Május utolsó hétvégéjén ismét megrendezték a budai Millenáris Parkban az ország valószínűleg legjelentősebb gasztró-fesztiválját, a Gourmet Fesztivált, ahol a legfontosabb éttermek és számos borászat ételeit, illetve itókáit ízlelhette meg a közönség. Idén a központi téma a rakott krumpli volt. Egy délutánra terveztem csak a látogatást, aztán némi szerencse folytán ebből három délután lett. Az időjárás ugyan nem volt túl kegyes az első napokon, de hétvégére így is megtelt a fesztivál. Sajnos ételt kevesebbet kóstoltam, mint szerettem volna, borból, azt hiszem, éppen eleget. Lássuk!

Az öreg távíróállomástól közvetlenül az appelláció másik sztárjához, a Domaine du Pegau-hoz rohanunk. A tradicionalistaként számon tartott, világhírű birtokot Châteauneuf-du-Pape „falain” belül találjuk meg, külcsínre igazán nincs mit mondani, nem csöpög belőle a történelem, csak egy kellemes, kilencvenes években épített, méretes családi háznak tűnik. A Pegau-t egyértelműen Robert Parker most már évtizedekben mérhető rajongása tette igazán világhírűvé. “A birtok az egyik benchmark a tradicionálisan készített Châteauneuf-du-Pape-ok között.  Az olvasók, akik kompromisszummentes, két évtizedig érlelhető Châteauneuf-du-Pape-ot keresnek, a Pegau-nál nem kell messzebbre menniük.” – írta a Wine Advocate hasábjain. A birtok csúcstételeit Parker számos esetben száz ponttal szórta meg, a 94-98 tartományba taksált boraikat pedig szinte meg sem lehet számlálni. Egészen furcsa tehát, de a Pegau olyan Wine Advocate-pedigrével rendelkezik, amely láttán a bordeaux-i Premier Grand Cru Classé château-k is zavartan pislognak. Az meg már csak ráadás, hogy a Wine Spectator tavalyi Top 100 listáján az egyik Pegau bor 97 ponttal a hetedik helyet csípte meg.

Ne legyenek illúzióink: a Pannonhalmi borvidék az egyszeri fővárosi fogyasztó számára egy centiméterrel sem jelent többet az apátság egyébként tiszta, jól elkészített fehérborainál. Azt, hogy az ismereteim szerint tizenhárom települést integráló, magyar tekintetben is kicsinek mondható borvidék rejteget még izgalmat bőséggel a brutális kereskedői hátszéllel megtolt apátsági borokon túl, csak három évvel ideköltözésem után sikerült alátámasztanom személyesen. Az esetleges sztereotípiák és a szkepticizmus eloszlatásához keresve sem találni jobb helyet, mint Prisztóka Tibor nyúli pincéjét és fogadóját.

Sok-sok borral telt a húsvét, különösen, ha a péntek estét is hozzácsapom. Kóstoltam (ittam) bort barátokkal, családdal... étel előtt, mellett, után, nélkül... egy pohárral, több pohárral... többnyire magyarokat, de két újvilági is a poharamba került... Viszonylag széleskörű merítés jött össze a 4 nap alatt, gondoltam ez most egy különösebb koncepciót nélkülöző egyveleg-posztot megér.

Márciusban a Galéria 12-ben Csopak egyik, ha nem a legjelentősebb bortermelőjének borait kóstolhattuk meg. Jásdi István vitathatatlanul sokat tett Csopakért, az olaszrizlingért, és a Vindependent, majd a Pannon Bormíves Céh elnökeként a magyar borért általában. A kóstolót azonban most nem ő, hanem fia, Jásdi Attila tartotta, saját bevallása szerint önállóan életében először. A borok mellett megismerkedhettünk a pince történetével is.

A Boscolo Hotel – New York Palota épülete idén már a harmadik alkalommal adott helyet a Badacsony New Yorkban elnevezésű rendezvénynek, a borvidék éves budapesti borbemutatójának. Az impozáns épület egyik szárnya jó fél napra megtelt badacsonyi borászokkal és a badacsonyi borok szerelmeseivel, és természetesen a budapesti borkóstolók törzsközönségével. Minden évben egy, a borvidékre jellemző fajtát helyeznek a rendezvény fókuszába, idén a kéknyelűre esett a választás.

Ismét lendületet vett a Finewines.hu és megint egy izgalmas kóstolósor került az asztalra. A kiemelkedő minőségű borokat kínáló vállalkozásról és a mögötte álló emberről itt olvashattok egy érdekes interjút. A téma ezúttal a sokarcú Új-Zéland volt, amely szokás szerint nem tud csalódást okozni. Számomra Új-Zéland maga a kompromisszumos Újvilág, ahol sok dolog van úgy, ahogy akár annak az Óvilágban is sok helyen lennie kéne. Először is a bortermelők komoly technológiai tudással rendelkeznek, de ezt mégsem arra használják, hogy populáris műborokat készítsenek. Inkább kifinomultságra és fineszre törekednek. Ezzel a hozzáállással Új-Zéland 2007-ben a legmagasabb átlagárat diktáló bortermelő országok listáján az első helyre került (közel 7 USD/liter ár), maga mögé parancsolva az isteni franciákat. És mindezt a környezeti fenntarthatóságra irányuló össznemzeti fétis mellett kalapálták össze. Ezt pedig nem lehet eléggé tisztelni. Ésszel élni és ízléssel dolgozni – úgy tűnik, klasszikusan új-zélandi erényként kerül majd be a bortörténelemkönyvekbe.

Amikor elindultam az idei Borjour Magnumra, három cél lebegett a szemem előtt: a mátrai kínálattal a lehető legszélesebb körben megismerkedni, a szokásosnál hamarabb áttérni a vörösborokra, és végül pedig nem kapkodni a bőség zavarában. A mátrai borokat illetően viszonylag hiányosak a tapasztalataim, úgy éreztem, hogy legfőbb ideje ezeket pótolni. A tömegrendezvényeken jellemzően félidő tájékán szoktam észrevenni, hogy még mindig a száraz fehérek kóstolásánál tartok, van még hátra vagy 10 tétel ezekből, amit mindenképpen meg akarok nézni, és a vörösökhöz még hozzá sem szagoltam. Régebben általában ilyenkor kezdődött az értelmetlen rohanás.

A rohanásról szép lassan leszoktam, viszont a kényelmes kóstolás most is azt eredményezte, hogy 4 óra elteltével még felé se néztem a mátrai sornak. Végül a délebbi borvidékek teljesen kimaradtak a szórásból, és nagyjából 4:1 lett a megkóstolt fehér- és vörösborok számának aránya. A mátrai borkínálatban viszont sikerült alaposabban megmerítkeznem, bár később, mint terveztem, ami sajnos azt jelentette, hogy már tömeg volt. Az egyetlen bükki illetőségű kiállítóra a kóstoló elején elég sok időm jutott. A fesztiváljellegű kóstolás miatt a pontozást mellőzném.

A Nyolcas Tamás és fia, Ádám által igazgatott egri kispince feltörekvése egyike a méltatlanul elhallgatott borvidéki eseményeknek napjainkban. Igaz, nincs nagy múlt a projekt mögött, de van minden más, amit manapság annyira közkedvelt fontosnak tartani: kis volumen (bérelt és saját terület együtt nagyjából öt hektár), klasszikus fahordós erjesztés és érlelés kizárólag spontán, minimális kén, és mindezek alapján természetes borok. Az első tételek alig két éve kerültek először piacra, de a szortiment egészen 2009-ig nyúlik vissza. Az biztos, hogy a 2009-es muskotályuk finoman szólva is érdekes volt, valamint ugyanezen év merlot-ját egyik kedves olvasónk egyenesen a tavalyi kedvencei közé válogatta. Mivel ez a bor már kifutott, ezért fiatalabb társát igyekeztem faggatni arról, hogy a muskotály-egyediség vajon egyszeri véletlen volt-e, vagy tényleg jók a borok, csak erről valamiért senki sem tud. Nem a legkockázatmentesebb kísérlet egy északi merlot 2010-ből; ha ez rendben van, akkor ott nagy baj már nem lehet.

Többször készültem Egerbe az elmúlt 2-3 évben, azonban a legkülönfélébb akadályok – márciusi ítéletidő, betegség, egyéb váratlan események - mindig meghiúsították a tervezett utazást. A hétvégén derült égből villámcsapásként adódott egy lehetőség, hogy többedmagammal részt vegyek egy gyors pincetúrán, le is csaptam a kínálkozó alkalomra. Kissé spontán ment a szervezés is, de így is sikerült kitölteni a rendelkezésre álló időt: végül a Bolyki Pincészetnél és Vincze Béla Borászatánál kötöttünk ki.

Idejétmúlt, túlárazott, mazsolára szüretelt, egyensúlytalan – általában ezek a vádak érik a csúcsra szánt villányi borokat, a tapasztalat szerint legtöbbször nem alaptalanul. Szerencsére a hazai közízlés (remélhetőleg az internetes sajtónak köszönhetően is) sokat fejlődött az elmúlt tíz évben, így a klasszikus hívószavakra épített presztízs napjainkban működésképtelen; ez a tény arra sarkallta a termelőket, hogy alapos ráncfelvarrást végezzenek a régi klasszikusokon. Ez leginkább a barrik-hangerő lejjebb tekerését, integráltabb szeszt és tannint, okosabb árazást jelent. Az eredmény szerencsére már tapasztalható: hat-hétezer forint kicsengetése után simán klasszis vörösborokba futhatunk. Az alkalmi fogyasztó itt meg is áll, pedig van feljebb: a következő, elit osztály a tíz-húszezresek tábora, amiről inkább csak tudunk, mintsem ismerjük őket; ki az, aki Solusszal öblöget hétfő reggelente? Egy nem reprezentatív mintavétellel igyekeztünk utánajárni, hogy megéri-e a minimálbér harmadáért villányit vásárolni. Jó-e, és ha igen, annyival jobb-e a húszezres, mint a hétezres, mint amennyivel az ár azt sugallja. A borokat (a belövőt leszámítva) vakon kóstoltuk.

Az elmúlt hétvégén pénteken és szombaton is összejöttünk néhány közeli baráttal, első este egy születésnap apropóján, majd másnap egy közös ebédre és némi karácsonyi készülődésre. Mindkét alkalommal igyekeztünk jó borokkal kísérni a beszélgetést, ebédet, miegymást.
(A második nap borairól csak utólag, emlékezetből vetettem papírra benyomásaimat.)

December elején a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében Lőrincz György személyesen mutatta be a St. Andrea bikavér-családjának két legújabb tagját. Lőrincz Györggyel eddig életemben egyszer találkoztam személyesen: vagy jó 4 évvel ezelőtt az Etyeki Kezes-Láboson tőle kaptam a poharamba a Napbort, de mivel vártak rám és rohannom kellett, akkor - bár szerettem volna - sajnos nem volt időm beszélgetni. Most megragadtam a kínálkozó alkalmat a borokra és a borászra is egyaránt kíváncsi voltam.

November második felében, Budapesten összegyűltek a soproni borászok a Kongresszusi Központ épületében, egy borbemutató erejéig. Ért néhány meglepetés a kóstolón. Az első, hogy a kiállítók között nem volt ott sem Weninger, sem Ráspi. Nem tudom, ennek mi volt az oka, ha más nem is, egy előnye biztosan volt: több idő jutott a többiekre. A másik meglepetés a fehérborok nagy aránya volt, és azon belül is az Irsai Olivéré. Sosem gondoltam volna, hogy ennyien foglalkoznak Sopronban a fajtával.

(a kép forrása: Wikipédia)

Közhelyes, de legalább érdeklődő borfogyasztókra mindenképp igaz, hogy a helyi borokra, érdekességekre kíváncsiak leginkább. Ez alól nem képeznek kivételt azok a közösségek sem, akikkel az USA-ban szoktam kóstolni. Néhány hete jelezték felém, hogy a fehérek után mutassak nekik magyar vörösborokat, és állítsak össze egy olyan sort, aminek a derékhada magyar fajtákból készült. Némi szerencsének köszönhetően az otthoni beszerzés és kiszállítás rövid időn belül megoldható volt, így egy öt borból álló sort kóstoltunk egy kis társasággal. Igyekeztem az adott bortípusokból az elérhető legjobbak közül válogatni. Három igazán magyarnak mondható fajtabort, egy bikavért és csattanóként a végére egy bordeaux-i típusú házasítást kóstoltunk.

Októberben jártam egy másik - ezúttal ültetett - kóstolón is a Bortársaságnál, ahol 2009-es prémium vöröseket mutattak be. Összesen hét bor került a poharakba, ebből öthöz különböző időpontokban volt már szerencsém korábban is, de kíváncsian vártam mit mutatnak ilyen illusztris társaságban. Kiegyensúlyozottan jó szintet hoztak a kóstolt tételek, a villányiak érezhetően lassabban fejlődnek, érdemes és érdekes lenne fél évente újrakóstolni a sort.

(akov) A fene gondolta, hogy humorizáló "álláshirdetésemre" akad épeszű vállalkozó. Pedig bizony akadt. Furmintfannak hívják és a hétről-hétre jelentkezik majd olvasmányos kóstolási jegyzeteivel. Fogadjátok nagy szeretettel!

Először is szeretném megköszönni a blogger társaknak a megelőlegezett bizalmat, nagy öröm, hogy részt vehetek a Borrajongó további működésében. Bemutatkozó posztként egy, a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében a közelmúltban tartott rendezvény tapasztalatait osztanám meg. A Bortársaság október közepén egy kötetlen kóstoló keretében mutatta be az októberi kiadványukban szereplő borok egy részét, leginkább rajnai rizlingeket és 2009-es vörös cuvéeket. A fehérborok újdonságként kerültek be a kínálatba, a 2009-es évjáratból származó vörösek pedig egy 6 palackos válogatásban kaptak helyet. Közülük nem egy bor már szerepelt a blog hasábjain.

Üdv ismét a kedves olvasónak! Pár hét személyes okokból kimaradt, amire ugye korábban ilyen mértékben legalábbis nem volt példa, de a lényeg, hogy visszatértem :)

Jelen írás hátterét adó múlt heti kóstolónknak volt már egy előzménye. Dióhéjban annyi, hogy társaságunk kedves tagja, Bodomi beszerzett néhány jónak mondott moldáv bort, melyeket mind bordói fajtákból készítettek. Ő meg akarta nekünk mutatni ezeket, én pedig vállaltam, hogy sort szervezek köréjük. Az első részben tehát ebből az apropóból csupa fiatal vöröset, cabernet-ket, merlot-kat, bordói cuvée-ket vegyesen néztünk, magyarokat, külföldieket egyaránt, és az a helyzet, hogy a moldáv "vendég" bizony szépen muzsikált.

Most érkezett el tehát a folytatás, a téma ugyanaz, vegyesen bordói fajták, illetve házasításaik, innen is, onnan is, csak ezúttal csupa régebbi évjáratú bort gyűjtöttük csokorba, konkrétan 8 és 15 év közöttieket. Nagy tudatosságot nem kell elvárni ilyen korú borok esetén, az került a sorba, ami volt épp a készletben, vagy  épp hirtelenjében sikerült hozzájutni.

A kóstolás vakon történt

Megünneplendő Szentesi Jóskát, a borászok borászát, meg azt, hogy csak úgy van és ontja magából a tabudöntögető borokat, egy igazán rendhagyó kóstolóra került sor. Egy baráti társaság gyűjteményének és a pincében „elásott” készleteknek hála ezúttal nem csak horizontálisan, de vertikálisan is éles képet kaphattunk a Szentesi Pincében folyó munkálatokról. Olyannyira rendhagyó kóstoló volt ez, hogy egyik-másik bornál a termelő sem igen sejtette mire számítson. És valóban, vajon mire kell gondolni, amikor egy elfeledett, sőt lesajnált borvidékről 5-10 éves fehér- vagy vörösborok forognak a pohárban? No, ennek jártunk utána.

Elindítok egy sorozatot. Rendszeresen két bort fogok egymás mellé állítani, és megnézni hogy szólnak együtt, mit tudnak egymásnak mutatni.

Első lépésként kíváncsi voltam, hogy a múltkori Languedoc-kóstolónk legszebb bora, a jó nevű, de presztízsét tekintve a borvidék szintjén sem épp a csúcsok csúcsának számító, 20 Eurót kóstáló Clos de L'Escandil valóban megüti-e, vagy épp akár túl is teljesíti-e egy top tizenezres villányi nagyágyú szintjét, mint ahogy arra a kóstolónk után gyanakodtam.

Néhány hónappal ezelőtt már írtam hasonló témában egy posztot, ezúttal az volt a minikóstoló érdekessége, hogy két érett bor is bekerült a sorba, amelyeket megbízható forrásból, jóval a polci áraik alatt sikerült beszerezni. Ez amúgy nem mellékes dolog a sokszor méregdrágán mért bordeaux-iak esetében. Az alábbi három bort kóstoltam, a két idősebb 6 órát szellőzött mielőtt pohárba került:  

Hosszabb ideje készülődtem már philadelphia-i és new york-i borbarátaimnak magyar vörösborokat mutatni. Újdonságot nem mondok vele, hogy nehezebb dolgom volt a borok kiválasztásánál, mint tavaly a fehérek esetében. A koncepcióm az volt, hogy próbálok néhány magyar fajtából készülő tétel mellett a nemzetközi fajtákra is koncentrálni, hiszen a legkomolyabb magyar vörösek zöme jelenleg alighanem azokból készül. Még egy dolgot tartottam nagyon fontosnak: olyan tételeket igyekeztem kiválogatni, amelyeknél nem kellett azzal mentegetőznöm, hogy most ugyan nem az igazi a bor, de majd 3-5-10 év múlva milyen jó lesz (vagy lenne, ha el nem fogyna). Minden bor pihent legalább egy hónapot mielőtt felbontottam, és az első kivételével 4 órát szellőztek, igaz csak palackban. Ismét el kell hogy mondjam, hogy bizonyára maradtak ki remek magyar termelők pompás borai, de azok közül remélhetőleg következő alkalommal több is sorra kerül. Ezúttal ezeket a borokat kóstoltuk:

A Disznókő vörösboráról, az Incognitoról szóló írásunkra érkezett kommentek alapján tudatosult bennem, hogy nagyon sokan még csak nem is hallottak arról, hogy ez a patinás tokaji birtok kékszőlővel rendelkezik és még forgalomba is hozza a belőle készített borokat. Közben arra is rájöttem, hogy hiába találkoztam már a bor több évjáratával, magam sem tudok sokkal többet olvasóinknál. A sokszor túl beszédes és összezavaró internetes források ezúttal mélyen hallgatnak. Az Incognito tehát – nagyon is tisztességes bor lévén – ismeretlenül kényezteti az őt felkutató fogyasztókat. Hogy többet megtudjunk a titokról, Mészáros Lászlót, a Disznókő birtokigazgatóját kérdeztük.

Szeretnivaló illat, szilva, kékszőlő, szegfűszeg. Közepes test, tiszta, nagyon primer gyümölcsélmény. Mondhatnánk, hogy pofonegyszerű, üdítőitalos, merthogy olyan magától értetődően finom és annyira könnyen csúszik, de azért ha megfigyeljük a megszokott újbor-kategórián jócskán túlmutat a gyümölcs koncentrációja, a korty hossza is eléri a közepest. Kellemesen fanyar utóíz, a nem elhanyagolható mennyiségű fiatal tannin emlékével.  Megvan 5 pont. Ajánlott!

Az alapozás és szőlő után térjünk át a pincére. Ráspi talán legjobban ismert oldala a borkészítés, hiszen úton-útfélen találkozhatunk a természetességet és beavatkozás-nélküliséget hangsúlyozó filozófiájával. Az erőteljes terméskorlátozással megtermelt alapanyag erjesztése vadélesztővel történik, a fehérek hordóban, a vörösek nyílt kádon erjednek. A pincében jelenleg kb. 120 hordó három évjárat borát rejti. A hordók zöme 225 literes, nagyrészt francia fából, kisebb részben amerikai tölgyből készültek. Ráspi elmondása szerint – a jelenlegi helyzet ellenére – egyértelműen az 500 literes hordó a jövő útja. Az éves termelés 30.000 palack körül alakul.