A délszláv régiót ritkábban emlegetjük boros kontextusban, mint amennyire az obejktív teljesítménye alapján indokolt lehetne. Ennek nyilvánvaló oka, hogy a hazai kereskedők nem törekednek széleskörű kínálattartásra, ami szükségszerűen összefügg a továbbra is hazai ízekbe zárkózó, bár egyre inkább nyitottá váló hazai fogyasztói igények kielégítésével. Bár személy szerint kifejezett nyitottsággal, sőt, szimpátiával tekintek déli szomszédainkra, a Horvátországból ezidáig fogyasztott boraim számát egyetlen ujjamon is meg tudom számolni. Még szerencse, hogy kedves ismerőseim, barátaim tisztában vannak vele, hogy ha külhonban járnak és a mindenféle impulzusok ellenére indokolatlanul és véletlenszerűen eszükbe jutok, akkor nem a hűtőmágnesek és a csokoládék, hanem sokkal inkább a sörök és borok tájékán érdemes ajándékozási alapanyag után nézniük.
Így történt hát, hogy egy borszempontból laikus, ám annál kedvesebb ismerős kétujjnyira növelte a számolási eszközszükségletemet horvát-viszonylatban. A választás véletlenszerű volt, én is csak most, ezen sorok írása és nagyjából a második pohár közben szántam rá magamat arra, hogy behatóbban tájékozódjak a palack hátteréről. És ha már így alakult, megosztom gyorsan. A hátteret és a borélményt is, mert úgy kerek az úgynevezett történet.
Az már szinte palacksúly és -dizájn alapján is egyértelműnek tűnt, hogy az áldozat nem a horváthiperes alsópolcokról érkezett Budapestre. A termelő egy bizonyos Mateo Vicelić és felesége, Lucija, akik egy elég komoly múlttal rendelkező, 1935-ig visszanyúló családi gyökerekkel is rendelkező négy és fél hektárnyi kisborászatot igazgatnak a Primorska – azaz a tenger melletti – régió részeként könyvelt Dingač borvidéken. A jelen megközelítőleg kétszer tízezer palacknyi borról szól: az alsó tízezret egy közepes testű, fiatalabban fogyasztandó Plavac, a felső tízezret pedig a poszt címszereplője, a borvidék nevét viselő, de színtiszta Plavac Maliból szűrt Dingač alkotja.
Ha valakit ennél is behatóbban érdekel a történet, az kattintson ide néhány fotóért, egy rövid beszámolóért és a kontaktért, megéri. Én ugyan nem kifejezetten vagyok a bornagyság palacksúlyban történő hangsúlyozásának feltétlen támogatója, attól még tény, hogy tömeg- és dizájnszempontból meggyőző példányról van szó. A háttérben történő vizsgálódás után pedig térjünk rá arra, hogy milyen szubjektív minőségi értéket képvisel a palack által határolt térfogatot kitöltő anyag. Ha már történelmileg úgy alakult, hogy ez a kérdés foglal helyet a fogyasztói érdeklődés fókuszpontjában.
Ha rövidre szeretném zárni az értekezést, akkor kijelenthetném, hogy kisebb botlásokkal ugyan, de hozza a háttér alapján kialakított elvárásokat. Bővebben pedig az van, hogy Vicelićék kvázi-csúcsbora egy sűrűbb, sötétebb villanásokat is mutató, szilvás-erdei gyümölcsös cucc, amit orrban is észrevehető, domináns, de annál kiválóbb minőségű hordó támogat meg.
A korty közepesen vastag, az illatban felbukkanó érett pirosgyümölcsöket jól kerekíti a csokoládés, mentás-vaníliás, édesfűszeres hordóhatás (?), ráadásul vastagsága ellenére is van benne éppen annyi sav, hogy egy pillanatig sem tűnjön indokolatlanul töménynek, lustának. Nagy bor, de van benne némi direkt, de nem tájidegen játékosság is. Könnyen fogyasztható, szórakoztató, de mégis nagy és sokszínű vörösbor. A tizennégyes szesz gyakorlatilag elveszik benne, az élményt egyedül a többi paraméter kidolgozottságához képest butább, érdesebb csersav rontja egy félárnyalatnyit. Ezek szerint hétpontos ígéret, de jelen formájában erős 6 pontnál feljebb mégsem merném tenni.
Készen áll a fogyasztásra, de persze érdekes lehet az is, hogy merre és hogyan öregszik majd a közeljövőben. Az internet szerint nem éppen olcsó, de ennek ellenére is érdemes vele tenni egy próbát annak, aki nyitott az ilyesmire. Akár helyben, a tenger mellett is.