Nagyjából egy évvel ezelőtt fejtegettem utoljára borleírási „fortélyokat”. Annak ellenére, hogy nagyjából továbbra is egyet tudok érteni akkori gondolataimmal, változtak szerintem azóta a leírások.
Egyesek bonyolultnak találták az írásokat, lehet azok is. Talán kevésbé próbálok manapság „dimenzionálni”, túlzottan szemléltetni, viszont jöttek újabb hangsúlyozni kívánt szempontok, melyek fölött korábban elsiklottam, vagy legalábbis felületesebben, kevésbé tudatosan figyeltem.
Ez pedig a korty időbeni lefolyásának felosztása, és az egyes szakaszok történéseinek alaposabb vizsgálata.
Itt is lesznek bizonyára egyet nem értések, de mégis most úgy gondolom, hogy ennek megfigyelése viszonylag könnyen emészthető, használható folyamat, és szerintem az egyes szakaszok jellemzői összefüggést mutathatnak a bor általános minőségével.
A korty eleje
Az első szakaszt írják le külföldön „entry”-nek, vagy „attacknak”. Belépő, avagy támadás. Tulajdonképpen ez a szájbavétel után jelentkező első benyomásokat jelenti. Egyrészt a bor testéről, glicerines-alkoholos sűrűségéről, maradékcukor-tartalmáról nyerünk itt információkat, meg egyáltalán az ízek kiindulási intenzitásáról, mennyire telítik be a szájüreget. A telt ízek mindenképp pozitív dolgok, nagyban befolyásolják, hogy mennyire fogjuk szeretni az adott bort, de a bor klasszisa, nagysága értelmezésem szerint nem itt szokott még eldőlni.
A korty közepe
A következő szakasz a „midpalate”, azaz kortyközép. Bizonyára sokaknak feltűnt, hogy ez a szakasz mostanában mintegy mániámmá vált. Nem véletlenül, hiszen meglátásom szerint itt nagyon sok minden eldől. Számomra itt derül ki leginkább, hogy mekkora mélységei vannak egy bornak, illetve a komplexitásuk kibontakozásához is ez a szakasz ad teret. Vizsgálatához nem kell mást tenni, csak szájban tartani a bort (én szeretem jól meg is forgatni a kortyot, hogy minden szeglethez eljusson) és figyelni mi történik.
A legegyszerűbb boroknál nincs is értelme beszélni erről a szakaszról, mert érdemben nincs is. A belépő ízintenzitás gyorsan lezuhan, azonnal lecseng a tétel.
Bizonyos boroknál az első szakaszban tapasztalt ízek intenzitása bár még nem tűnik el, de már jelentősen halványodik, újabb izgalmakat már nem tartogat, átadja helyét a savak (és/vagy a tanninok) által okozott savérzetnek (és/vagy cserességnek), melyek ugyan még jó darabig a szájban maradhatnak, önállóan, dominálva a korty második felét is hosszú emléket hagyhatnak. Szerintem ez utóbbi nem tévesztendő össze a ténylegesen hosszú borral. Félreértés ne essék, ezek esetenként egészen remek borok lehetnek, csak esetleg egy-dimenziósak.
A számomra leginkább értékes borok viszont ebben a szakaszban mutatják meg nagyságukat. Az hogy hogyan, ott nem élesek szerintem az átmenetek. Van hogy komplex, újabb rétegekben érkező ízek képében. Van, hogy különösebb komplexitás nélkül, de annyira intenzív ízekkel rendelkezik a bor, hogy még ebben a szakaszban is átlagon fölüli az ízkoncentráció. Van hogy nem jut eszünkbe íz, hanem pusztán egy sűrűn textúrált anyag/koncentráció-érzet. A lényeg ugyanaz, a szerkezeti vázat képező savak és/vagy tanninok nem maradnak magukra, a kortynak magja, közepi koncentrációja van. Külföldiül: has focus/drive, vagy tudományosabban midpalate density. Feltételezzük persze, hogy a tartást adó savak és tanninok is rendben vannak. Ilyenkor tudunk beszélni egy hosszan szájban maradó komplex-tömör szerkezetről, amikor az egyes alkotórészek a korty teljes hosszán össze képesek fonódni. Egyidejűleg érezzük az anyagot (denzitást, vagy ízkoncentrációt) , és egyidejűleg a vázat adó savakat, és/vagy tanninokat, melyek bonthatatlan egységben haladnak a lecsengés irányába.
A kortyközép kifejezettségének is vannak különböző fokozatai. Valahol csak mintegy kitart a kezdeti intenzitás, annyira, hogy lyuk ne keletkezzék, és a szerkezet kitöltött maradjon. Valahol olyan mértékben érkeznek az újabb intenzitások, hogy tényleg bele lehet szédülni.
Mely borokban jön ez létre? Sokra hivatott terroirok, tehetséges fajták, lehetőleg öreg tőkékékről, leginkább ezek kombinációja. Próbálom hinni, hogy ez a szakasz művileg kevésbé hozható létre, és így tényleg a bor, illetve a termőhely nagyságának egyik ismérve.
Külön kiemelem, hogy nem ez a szakasz fogja megszabni, hogy mennyire „ízlik” egy bor, hiszen lehet szeretni és szívesen inni egy egyszerűbb, rövedebb bort is. Másik részről, egy mély, tömör közepű bor is lehet semlegesebb világú, nem kívánatos ízű. A kortyközép kifejezettsége, tartalma viszont szerintem feltétlen (pontban megjelenő) értéke egy bornak, az alapanyag nagyságának.
A korty vége
Bizonyos források elkülönítik a korty lenyelésekor fellépő érzeteket magába foglaló lecsengést (finish) illetve a lenyelés után még szájban érezhető információkat, az utóízt (aftertaste). A legtöbb forrás viszont ezeket rokon értelmű kifejezésként tárgyalja.
A magam részéről, ha nem is teljesen különálló szakaszként kezelve őket, és bizonyára olykor összemosva egyes írásokban, mégis szeretem elkülöníteni.
A lecsengés számomra a tényleges korty vége. Akkor érkezik el, amikor az értékelhető intenzitások egy olyan alacsony szintre csökkennek, hogy nem tűnik ésszerűnek tovább szájban tartani a kortyot. Mivel egy behatárolt idejű folyamathoz, a lenyeléshez, és az azt közvetlenül megelőző és kiváltó „ingerszegényebb” pont eljöveteléhez köthető, így szigorúan önmagában nézve, az utóíztől elválasztva, fölösleges, mint szakaszt vizsgálni. Számomra inkább az az érdekesebb, hogy MIKOR érkezik el ez a bizonyos pont. Ha a lecsengés hosszáról írok, akkor tehát én a tényleges korty teljes hosszáról beszélek, ami meglátásom szerint valójában attól függ, hogy az előző szakasz, a kortyközép meddig nyúlik el időben. Ismét hangsúlyozom, hogy értékelhető hosszt számomra érzékelhető ízintenzitások, vagy valamiféle anyag/sűrűség jelenlétek jelentenek, nem pedig magára maradt sav és cseresség érzetek!
A korty lenyelése után szájban maradó ízek, információk adják az utóízt, vagyis aftertaste-et.
Egyesek nagy jelentőséget tulajdonítanak, hogy konkrétan milyen hosszú, van, hogy másodpercekben számolják, ami olykor túlzásnak tűnik. Nekem a bor nagysága szempontjából fontosabb a tényleges korty alatt tapasztalt élmények és azok időbeni elnyúlása. Kétségtelen, általában a kettő együtt jár. Nem jut eszembe olyan, hogy egy mély, intenzív ízű, hosszan kibontakozó és lecsengő bor a lenyelés után ne maradna meg elég hosszan a szájüreg és garat emlékeiben. Viszont már voltak olyan tapasztalataim is, hogy egy viszonylag gyorsabb lecsengésű tétel a lenyelés után még meglepően hosszú utóízt produkál. Ez végett szeretem elkülöníteni ezeket a fogalmakat.
A minőség szempontjából egy másik fontos jelentősége is van ennek a szakasznak. Ha nem dominálja kilógó savérzet, tanninszárítás/tapadás, alkoholos melegítés emléke, akkor tisztán, semlegesen tud maradni a száj. Itt válik el végképp, hogy milyen is volt tényleg az egyensúly.
