Még május utolsó napjaiban került sor egy különös kóstolóra a Kőleves Kert emeleti termében, amiről elfelejtettem megemlékezni, de így a tomboló nyár vége felé valahogy előkerültek a jegyzeteim, és ha már így esett, egy rövid bejegyzést itt is megérdemelnek. A kóstolót nem nagyon hirdették, én is egy újságíró ismerőstől hallottam róla, utólag eszembe jutott, hogy a g&m-en is szólt róla valaki egy kommentben. Lényeg, hogy egy mosel-i borászat, a Galerie Riesling Weingut Clüsserath-Eifel tulajdonosa-főborásza, Gerhard Eifel személyesen mutatta be borait az érdeklődőknek. A borászatról ugyan még nem hallottam, de nem is vagyok egy Mosel-guru, az időpont megfelelt, a kóstoló elképesztően olcsó volt (mint kiderült, csak a helyszínért fizettünk), úgyhogy jelentkeztem és mentem riesling-ezni.

Tulajdonképpen a puszta véletlennek köszönhető, hogy idén életemben először teljesen spontán eljutottam Mórra, de azon túl sem bántam meg a dolgot, hogy most ezzel eggyel kevesebb magyar borvidék van, ahol még életemben nem jártam (csak a 35 fokban vasútállomáshoz loholást tudtam volna jó szívvel kihagyni a műsorból, főleg úgy, hogy a vonatom azután fél órát késett, de legalább a kedves bakter úr megszánt egy literes hideg árványvízzel). Voltaképpen a Balaton helyett Móron nyaraló barátaimhoz ugrottam be egy napra potyautasnak, cserébe leszervezve egy kis borozgatást délutánra. 
Az eredeti tervek szerint két pincéhez mentünk volna kóstolni a kultúrprogramok után, de végül Miklós Csabi váratlanul jött elfoglaltsága miatt csak a Csetvei Pincénél jártunk. Utólag nem is olyan nagy baj, hogy nem kellett pincéről pincére rohanni, így is kellemesen telt a délután a hűvös kóstolóhelyiségben. 

A múltkori téves kör után végül megjelentem a Balatonfüredi Borhetek nyitányán. Ismét csak megijesztettek, tulajdonképpen hivatalosan csak holnap kezdődik, ma még csak kipakolnak. De jó, mondom, hogy 13-ikát írtak kezdésnek. Azért nem fordultam sarkon, mert néhány bodénál már kinyitottak, sőt ahogy haladtunk előre az estével, szerencsére majdnem mindenütt.

Forrás: www.balatonfured.info.hu

Zömmel számomra teljesen ismeretlen pincék szortimentjébe kóstoltam bele szúrópróba-szerűen, legtöbbjük a 2015-ben alakult Rizling Generáció tagjai. A kóstolt borok átlagos szintjét nem éreztem túl magasnak, de azért volt ami tetszett.

Nem túl olvasmányos poszt következik, lényegében az ott papírra vetett krix-kraxokat gépeltem csak be.

A Somló ikonszerű, már-már legendás Fekete Bélája által fémjelzett Fekete Pince múltja tündöklő, jelene sorsszerűen tragikus, jövője pedig a múlt tapasztalataira, valamint a felhalmozott tudásra alapozva ígéretes. Nem szeretnék mélyebben belemászni a most helyzetproblémáiba, megtette már helyettem más elég ügyesen, azt viszont feltétlenül fontosnak tartom megjegyezni, hogy a pince kétezres éveinek borai túlzás nélkül játszottak kulcsszerepet borfogyasztási jellemrajzom fejlődésében, valamint önmaguk létezésével bizonyították a somlói borvidék termőhely-adottságainak erejét, egyediségét és önálló létjogosultságát. Úgy hírlett, hogy bár a birtok tulajdonosváltása után a borok Fekete Béla felügyelete-szakértelme mellett készülnek, a stílus csiszoltabb, kifinomultabb és puhább lett, kíváncsi voltam tehát, hogy mindebből mi következik a pince minőségi folytonosságával kapcsolatban. Erre szolgáltatott kiváló lehetőséget ez a tizenkettes juhfark, ami ugyan hátcímke szerint még Béla bácsi keze munkája, de kétségkívül újszerű stílusról, újragondolt, áramvonalasított irányról igyekszik mesélni. Ráadásul elég ügyesen.