Sokáig rágódtam egy igazán méltó, ugyanakkor figyelemfelkeltő címen, de aztán arra jutottam, hogy néha egy szó többet mond, mint egy kacifántos körmondat, így maradt a Quintarelli. Szinte minden borvidéken vannak nevek amelyek fogalmakká vállnak, nálunk talán a legismertebb ilyen név Szepsy Istváné. Olaszországban szinte minden komolyabb borvidéknek van legalább egy doyenje, Toszkánában Biondi Santi, Piemontban Angelo Gaja, vagy mint a címszereplő Gisueppe Quintarelli Valpolicellában.

A legenda és a mítosz szavak a legelcsépeltek közé tartozik boros berkekben, mégis nagyon sok helyen használják,ezeket a jelzőket a pince névadójával kapcsolatban. Habár a borvidék római korba visszanyúló történelmében nyúlfarknyi hosszúságú az a 92 év mióta a Quintarelli család megnyitotta a borvidék reneszánszát, mégis jelentősége jóval túlmutat azon. Minden apró részletben a legmagasabb minőséget hajszolta, nagyon sokáig, még a jellegzetes Quintarelli cimkék kézzel készültek, manapság persze már gépsorokon készülnek a folyóírásos címkék, esztétikailag ugyanolyan, emocionálisan sokkal kisebb értékben. A tradíciók következetes (nagyméretű fahordók, veronese pergola ültetvény szerkezet, hagyományos fajták használata: Corvina, Rondinella, Molinara) használata mellett bátran fogott kisérletezésbe a magasabb minőség felé vezető úton. Igazi lokálpatrióta lévén, ritkán hagyta el szeretett territóriumát, akkor is jobbára vallásos ihletésű utakra ment a vatikánba vagy éppen a szentföldre. A kevés kivétel egyikén, egy burgundiai út során érett meg a gondolat, hogy ez a borvidék sokkal többre hivatott mint öntörvényű írók kedvenc kocsisbora legyen, vagy örökre a recioto római kori legendáriumából éljenek. Hosszú volt az út innen mire eljutottak oda hogy a szortiment tetején lévő boroknak DRC-k és Margaux-k szolgáltassák, a mérleg nyelve szerepét. Nem túl  merész kijelentés, Giuseppe Quintarelli a legkevésbé ismert talján “sztárborász”, Az idézőjeles forma indokát az adja hogy a leírások alapján sok minden volt, csak éppen nem sztáralkat. A szívügye volt a borvidék, a benne lévő emberek legalább annyira mint az őket körülvevő tőkék. Giuseppe Quintarelii 2012-ben hunyt el hosszan tartó betegség után. Azóta a négy lánya közül a legnagyobb (Fiorenza) és annak férje (Giampaolo aki a házigazdám volt) viszi az üzleti részt, közös fiúk, Francesco  pedig a a pincében viszi tovább a család történetét.

Az alábbi jegyzetek és főleg a pontok még a szokásosnál is szubjektívebbek, nem tudtam és nem is akartam a pincevarázslatnak ellenállni.

Quintarelli Primofiore 2012
A Belépő vörösbor, a neve jelentése “első virág’. A név eredete, Egyrészt a szőlő amiből ez a bor készül az első szüretből származik. Másrészt évekkel hamarabb kerül piacra mint a többiek. (Minden kóstolt tétel az aktuálisan kereskedelemben kapható évjárat volt) Ez a pince egyetlen vöröse ami nélkülözi a szárításos (appassimento) technológia áldását. A bor fele részben tradicionalista (Corvina, Corvione), másik felében globalista (CF,CS) összefonódás eredménye. Az eredmény egy könnyed, cseresznyés de mégis tartalmas, finoman cseres, jól fogyasztható bor. A tavalyi évjárata annyira tetszett, hogy az évvégi listámra is bekerült. Ebben a sorban nyilván felnagyobbodtak a gyengeségei, ezért csak 6 pontig jutott.

Quintarelli Valpolicella 2008
Már a pohárban pörgetve, egyből érezni, hogy súlyos választó vonalat léptünk át. Quintarelli filozofiája szerint ha egy bor nem kap legalább ripasso eljárást a készítése során, akkor arra a borra egészen egyszerűen nem lehet ráírni a valpolicella nevet. Ez a bor ráadásul még kis részben szárított szőlő levével is meg lett spékelve, tovább erősítve a "baby-amarone" stílust. A Corvina szőlő erősen cseresznyés, feketemeggyes karakterét itt már jóval komplexebb formájában mutatja, nem kevés tercier aromával színezve. Magában kóstolva biztosan lenyolcpontoztam volna, itt viszont vigyázni kellett, hogy a sor végére ne szaladjak túl a 10 lista felső korlátjánál, ezért egy bivalyerős 7 pontnál álltam meg.

Quintarelli Rosso del Bepi 2005
Érdekes ez a bor, azokban az években amikor a piacra kerülés után a családi bizottság úgy ítéli meg, hogy a bor nem üti meg egy Quintarelli Amarone mércéjét akkor, ezen a néven (és féláron) hozzák forgalomba. Ez sokszor nagyon szerencsés lehet a vevőknek, mert előfordul, hogy évekkel később derül ki, hogy az adott bor akár még jobb is lett, mint a nagyobb hírnevű társa. Komplexitásban, intenzitásban, hosszban természetesen ismét szintet léptünk, ami mégis húsbavágó élmény maradt az, hogy a 16-os szesz gyakorlatilag eltűnik benne, olyan mint egy Gólem balettcipőben. 8 pont alja.

Quintarelli Amarone 2007
Hosszú évek óta várok arra, hogy ezt a bort megkóstoljam és bár nem csalódtam, de meglepődtem, hogy csak nüanszokban volt jobb, mint a leminősített társa. Érdekes, hogy pont nem méretben, sokkal inkább eleganciában nyújtott jobbat. A beltartalmát és az szesz szintjét ismerve nevetségesnek hathat, mégis légiesnek éreztem, pedig egy úthengert vártam. A fahatás elegáns és a tanninnal együtt klasszis szinten épül be a borba. 8 pont legteteje, de az idol kategóriától csak azért állt meg hajszálnyira, mert a következő bor az volt ami.

Quintarelli Alzero 2006
Ezt a bort az amerikai fogyasztók igénye szülte. A nyolcvanas években, amikor már nagy név volt Amerikában, az importőrök erősködni kezdtek, hogy hiába óriási siker a Quintarelli amarone, mégiscsak egy klasszikus bordói blend lehetne az ottani fogyasztói álmok netovábbja. A nyomásnak engedve a szőlőfajták tekintetében engedett, a borvidék évszázados hagyományaról viszont nem volt hajlandó lemondani a mester. Így született az Alzero, bordói fajtákból, amarone eljárással. A prekoncepciók áldozata lettem, előre elterveztem hogy a legkisebb megingást is nagyítóval fogom keresni ezen a boron, de az lett a helyezett, hogy akár a Hubble teleszkópon is nézhettem volna, hibát, vagy akár a legkisebb hiányosságot sem tudtam volna felfedezni.
Lehet én is kommersz ízlésű vagyok? Az alkohol egy nagyon enyhe édesség érzetet kelt egy klasszikus bordóihoz képest, de hajszálnyit sem billenti meg a tökéletes harmóniát. Eleganciában nem, de teltségben, aroma gazdagságban még rápakol egy lapáttal. Feketebogyósók, fűszerek, bőr  és paradicsom, erre a borra nem perceket, hanem napokat kellene szánni. 9 pont és beégett a tartós memóriába.

Quintarelli Recioto 2004
A magyar borfogyasztók végzete; az édes-vörös, extraklasszis minőségben. Talán semmivel nem tudok nagyobb megdöbbentést kelteni tájékozottabb boros körökben, ha felfedem az édes vörös borok iránti rajongásomat. Persze a “jófajta” félédes merlot hazájában nem is érdemtelenül gondolják sokan totális zsákutcának a kategóriát. Ez a bor szerintem bárkit meggyőzne, kár hogy a magas ár és a nehéz beszerezhetőség kettős szorításában keveseknek adatik meg a mód erre az esélyre. Ami meglepő volt, hogy messze nem volt annyival nagyobb az édesség érzet az előző borokhoz képest, mint vártam. A leglényegesebb differencia egyértelműen a textúrában volt, soha semmilyen bornál nem éreztem eddig ilyen varrat mentes, pihe-puha kényeztetést a számban. A tannin egy kicsit poros érzetű, de ez csak inkább alájátszik a savak és a lédús érett gyümölcsök dallamában. A lecsengés meghökkentően hosszú, viszont komplexitásban és vibrálásban még többet is reméltem volna, de ennek a bornak az érzelmi mélysége is kivételes volt. Ha az mondom hogy 8 pont, azzal talán nagyon leegyszerűsítem az élmény érzelmi és esztétikai magasságát, de a pontozás már csak ilyen játék.