton délután a Sárga Borházban elköltött ebéd után Gincsai Tamással jártuk be a Holdvölgy pincelabirintusát, vasárnap délelőtt pedig Szilágyi László idegenvezetése mellett a Szil-völgyben tett dűlőtúra után a Gizella-borokkal kötöttem szorosabb barátságot.

Márciusban a Galéria 12-ben Csopak egyik, ha nem a legjelentősebb bortermelőjének borait kóstolhattuk meg. Jásdi István vitathatatlanul sokat tett Csopakért, az olaszrizlingért, és a Vindependent, majd a Pannon Bormíves Céh elnökeként a magyar borért általában. A kóstolót azonban most nem ő, hanem fia, Jásdi Attila tartotta, saját bevallása szerint önállóan életében először. A borok mellett megismerkedhettünk a pince történetével is.

A Bortársaság immáron harmadik éve párhuzamosan mutatja be a Györgykovács borok két évjáratát: az éppen a polcokra kerülőt, és a következőt, amelyet korlátozott ideig kedvezőbb áron lehet előjegyezni, majd egy évre a Bortársaság hűtött raktárába kerül érlelés céljából. Most a 2011-es és a 2012-es borok kerültek sorra.

A Borkollégium rendszeres havi kóstolósorozatának fókuszába a februári furmintozás után márciusban a hárslevelű került. Eredetileg a szokásos keddi időpontra voltam beírva, de végül a szerdai bónusz időpontra cseréltem. Több okból is jól jártam. Mészáros Gabriella elmondta, hogy előző este kevésbé szerepeltek jól a borok, pedig ő (is) nagyon bízik a hárslevelűben. Ezen napon viszont meghálálták a bizalmat a pohárba kerülő tételek.

Sosem rejtettem véka alá, hogy kifejezetten kedvelem a Somlói Apátsági Pince borait, minden vélt vagy valós, ízléstől függő vagy objektív gyengeségeikkel együtt. Az a helyzet, hogy a professzionálisra csiszolt, de mégis velejéig őszinte termőhelyközvetítés, a természethű borkészítés és az átlagon felül tartalmas borok konstellációja számomra minden egyéb plusz nélkül is olyan előnyből indítja a pince szortimentjét, amit már tényleg csak egy alapjaiban rossz, hibás bor tud(na) leküzdeni. Tudna, ugyanis ilyennel még nem találkoztam, aminek jobb esetben az az oka, hogy a kvázi sikertelen próbálkozások nem kerülnek forgalomba, rosszabb esetben pedig csak én vagyok felületes. Vissza a tárgyra: komolyabb referencia és mélyebb visszatekintés nélkül szeretnék múltidézni a 2010-es tramini (akkorát ütött, hogy lassan, de biztosan elkezdtem gyúrni egy 2010-től induló vertikálisra), a 2011-es furmint és juhfark sikerével. Közben eltelt egy év, tizenegyet tizenkettő váltotta, de sajnos úgy tűnik, hogy a friss évjárat vagy egyáltalán nem tud repülni, vagy még csak a szárnyait bontogatja. Balogh Zoltán elmondta, hogy a hárslevelűt leszámítva nem sikerült kiemelkedő borokat tölteni a palackba. Hogy konkrét legyek: az évjárat teljes olaszrizling-készlete címkétlenül a pincénél maradt. Bár a tizenegyes sikere megénekeletlenül maradt, én azért nagyon szerettem, úgyhogy különösen siratom a friss évjáratot. A juhfark szerencsére forgalomba került, bár az ár is jelzi, hogy ez most „egyszerűbb” lett, mint az elődje. Megkóstoltam és az utolsó tizenegyesem kidugózásával alá is támasztottam ezt az állítást.

Hegyaljai borászok kis csoportja gyűlt össze az egyik szerencsi pince kóstoló helyiségében egy márciusi péntek délután. Az összejövetel apropóját tájidegen borok szolgáltatták: sauvignon blanc-ok kerültek a poharakba szerte a világból.

A kóstoló ötlete már régen megszületett, de eredetileg még csak a találkozónak helyet adó család - erősen sauvignon blanc-rajongó - új generációjával beszélgettünk róla, hogy amikor egyszer a fővárosban járnak, megkóstolhatnánk néhány Loire-völgyi és új-zélandi tételt együtt. Telt-múlt az idő, a kóstoló sehogy sem akart összejönni, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttünk, hogy a helyszínt áttesszük Tokaj-Hegyaljára, és végül „kicsit” kibővítettük mind a résztvevők, mind az áldozatnak szánt borok körét is.

A Boscolo Hotel – New York Palota épülete idén már a harmadik alkalommal adott helyet a Badacsony New Yorkban elnevezésű rendezvénynek, a borvidék éves budapesti borbemutatójának. Az impozáns épület egyik szárnya jó fél napra megtelt badacsonyi borászokkal és a badacsonyi borok szerelmeseivel, és természetesen a budapesti borkóstolók törzsközönségével. Minden évben egy, a borvidékre jellemző fajtát helyeznek a rendezvény fókuszába, idén a kéknyelűre esett a választás.

Jásdi: Lőczedombi Szürkebarát 2011

Előrehaladott illat palackbukéval, petrolos jegyekkel, némi sültalmás-gyógynövényes díszítésekkel. Szájban közepes test. Nem túl intenzív az ízeit tekintve, szerkezetileg is lazábbnak, erejét-vesztettnek tűnik, a lecsengés hossza a közepest se éri el. Hogy pozitívat is mondjak- tapintatra kifejezetten sima, a konzisztenciában is benne van az érett borok finoman omlós, vonzó krémessége. Vakon tippeltem volna vagy 8 évesnek, ha annyi lenne, mondhatnánk, hogy egye fene, még épp talpon van. Így meg találgathatunk, hogy vajon csak a viszontagságos előélet viselte meg a kelleténél gyorsabban, vagy eleve nem volt túl nagy sorsra predesztinálva az alapanyag. Persze ennyi pénzért így se lehet egy szavam se. Legyen 4 pont. Háromezer Ft. környékéről volt leárazva harmadára.

Thummerer: Egri Bikavér Superior 2009

Kék bogyós gyümölcsök, diszkrét hordó, később kék szirmú virágok, némi krétaporos felhő. Közepes plusz test. Jó intenzitású ízek, friss, tiszta gyümölcsösség. Közepesen tömör szerkezet, érett, szilárd tanninok, élénk savak, közepesnél hosszabb lecsengés. Jó volt, több napon át is jól őrízte értékeit. Úgy sacc per kábé egy St. Andrea Hangács szintjén lehet, stílusban is emlékeztetett rá. 6 pont.  Majdnem ötezer Ft. eredetileg, most 2300-ért vettem, annyiért vissza is mentem az utolsó palackért.

Idén április végén második alkalommal rendezik meg a sárospataki Rákóczi-várban a Nagy Tokaji Borárverést. Az első alkalommal a 22 egyedi, csak az árverésen hozzáférhető tételből 13 talált gazdára. Idén 20 termelő ugyancsak 22 különböző, egy-egy 136 literes gönci hordónyi tétele kerül kalapács alá 2014. április 26-án. A bevétel egy részét a borvidék újjáépítésére használják fel

Akárcsak az előző évben, a Nagy Tokaji Borárverés a Tokaji Tavasz nevű rendezvény központi eseménye lesz. A Tokaji Tavasz egy komplett hétvégére kínál programot az érdeklődőknek: buszos dűlőtúra Szepsy Istvánnal, borvacsora, az árverési tételek kóstolója, az aukció, és a Tokaji Borlovagrend újdonsült tagjainak avatási ceremóniája.

Tavalyi Languedoc-kóstolónk lehet mondani, hogy várakozáson felül sült el. Jogosan merült fel, mikor jön a következő. Hát most :)

Terrasses du Larzac. Itt találtam a képet.

Kicsit szélesítettünk a merítésen. Most nemcsak Languedoc, hanem Roussillon is bemutatkozott néhány tétellel. A vörösek elé felvezetésként került egy-egy komolyabbnak ígérkező fehér, illetve rosé tétel is. Árkategóriát tekintve pedig nem álltunk meg 25 Eurónál, hanem beillesztettünk a sorba néhányat a borvidék egyértelmű zászlóshajóinak tartott tételeiből. (A két legdrágább borból letöltöttem egy-egy decit és másnap csak azokra koncentrálva újra kóstoltam őket. Meglepő eredmények jöttek, így nem összemosva az első napi jegyzetekkel azokról az élményekről külön borleírások képében számolok be.)

A borokat főleg innen, kisebb részt innen rendeltem.

Planina Borház: Prím 2011

TiBorBarát nemrégiben ismét meglepett egy palack aktuális évjáratú Prím-cuvée-vel. A 2009-es nagyon pozitív meglepetés volt az addig számomra ismeretlen mohácsi pincétől, nézzük most a 2011-est.

Friss erdei gyümölcsök, áfonya, fekete ribizli. Édesek, szaftosak és megint csak nagyon tetszik a hordókezelés. Semmiféle tolakodó, közhelyes fűszeresség nincs jelen, csak épp add az egésznek annyi krémes jelleget, hogy ne legyen annyira primőr és áttetsző hangulata az egyébként gyümölcsből építkező bornak. Teljesen korrekt íz-intenzitás, tiszta, harapnivaló korty. Testben, alkoholban picit talán kisebb elődjénél, ugyanakkor lehet pont így lesznek az arányok még jobbak, illetve élettel-telibb, vibrálóbb, könnyebben fogyaszható az összkép. Szerkezeti súlyt tekintve továbbra se kell hatalmas dolgokat elvárni, de azért azt se mondhatni, hogy ne lenne benne anyag. Inkább lazább, mint tömör, de ízei kitöltik végig, tanninból, savból meg épp annyi van, amennyi jó tartást ad egy ilyen koncentrációjú, stílusú bornak. Nincs hiányérzet, gyorsan fogynak egymás után a pohárkák. A lecsengés közepesen hosszú. 5.5-6p határán. 6-7 Euro körüli árkategóriájában szerintem bárhol a világon versenyképes lenne ez a minőségi szint. Venném.

Clive Coates mellett a VinCE második nagy fegyverténye minden bizonnyal Tom Stevenson meghívása volt. A három évtizednél is hosszabb ideje praktizáló Stevensont a legautentikusabb Champagne-szakértőnek tartják. Összesen húsznál is több kiválóan megírt szakkönyvet jegyez, amelyek kivétel nélkül elmélyült tudásról, gondos háttérmunkáról és a szerző egyedi látásmódjáról tanúskodnak. Amennyire én tudom, Tom Stevenson nem járt még Magyarországon, így a Champagne-kedvelők nagy várakozással tekintettek a magnum palackos pezsgőket megcélzó mesterkurzus elébe. A rendezvényt pár héttel megelőzően azonban rossz hír érkezett: a súlyos gerincbántalmakkal küzdő Tom Stevenson kénytelen volt előadását lemondani. Mivel már minden mozgásban volt, a mesterkurzus el nem maradhatott, így Stevenson helyettesítésének feladatát Márkus György vállalta magára.