Sokféle vélemény kering a száraz tokaji (vagy akár somlói) furmint (és a furmint farvízén a hárslevelű) érlelhetőségéről. A borászok általában jól érlelhető fajtának gondolják a furmintot, nem ritkán évtizedes potenciált is emlegetve, ugyanakkor gyakran hozzátéve, hogy a modern kori tokaji száraz furmint eddigi rövid története miatt viszonylag kevés tapasztalat áll még rendelkezésre. Sok tényező szerepet játszik ebben a dologban, a mérleg mindkét serpenyőjét tekintve. Csak hogy a fajta jellemző tulajdonságainál maradjunk, előnyként például a furmint jellemzően jó savait (bár erre azért a meleg évjáratok rá tudnak cáfolni), míg hátrányként az oxidációra hajlamosságát szokás emlegetni.
Szintén érdekes kérdés, mennyire kell, vagy érdemes egy furmintot érlelni, megéri-e a komolyabb élményfaktorban reménykedve évekig tartogatni egy palackot, vagy jobb biztosra menni, és fiatalon meginni. Az évjárattól kezdve a borkészítési technológiáig ez is számos tényező függvénye, így egy univerzális megoldókulcs erre a kérdésre aligha létezik. A legtöbb száraz bor fiatalon került a forgalomba, de egy-két borász kifejezetten szereti néhány évig palackban érlelni a borait, mielőtt azok a eljutnak fogyasztóhoz.
Szigorúan magánvélemény, de egyre inkább úgy gondolom, a száraz furmint/hárslevelű (potenciális) hosszú érlelhetősége nekem most többnyire csak egy beváltatlan bónusz lehetősége. Ha úgy tetszik: ígéret, de nem bizonyosság. A világ nagy fehér borai, a tokaji száraz furmint nemzetközi kontextusában leggyakrabban emlegetett burgundi chardonnay-k, német/osztrák rieslingek, a Loire-völgyben készített chenin blanc-ok mind-mind hosszú életű borok, így ha ezekkel akar versenyezni a furmint, a komoly érlelési potenciál valóban lényeges (főleg úgy, hogy az árak már közelítenek, sőt). Egy legalább 5000 forintos dűlős tokajival kapcsolatban már alapelvárás, hogy ne hulljon szét 2-3 év alatt, de úgy vélem, a nemzetközi piacra szánt száraz tokaji stílusának csiszolgatásában a stabilan évtizedekben mérhető érlelési potenciál egyelőre másodlagos kérdés a jól ihatóság, elegancia, egyensúly mögött. Egy szép érett bornak ugyan nagy lehet a presztízse, de miért is tartogatná a legtöbb fogyasztó a palackjait hosszú évekig, ha 2-3 évesen még telis-tele van friss ízekkel és csilingelő savakkal, a további érlelés pedig már kockázatokat rejt magában.

Érlelés/érlelhetőség kérdésében igazságot tenni nem akarok (persze ha akarnék, sem tudnék), láttam már példát majd' 10 évesen is remek formában, sőt akár ereje teljében lévő furmintra éppen úgy, ahogy 3 évesen oxidált és ellaposodott dűlős „csodára”, úgyhogy inkább csak "hangosan" gondolkodom. Jól ihatóság, elegancia, egyensúly tekintetében már van sok - és egyre több - szép példa Tokajból, 8-10 év után is szépen muzsikáló száraz borokat tekintve viszont egyelőre a kevés tapasztalat alapján is vegyes képet alkothatunk. A tapasztalatok gyűjtése azonban mindig érdekes élmény, úgyhogy ennek fényében össze is gereblyéztünk néhány érettebb száraz tokajit, hogy megnézzük, hol tartanak most.
Táncoló Medve is ott volt a kóstolón, az ő jegyzeteit is olvashatjátok.

Lassan nemhogy a februárnak, de már a márciusnak is vége, magam sem tudom miért késett ennyit ez az írás, de most itt van.
Az első bodrogkisfaludi farsangról tavaly nagyon kellemes élményekkel (és még kissé zúgó fejjel) távozott kis kompániánk, idén sem hagytuk ki a mulatságot. A bodrogkisfaludi közösségépítés jegyében szervezett hétvége menetrendje a múltkorihoz nagyon hasonló volt: szombaton este árverés és vacsora, majd különféle játékokkal színesített farsangi bál, másnap pedig reggeli. Az árverésen idén Bodrogkisfalud nevének betűire - és a betűket kísérő borokra - lehetett licitálni. A betűket palackelválasztó lapokra Voronkó Vera kalligráfus művész álmodta meg és rajzolta fel, majd a betűket használt dugókból rakták ki. A bevételből a tavalyi árverésen gyűjtött pénzből megkezdett bodrogkisfaludi biciklipálya építését folytatják, illetve a gyermekeknek egy sporttábort szerveznek.
A farsang volt a hétvégi főattrakciója, de az esti mulatozás előtt volt még lehetőségünk kóstolni is. A Sárga Borházban elköltött szombati ebéd után a Disznókő Szőlőbirtok feldolgozóját néztük meg, majd Bodrogkeresztúrra érve a Tokaj Nobilis 2015-ös borait néztük végig még hordó- és tartályminta formájában, a farsangon pedig abban a szerencsében volt részem, hogy néhány régi Bott és Füleky bort kóstolhattam.

Ahogy Piemont felé elindultunk, csak mellékszálnak gondoltuk az egyéjszakás megállót Alto Adige-ben. Nagyon vártuk már, hogy a hosszú út után kiszállhassunk végre a mikrobuszból, megmozgassuk fáradt csülkeinket és némi evés-ivás sem jött volna rosszul. Egyikünk sem várta azonban, hogy Alois Lagedernél ekkora adagot kapunk Alto Adige furcsán érdekes világából, ahol az ember a lapos almaföldekről indul, és ha nem vigyáz, könnyen az égben találja magát. Südtirol hangadás következik Lageder borosüvegein keresztül.

Biztosan nem én vagyok az első, aki a Clint Eastwood 1973-as filmjének magyar/angol/akármilyen nyelvű címét vette kölcsön egy magnum palackokat is felvonultató borkóstolóról szóló beszámolójában, de most, hogy ezt is lehúzhatom a bakancslistámról, térjünk is a tárgyra. :)
A Bortársaság Vécsey utcai ("Parlament") borboltjának emeletén heti több alkalommal tartanak különféle tematikus kóstolókat. Havonta egyszer "Borász a házban" jelige alatt borászokat is meghívnak, hogy meséljenek munkájukról, boraikról. Február lévén adta magát, hogy ebben hónapban a furmint legyen porondon, ennek jegyében a tolcsvai Tokaj Oremus képviseletében Bacsó András és Ujfalussy Szabolcs volt a kedd esti esemény vendége. Számtalan érdekes téma előkerült az este folyamán a birtok alapításától technológiai dolgokon át a portfólió kialakításáig. Ami a borokat illeti, a Mandolás három különböző évjáratát kóstoltuk meg 0,75 literes és másfél literes magnum palackokból, majd egy késői szüretelésű bor következett, végül két különböző évjáratú 5 puttonyos aszúval zártuk a sort.

Ismét emlékezetes pillanatokban lehetett annak része, aki elmerészkedett a Finewines.hu Roberto Voerzio estjére. Nem minden nap történik olyasmi itthon, hogy valaki 12 Voerzio-bort hajlandó kidugózni, köztük négy, évtizedes korú dűlős Barolot egy komoly évjáratból. Annyira drágák és keveset készítenek ezekből ugyanis, hogy épeszű ember hozzá sem fogna egy saját kóstoló megszervezéséhez. Nem csupán a termelő csúcsborait nehéz beszerezni érett állapotban, de az olcsóbb, „beetető” alapborok is pár hét alatt kiürülnek a pincétől. Roberto Voerziot komoly borkedvelőnek szerintem nem kell bemutatni, de azért járna a témához némi talp alá való. Szerencsére ezúttal irtó kényelmes lehetek, hiszen épp egy hónapja írtam részletes beszámolót a pincénél tett nyári látogatásról. Így nem marad más hátra, mint nyugalomban kóstolni…

Van az a momentum, amikor az ember végre rájön, hogy Burgundiát nem lehet lekörözni. Sem fehérben, sem vörösben nincs olyan, ami befoghatná. Ehhez persze nagyon sok rossz burgundit kell meginni, mert van ám olyan is, igen csak bőven, és azt sem olcsón osztogatják. Amikor azonban az első komoly darab megfordul a poharunkban, tudjuk, hogy a fenti tétellel nem lehet vitatkozni. Egyszerűen ott és akkor leesik, le kell esnie, hogy nincs a burgundinak ellenszere. Na most, az a rossz hír, kedves barátaim, hogy ezek az úgynevezett „nagy burgundik” nemigen férhetők hozzá, igen kevés készül belőlük, az áruk pedig már tényleg az egekben van. Régen is azt hittük, hogy a felhők között járnak, de az utóbbi tíz évben vagy három-négyszeresére drágultak. A kereslet pedig egyre csak lüktet, minden elvisznek, és még ha van is pénzünk (sajnos amúgy nincs, ilyen szempontból a világ rosszabbik oldalán vagyunk), akkor sem tudunk vásárolni belőlük, hiszen minden azonnal „elfolyik” az olajozott csatornákon. Ami még négy éve mesésnek tűnt, ma már egyre távolibb és nemsokára majd csak a „Volt egyszer egy Burgundiát…” visszhangozzuk. Ez a poszt egy olyan kóstolóról szól, ahol egy rövid időre megint kinyitottuk a meséskönyvet, mielőtt még a nagy burgundik tényleg lekerülnek a bortérképről.

Rögtön az elején lelövöm a poént: a bor nagyon tetszett, ugyanakkor borélményért én még ennyit életemben nem küzdöttem, már ami a palack kinyitását illeti. A dugó annyira jól érezte magát a palack nyakában, hogy hosszú percekbe telt, mire sikerült nagy nehezen kioperálnom, és egy darabka még így is az üvegben landolt. Nem egyedülálló eset az enyém, Rszabi bloggertárs hasonlóan járt néhány éve, úgy tűnik, ennél a tételnél a "szellem" nem egykönnyen szabadul ki a palackból. Amikor viszont kiszabadult, akkor csodás élménnyel ajándékozott meg.

Ahogy telnek az évek, egyre gyűlnek a tokaji termelők és egyre több száraz bor tűnik fel a piacon. A növekedési tendencia dicséretes, áramlik a tőke Hegyaljára. Ami 20 éve Villány volt, az most már végérvényesen Tokaj. Ezzel párhuzamban szépen emelkednek az árak és a dűlős boroknál nem épp ritka a tízezerbe hajló palackár. Nem kétséges, a nagy száraz fehéret próbálják meg sokan célkeresztbe vonni. Az árcédula ehhez már biztosan a jó irányba mutat, a story adott, a palackok színes kövekkel kitámasztva csalogatnak. Kérdés persze nem sokkal van kevesebb, mint egy évtizeddel ezelőtt volt, de legalább a piac fejlettebb és úgy tűnik átmozogtunk a nagy és a drága vörösekről a krőzus-Tokajira. Hogy megérik-e ezek a pénzüket? Hát erősen véleményes és egyénje válogatja, ki és mit vár – bármit is jelentsen ez a fogalom – a nagy érett fehérbortól. Ezen a téren néztünk most körül a Dagadtos barátunk által összeállított kóstolósorral. Szóval, mire mennek a viseltes tokaji száraz furmintok és hárslevelűk?

A hatodjára megrendezésre kerülő Mindszenthavi Mulatság mostanra már kötelező programmá vált. Míg tavaly néhányan csak ilyentájt kezdtek neki a termés betakarításának, idén néhány pincénél már be is fejeződött a szüret. Az utóbbi két év verőfényes napsütésben fürdő hétvégéi után most kevésbé volt kegyes az időjárás, de ez sem szeghette kedvünket, sok jó borral és étellel telt a szombat.
A napot - a tavalyi évhez hasonlóan - környékbeli termelők áruiból válogatott reggelivel kezdtük. A délelőtt folyamán a Bott Pince, a Hangavári-Hudácskó Pincészet és az Illés Pince boraival lehetett ismerkedni, majd az udvarra beállított smokerben készült kacsamell és hozzá kínált sült zöldséges babsaláta csillapította a vendégek éhségét. Kora délután még meg-megálltunk egy-két pince standjánál, illetve a Borecet Manufaktúránál, majd a hét elején már megénekelt Tokaji Bormívelők Társasága-kóstolóra siettünk.
Nem csak szombaton jutott bor a poharakba... Pénteken a Sárga Borházban elköltött vacsorával és borokkal hangolódtunk a másnapi rendezvényre. A Tokaj Nobilis vendégházában a házigazdák kínálatát szemléztük végig, vasárnap délelőtt pedig a Bott Pince néhány további tételéből kaptunk egy kis ízelítőt. Végül az Első Mádi Borházban egy kellemes vasárnapi ebéddel zártuk a hétvégét.

Az idei Mindszenthavi Mulatság egyik legnagyobb várakozás elé tekintő programja a Tokaji Bormívelők Társaságának kóstolója volt. Nem csoda, hiszen a 2006-ban alapított, majd egy ideje tetszhalott állapotban leledző egyesület hosszú idők óta először szervezett közös kóstolót. A társaság annak idején a tokaji dűlőklasszifikáció felelevenítése, valamint a szőlőtermesztésre és a borkészítésre vonatkozó közös előírások elfogadása mentén alakult meg, ám az elmúlt években nem hallatott magáról. A jelenlegi tagok most azonban igyekeznek újra életet lehelni a "TBT"-be, és ennek jegyében közös bemutatót szerveztek a Tokaj Nobilis kóstolótermébe, amely teljesen meg is telt az erre tervezett két(-három) órára. Kilenc borászat jelent meg a szombat délutáni kóstolón, mindenki 2-2 dűlős bort hozott magával.
Ezen a délutánon egyúttal az új Riedel Furmint poharat is letesztelhette a közönség. Azt talán kevesen tudják, hogy a tokaj.hu tulajdonosai álmodták meg ezt a poharat, majd az ötlettől a finanszírozáson keresztül a tesztelésig pénzt, paripát nem kímélve, a Riedel segítségével el is jutottak a megvalósításig. Az én szerény tapasztalataim alapján édes borok kóstolásához talán kevésbé alkalmas, de a száraz boroknál kétségtelenül bevált az új pohár, bár a saccra kb. 4 decis űrtartalmú pohárban a kisebb kóstolóadagok eléggé el tudnak veszni. Igazán persze úgy lehetett volna próbára tenni a csodafegyvert, ha több bort egymás mellett többféle pohárból is megkóstolok, de erre most nem volt lehetőség. 18 válogatott bor megkóstolására viszont igen. 

Már megint egy rajnai-olasz sor, de én nem bántam, szerintem ugyanolyan érdekes és tanulságos lehet egy vegyes fehér sor is, mint egy fajtatiszta. Nem is merném állítani, hogy minden esetben olyan szembeötlő a két fajta különbsége, vakon sokszor az első szippantásra magabiztosan megtippelem melyik a német és melyik a magyar rajnai, ellenben néha nem is olyan egyszerű kitalálni egy hazai borász két fajta bora közül melyik az olasz.

A kóstoló vakon történt. Bár az előadás elején külön figyelmeztettek, hogy ne hagyjuk hogy az aromatika megvezessen bennünket, maradjuk a BLIC szentnégység határain belül, de nekem ez mindig nehezen megy, továbbmegyek, nem is igen szeretek kizárólag ebben a koordinátarendszerben gondolkozni. Egyetértek abban, hogy egy bor alapjait jól meg lehet fogni ezen kritériumok mentén, de egye meg a fene az egészet, ha nincs jó illata és íze, vagy legalább érdekes karaktere.

Egy ilyen kóstolón fejet hajtok egy olyan bor előtt ami tökéletes arányokat villant, de ha aromatitkilag nem nyűgöz le, akkor biztosan nem vinném haza, márpedig nekem sok esetben a legnagyobb bajom a “komolyabb” (Megfelelő alapanyag, hordós érlelés) olaszrizlingekkel pont ebből fakad. Nagyjából olyan seízűek, ezért is kapják sokszor az ásványos jelzőt, jobb híján. A szeánsz nekem nem hozott újszerű tanulságot: a rajnai jobb fajta mint az olasz, a németek pedig még mindig jobbak ebben a műfajban mint mi (vagy bárki más).

A Királyudvar immár hagyományosnak tekinthető évjárat-bemutatója idén is kötelező program volt, ráadásul olyan borsort kínált, amire valószínűleg igen sokat kell majd várnia a most távol maradóknak. A szokványosan az előző év frissen töltött száraz boraira, valamint az éppen forgalomba kerülő édes borokra fókuszáló bemutató programját a pince számára „katasztrófa” 2014-es év írta felül. Hogy legyen min a távolba meredni, Anthony Hwang, a pincészet arca és tulajdonosa egy tíz évjáratra visszatekintő Sec sorral készült, teljes betekintést engedve a Királyudvar száraz boros múltjába. De hogy emlékezzünk azért arra, Tokaj miért is Tokaj, három aszút csapott a sor végére, nem is akármilyeneket. De ne szaladjuk ennyire előre…

Személyesen sajnos sosem jártam még a Tokaj Oremusnál, de a tolcsvai birtok borainak régóta nagy kedvelője és rendszeres fogyasztója vagyok. Kevés olyan nagyobb méretű pincészet van Tokaj-Hegyalján, amelynek termékpalettájáról jóformán minden tétel stabilan a borvidék legjobbjai között van szárazban és édesben egyaránt, de úgy gondolom, hogy az Oremust mindenképpen ide kell sorolni. A Vega Sicilia tokaji testvérbirtokát 1993-ban alapította a spanyol Alvarez-család, a birtokigazgató tisztségét a kezdetektől fogva Bacsó András tölti be. A pincészet több település határában, összesen mintegy 115 hektár szőlőterülettel rendelkezik. A szortiment hosszú idők óta jól követhető és letisztult képet mutat: szárazban ott a jól ismert Mandolás Furmint és a kevéssé ismert, leginkább csak a birtoknál kapható Tília Hárslevelű, édesben a Szamorodni, a Late Harvest és az aszúk.
Hosszabb ideje tervezgetek már egy Oremus vertikális kóstolót, és mind Mandolásból, mind Szamorodniból össze is jött elég tétel, amelyet először két további Mandolással, majd egyik kóstolótársunk közreműködésével a Szamorodni első két évjáratával egészítettünk ki, mindkét esetben a pincészet nagylelkű felajánlásaiból. A Képzeld el! borbárban ültünk össze szeptember elején, hogy végigkóstoljuk a tekintélyesre duzzadt sort. A kóstolón Akov és Táncolómedve is részt vett, a befogadhatóbb terjedelem érdekében úgy egyeztünk meg, hogy Táncolómedvével összeszedett gondolatainkat, jegyzeteinket tesszük közszemlére.

Kivételesen jól indult július utolsó hete: a Holdvölgy Borászat birtokközpontjában vehettem részt egy szűk körű kóstolón a pincészet csapatával. A mádi pincészet borai a közelmúltban két rangos elismerést is besöpörtek: a 2012-es Exaltation a 2015-ös Muscat de Mond-on 7. helyezést ért el a 209 nevezett bor közül, a 2011-es évjáratú Culture 6 Puttonyos Aszút pedig a 2015-ös Decanter World Wine Awards aranyérmes és regionális trófea-győztes borává választották. Ennek örömére a pincészet hamarosan egy exkluzív (500 karton) 6 palackos aszú-válogatást hoz forgalomba, amelyben 6 különböző évjárat (2006-2011) 6 puttonyos aszújának 1-1 palackja kap helyet. A Holdvölgy aszúi mindig az előírtnál hosszabb érlelési idő (legalább 3 év hordóban+3 év palackban) után kerülnek piacra, így ez kivételes lehetőség lesz a pincészet minden egyes aszújának 1-1 palackját tartalmazó válogatást megvásárlására. A különleges borcsomag összeállításának alkalmából a pincészet szakmai stábjának nagy része Mádon összeült egy vertikális aszú-kóstolóra, és felajánlották, hogy ha van kedvem, csatlakozzak hozzájuk. Természetesen egy ilyen ajánlatra nem mondtam nemet.

Ezúttal egy kicsit csalok, a sorozat következő részeiben ugyanis nem hétvégi látogatásokról számolok be, hanem a július kellős közepén nettó két nap alatt - szerda délutántól péntek délutánig - rendezett ámokfutás tapasztalatait osztanám meg az érdeklődőkkel. Ámokfutás volt, mert szinte megállás nélkül kóstoltunk, dűlőt jártunk, vagy úton voltunk egyik pincéből a másikba. Néha azért aludtunk is, bár nem sokat. A rendelkezésre álló rövid idő alatt kereken 10 pincészet boraiból kóstoltunk, volt ebben egy boros villámbemutató, néhány tételes szemezgetés, teljes vertikális sor és több évjáratot átölelő kóstoló egyaránt. Megpróbáltam valamiféle rendszert vinni a sűrű program dokumentálásába, nem teljesen időrendben haladunk, de remélem, hogy követhető lesz.

(Teleki, Tokaj)

Mád, Batthyány utca... nos, végre ez a perc is elérkezett... Jártam már Szepsyék portáján jó két évvel ezelőtt, de akkor merőben más körülmények között: a Szent Orbán napja alkalmából megrendezett nyitott pincék keretében, sok-sok más vendéggel együtt. Szepsy Istvánnal találkozni, néha egy kicsit beszélgetni akkor és azóta is volt néhányszor alkalmam, de lent a pincében eddig még sosem voltam. Most viszont egy kis csoport részeként lehetek itt, az pedig egészen más élmény. (Ezúton is köszönet táncoló medvének; tulajdonképpen ő szervezte meg a kóstolót, de sajnos végül nem tudott velünk tartani.)

(Kilátás a Nyulászóról)

A tavaly debütáló Hárslevelűk Éjszakája idén helyszínt váltott és a Vajdahunyadvár román kori kerengőjében kapott helyet. Az adottságainak köszönhetően hűvös, árnyékos, körbejárható udvar több szempontból is jó választásnak bizonyult. A kóstoló az átlagos "tömegrendezvényekhez" képest családias, oldott hangulatban telt. Könnyen oda lehetett férni a standokhoz, nyugodtan lehetett beszélgetni a borászokkal vagy a kóstolótársakkal. Kézdy Dániel szerint a mérsékeltebb érdeklődés talán arra is visszavezethető, hogy a gyakran furmint-kistestvérként kezelt és kommunikált hárslevelű (remélhetőleg csak egyelőre) nem vonz annyi látogatót. Összesen 19 pincészet mutatta be borait a rendezvényen, túlnyomórészt Tokaj-Hegyaljáról érkeztek a kiállítók, de Eger, Somló és Villány is képviseltette magát a kóstolón.

(A fotót az esemény facebook-oldaláról metszettem)

Orsolyák Attilával először úgy 3 évvel ezelőtt a Bott Pincénél találkoztam, akkor tudtam meg, hogy ő is borászkodik Hegyalján. Legközelebb már a Furmint Februáron beszélgettünk, és talán már ekkor szóba került, hogy egyszer meglátogatnám. Ezt követte még néhány hasonló találkozás különféle rendezvényeken, de azt a kóstolót a pincénél mégsem sikerült nyélbe ütni, egészen ez év áprilisáig.

A kóstolás előtt a szervezők azt kérték tőlünk, vegyünk figyelembe mindent, és hogy értékeljük, hogy bátran kiállnak a kritikusok elé régebbi darabokkal is. Azt is mondták, azóta már más világ van, szebb, kifinomultabb és stílusosabb, de amit most kaptunk az nem mélyrepülés volt, hanem kemény landolás, egyenesen a betonba. Az egyik nagy hazai kékszőlő reménységünk déli fellegvárában úgy látszik, hogy csupán ennyit tud vagy tudott a közelmúltig. A kékfrankos már most kilométereket ver rá. Nem voltak nagy elvárásaim, de azt gondoltam, ha nem is kapok “nagy” borokat a poharamba, a leginkább fogyasztóbarátabb kékszőlő csak nyújt egy-két vidám pillanatot.

Egészen egyszerűen nem találok szavakat arra, ami történt. Ha számokat használnék mankónak az élmény újra exponálásra, akkor azt hiszem, maximum 3 pont jönne ki a 16 bor átlagára, ami - valljuk be - nem túl sok. De nézzük a dolog jó oldalát, a borászok összefognak és elébe mennek a kritikáknak, bátran hoznak korosabb darabokat is, holott ettől a fajtától nem túl jogos követelmény az évtizedes eltarthatóság. Nézzük a rossz oldalát is, ennyi tornacipőszagot, durva állati aromát, gyógyszerbukét és más hasonló rémélményeket gyakorlatilag minden második töltésnél kaptunk. Jellemző volt az is, hogy szinte minden tételnél nyitottunk második palackot (amiben ritkán volt köszönet), mert nem tudtuk eldönteni, hogy ennyire rossz a bor vagy csupán ennyire rossz palack formát mutat. Sajnos többnyire az első jött be. Ennek a napnak a tanulsága számomra, hogy kezdem érteni azokat a borászokat, akik azt mondják, hiába a "borivók kedvence" a kadarka, a borászok inkább csak a sok bajt és vesződséget látják benne. Tényleg nem egyszerű igazán jó bort készíteni ebből a fajtából.

A Tokaj Grand talán legizgalmasabb felvonásának a Disznókő 5 puttonyos Aszú vertikális ígérkezett. Már előre fentem rá a fogam, ritka alkalom ugyanis a kilencvenes évek aszúiból kóstolni, és amikor a múltban mégis lehetett, én menetrendszerűen maradtam le róla. A mesterkurzust Mészáros László főborász és birtokigazgató, illetve Kovács Zoltán borász és termelési vezető celebrálták.

Az idei VinCE talán legérdekesebb programjának a Pontet-Canet vertikális ígérkezett. Példátlan, hogy egy ekkora bordeaux-i név ennyire kiadós kóstolót tart Budapesten. A jegyek menetrend szerint, hosszú hetekkel a rendezvény előtt már elfogytak, így a részvétel csak kevesek öröme lehetett. Szerencsére sikerült bejutnom, így most hosszan tudósíthatok az év minden bizonnyal egyik legjobb kóstolójáról. És még csak március van!

A bikavér sok szempontból megtestesíteni látszik a magyar borivó és a magyar bor egymáshoz való ambivalens viszonyát, annak minden pozitívumával és negatívumával. Hogy is állunk a bikavérrel? Mondhatni klasszikus bormárka, ennek ellenére nincs, vagy legalábbis sokáig nem volt igazán kiforrott, egységes stílusa. Ismeri mindenki, de mégis kevesen tudják igazából, miről is akar szólni. Népszerű, ünnepi alkalmakra kiemelt bor, de valahogy mégis sok a fanyalgás vele kapcsolatban.

Azt persze nem kell részletesen taglalni, hogy a kommunizmus ideje alatti tömegtermelés sikeresen lejáratta a bikavér nevet, azóta azonban az egri és szekszárdi borászok egyre aktívabban dolgoznak a bikavér presztízsének visszaállításán. Szekszárdon több neves borász is csak az utóbbi években kezdett bikavért palackozni (pl. Heimann Zoltán, Vida Péter), ami mindenképpen pozitív jel, mutatva, hogy ezek a termelők is úgy érzik, itt az ideje a bikavér mellé állni, és hozzájárulni a márka építéséhez.

2015 februárjában immár 13 egri és 13 szekszárdi borászat gyűlt össze a budapesti Corinthia Grand Hotelben, hogy az Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj keretében megmutassa a nagyközönségnek, hogy is képzelik el ők a bikavért. Ahogy Heimann Zoltán nyitóbeszédében megemlítette, Eger és Szekszárd a versengés helyett egymást segítve, a brandet közösen csiszolva dolgozik azon, hogy az Egri Bikavér és a Szekszárdi Bikavér megint jól csengő márkanevek legyenek. 

A múltkor megkezdett Elzász-felzárkózás annyira jól sült el, hogy azóta rendeltem erről a vidékről egy nagyobb adag bort. Több termelő, több fajta, több árkategória. Szép fokozatosan igyekszek majd mindről beszámolni, most első körben jöjjön néhány tramini.  A borokat innen rendeltem.