Huszonnégy év. Ennyi telt el azóta, hogy a kilencvenes évek közepén megszületett ez a cabernet franc, amely egyszerre hordozza magán a szocialista rémálomból még éppen csak ébredező magyar szőlő- és borkultúra kissé megfakult, de azért érdekes emlékét, és a megfelelő bortárolás előnyeinek bizonyítékát. Az van ugyanis, hogyha ez a palack nem pihent volna az elmúlt (legalább) húsz évben (bor)hűtőben, akkor a pohár helyett egyenesen a lefolyóba küldtem volna, lemondva az időutazásról egy olyan korba, amikor még a barrique egyike volt a legfontosabb fogyasztói hívószavaknak.

Dacára minden előítéletemnek és negatív várakozásomnak a Szent Gaál Kastély cabernet franc-ja átment a rombor-vizsgán. Azt nem állítom, hogy szívesen fogyasztanék sűrűbben hasonlóan koros szekszárdi és villányi vörösborokat, de vannak olyan helyzetek, amikor a tanulni vágyó énem felülkerekedik a hedonizmuson. Ebből pedig néha ki lehet jönni jól is.

Íme, itt van 2021 első borpárbajos posztja, a szokásos hét darab borpárral, főleg magyar szereplőkkel, kis külföldi kitekintéssel. A szokásos átlagnál több a magyar bor, ezúttal csak "másfél pár" külhoni tétel jutott a válogatásba. A hétből négy magyar párost (chardonnay-k, furmintok, bikavérek, cabernet sauvignon-ok) ezúttal egy zoom-os borkóstoló keretében fogyasztottunk el barátokkal, így hosszas elemzésre, másnapi minőség-ellenőrzésre ezek esetében nem volt lehetőségem.

Amikor kerek egy évvel ezelőtt végigittuk a Péter Pince gyakorlatilag teljes aktuálszortimentjét, már abban bíztunk a borásszal együtt, hogy a következő találkozás személyes formában fog történni. Aztán 2021 talán még nagyobb sebességgel, szinte egy negyedév alatt közlekedett el, eljátszva minden optimista várakozást és reményt. A 2019-es száraz borok közben palackba, majd pedig forgalomba is kerültek, így egy tokaji túra helyett a nappalimba invitáltam furmintfant, hogy együtt szondázhassuk meg őket. Négykezes beszámoló következik.

Villányba nem fehér bort inni jár az ember, és ha csak úgy általában fehér borra szomjazik, a boltban jellemzően akkor sem a "Villány" feliratot keresi a palackokon. Az ország legmelegebb borvidéke a vörösborokról vált híressé és máig erre fektetik a hangsúlyt a helyi borosgazdák, így a termőterület nagyobb részén is kék szőlőfajtákat találunk. Persze készülnek azért fehérborok is a régióban, elsősorban a siklósi körzetben, de a legtöbb pincészetnél találunk legalább 1-2 fehérbort a szortimentben. Elvégre a nyári melegben nem mindenki vágyik testes vörösekre, jól esik egy üde fehérbor vagy egy fröccs. Meg egyébként is, minden társaságban előfordulhat valaki, aki árral szemben úszva valami mást szeretne, mint amiért a többiek érkeztek. :)
Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a történetet, akkor azt mondhatnám, hogy a villányi borászatok választékában többnyire könnyedebb, reduktív fehérborokat találunk, általában olaszrizlingből, esetleg chardonnay-ból, sauvignon blanc-ból, rajnai rizlingből, valamilyen illatos fajtából, vagy ezek házasításából. A komolyabb, fahordós tételek jellemzően chardonnay-ból, illetve egyes pincéknél hárslevelűből készülnek, alkalmanként pedig késői szüretelésű borokkal is össze lehet akadni, bár ezek már tényleg kuriózum-számba mennek.

A tegnap megénekelt édes hárslevelű után most a villányi fehérboros skála másik oldalán, a reduktív fehérborok térfelén néztem szét, mit várhat a fogyasztó, ha vörösboros vidéken könnyed fehérborra (a jelen sor tükrében fehér házasításra) vágyik.

Tokajból rendszeresen kóstolunk édes borokat, eza borvidék adottságaiból adódóan teljesen természetes és kézenfekvő dolog. A többi borvidékünkön a magasabb maradékcukor-tartalommal rendelkező borok inkább csak erősen limitált palackszámú különlegességnek számítanak és teljesen más karaktert hoznak, mint a tokaji társaik, de ez persze nem jelenti azt, hogy egy kézlegyintéssel el lehetne intézni őket. Villányban végképp ritkán találkozik az ember édes borokkal, az pedig pláne érdekes - legalábbis engem meglepetésként ért -, hogy a Bock Pincénél is előfordul ilyesmi, úgyhogy amikor megláttam ezt az édes hárslevelűt egy akció keretében, a kíváncsiságtól fűtve azonnal lecsaptam egy palackra.

Lassan külön sorozatot indíthatnánk "borok a nappaliban" címmel, annyi pince teljes vagy részleges szortimentjét kóstoltuk meg, a pandémia miatt kényszerűségből a nappali négy fala között. Újabb borászat következik a sorban, ezúttal annyi a változás, hogy kivételesen nem az én nappalimban kóstoltuk a borokat, hanem a borászéban, még ha az ebben az esetben nem is a borvidéken van.
A gyöngyöspatai Páger Pincéről az utóbbi két évben többször volt szó a blog hasábjain, a tavaly forgalomba került első borok után lassan érkezik a második kör, a 2019-es tételek képében. Páger Mátyással, a pince tulajdonos-borászával és Németh Richarddal, Matyi legjobb barátjával, szakmai támogatójával és egyben a pince grafomán szócsövével ültünk le egy kis baráti borozással egybekötött "szakmázásra". Megkóstoltuk a hét bort, ami kereskedelmi forgalomban is megjelenik, majd előkerült még bónusztételként egy pét-nat és egy kénmentes narancsbor is, amelyekből egyelőre amolyan kísérletképpen minimális mennyiség készült, de nem kizárt, hogy a jövőben egyik, vagy másik nagyobb szerepet is kap.