Nem jellemző, hogy a Tescoban vásárolnék borokat, de időnként lehet olyan vételekre bukkanni, melyek több, mint érdekesek. Mostanában is ez történt és be is vásároltam néhány dolgot. Első körben két aszúról írnék, melyekre feltétlen érdemes rápróbálni.

Ch. Megyer: Tokaji Aszú  5 puttonyos 2007

5 ezer Ft.-ról volt leárazva 2500 Ft.-ra. Még ha nem is számít a csúcsok csúcsának ez a bor a kategóriájában, de akkor is rendkívül alkalmi vételnek tűnt egy megbízható 5 puttonyosért ez az összeg.

Birsalmasajt, narancs, aszalt kajszi. Pici mézesség, vajkaramella, finom botritisz, szép palackbuké. Nehezen szálazhatóan összetett,  vonzó, egyszerre ígér még fiatalos bájt és puha, érett krémességet. Túlzások nélküli korty. Nem túl édes, de jó intenzitású ízek. Kirívó mélységről, sűrűségről nincs szó, az egész arányosan telt, közepesnél valamivel hosszabb. A textúra finoman krémes, a felszínek simák, csiszoltak. A savak talán lehetnének izmosabbak, de lehet, hogy pont így lesz ilyen kellemesen kerek. Erős 6 pontnál nem nagyobb az anyag, de nagyon élvezetes most. Én úgy éreztem, hogy elcsíphettem a csúcsán (ahol feltehetően még időzni fog egy darabig, mindazonáltal én most javaslom fogyasztani, nem érlelném tovább).

Tokaj Oremus: Tokaji Aszú 5 puttonyos 2006

Az akciók legnagyobb durranása. 10 ezer Ft-ról volt leárazva konkrétan 3290 Ft.-ra.!!! Presztízst tekintve itt már kategórián belül bizony a felsőházban járunk.

Tiszta illat sárgabarackkal, mézzel, méhviasszal, némi kapros fűszerezettséggel. Nagy test, komoly íz-intenzitás, mélység. Kristályosan tömör szerkezet, hosszan fejlődő korty. Izmos, kemény savak nemcsak könnyedén ellensúlyozzák a bor gazdagságát, sűrűségét, de úgy tűnik némi élt is visznek az összképbe. Remek anyag, bár jelenleg még szűk 7 pontra adnám, de kerekedve, komplexitást gyűjtve minden esélye megvan feljebb kerülni az elkövetkező sok-sok évben, évtizedben.  (disclaimer: ez a jegyzet nem egy akciós palack kóstolása nyomán, hanem még december végén született egy teljes áron a Bortársaságnál vásárolt palack megbontásakor)

Egyszerűen nem tudok változtatni azon, hogy a Rhône-völgyéről elsőként a Saint Cosme ugrik be. És jó úton vagyok ahhoz, hogy ez így is maradjon. Egyszerűen annyi konzisztensen kiváló borélményt kapcsolok ehhez a pincéhez, amely szinte minden mást elhomályosít. Amikor a túrát szervezni kezdtük, nem is volt kérdés, hogy a Saint Cosme a lista legelső helyén szerepel. A kezdeti lelkesedésem azonban hamar hűlni kezdett, mert a Louis Barroulnak küldött e-mailre csak nem akart válasz érkezni. Már teljesen lemondtam a dologról, amikor a harmadik, finoman erőszakos próbálkozásomra egy kurta kis válasz érkezett: „Július 18. reggel 9 óra. Nyugtázza!”. Nem sokat kellett gondolkodni megfelel-e az időpont, hiszen az öntörvényű, lobbanékony bortermelőként ismert Louis Barroulhoz bejutni és vele találkozni – úgy tűnik – nem tartozik az alapszolgáltatások közé.

Hollandia számos dologról híres, de aligha a borkultúra jut elsőként az ember eszébe, ha meghallja az ország nevét. Sör, hajózás, sajt, németalföldi festők, szélmalmok, Oranje, fapapucs, csatornák, hogy a coffee shopokat és az örömlányokat ne is említsük. Én most mégis Hollandiában (nem holland) borokkal kapcsolatban szerzett élményekről fogok beszámolni.

A múlt héten meglátogattam egy barátomat Hágában. Már korábban is terveztük, hogy megnézzük a város valamelyik belvárosi borbárját, de valami mindig közbejött. Az eredeti program most is úgy nézett ki, hogy náluk vacsorázunk valamit, és beszélgetés közben elfogyasztunk 1-2 palack bort, de végül az első palack után felkerekedtünk, és az esővel dacolva megkerestük a Pierre-t a városközpont közelében.

Nincs jobb és testhezállóbb szerep, amit nyugodt szívvel tudnék kiosztani a kortárs magyar borászok chardonnay-kísérleteinek. Az van ugyanis, hogy egy ideje konszenzus alakult ki a nagy, száraz magyar fehérbor identitását tekintve: a termőhely legyen Tokaj, a fajta lehetőleg legyen furmint. Miután megfelelő mennyiségű pénzt és marketinget öltünk az egyébként kétségtelenül „über alles”-terroir talajszerkezetét mutogató ősmagyar szőlőfajta borának tűzön-vízen át történő felfuttatásába, nem is meglepő, hogy minden más, de különösen a chardonnay magasztalása megmarad a külön utakat járó, kísérletező kedvű borászok és az ilyet kajáló újságírók, szakmabeliek hétvégi hobbijának. Legyen ez forradalom, lázadás, underground vagy akármi, de a komolynak gondolt hazai chardonnay-mezőny joggal követel magának több figyelmet.

Franz Hirtzberger: Riesling Smaragd Singerriedel 1995

Speciális bor számomra a Hirtzberger Singerriedel. Nem csak azért, mert rendre az évjárat egyik legjobb, illetve mindenképp az egyik legnagyobb presztízsű rieslingje szokott lenni Wachaunak, de itthon talán sokan emlékeznek rá, hogy 2006-os évjárata az egyetlen száraz fehér bor volt, amely az egykori Művelt Alkoholistán a maximális, szinte elérhetetlen 10 pontos magasságokba emelkedett Albert Gazda jóvoltából.

Bevallom, akkor nagy hatással volt rám az a cikk. Akkoriban kezdett kibontakozni bennem a „borbuziság” és kezdtem napi rendszerességgel online is olvasgatni a borokról. És igen, az, hogy a „szőrős szívű” alkeszeknél egyszer csak egy bor ilyen szinten kivágta a biztosítékot, bizony felkeltette az érdeklődésemet. Bár a külföldi rendelés még abszolút nem volt nálam akkoriban reális opció, így az adott bor beszerzése is csak álom volt, de a tízpontos bor lehetősége mégiscsak irányt mutatott és valahol elültette a későbbi riesling-fanatizmus csíráját.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Kiderült, hogy nem is az alkeszek a szőrös szívűek, hanem én. :) Albert Gazda nem inspirál bennünket többet. Néhány újabb évjárata az egykor vágyakozva olvasott bornak már nálunk is szerepelt megannyi egyéb riesling nagyágyúval egyetemben és mindig hatalmas sikerrel. Pl. a 2009-es itt és a 2011-es itt. A nagyon nehezen beinduló külföldről való rendelésről is bebizonyosodott, hogy mi sem egyszerűbb, egészen új távlatokat nyitva meg a borőrültek számára. Például ilyeneket is, hogy sokat emlegetett idol-borok régi évjáratai is hozzáférhetőek egyes helyeken megspórolva akár 10-20 évnyi türelmes érlelgetést.

Milyen volt arra felé a 95-ös évjárat? Robert Parker honlapján 90 ponttal éppen becsúszik a kiemelkedő kategóriába. A Vinea Wachau honlapján ideális nyárról, csapadékosan és ködösen kezdődő, majd nagyon szépen folytatódó októberről írnak: Nagy testű, gazdag, némiképp botritisz-érintett borokra lehet számítani.

Nézzük mit tud ez a bor ma:

Ilyen még nem volt. És nem is lesz egyhamar. Olcsóbbnál is olcsóbb pezsgők tesztje a Borrajongón. Nem saját megvalósítás, de talán az én kis kezem is benne volt. A hírhedt Szovjetszkoje Igrisztojeről elkövetett posztom alatt, a Royalsekt Zrt. marketing igazgatójával kibontakozó vitában Németh Richárdnak (Borászportál) sikerült annyira felspannolnia magát, hogy muszáj volt ezt kóstolót megszerveznie. A Royalsekt alapállítása, miszerint a szovjetnek maszkírozott komerádok bármilyen olcsó-pezsgős sorban az élen végeznek, majdnem hihetőnek tűnik. Viszont mi velejéig romlott és gonosz fogyasztók vagyunk, így a szinte igaztól elindulva megpróbáltunk a ló-end pezsgőpiac valóságáig hatolni.

A Mészáros Gabriella által vezetett Borkollégium is csatlakozott a Furmint Február rendezvénysorozathoz, méghozzá egy elég komoly sort felvonultató furmint kóstolóval. Az eredeti terv szerint a borsor 15 tételből állt, ehhez jött még néhány bónusz tétel részben a résztvevők, részben Mészáros Gabriella jóvoltából. A borokat kivételesen nem vakon kóstoltuk, többé-kevésbé időrendben haladtunk, a frissebb tételekkel kezdve a kóstolást.

Sötét múlt, bizonytalan jelen, fényes jövő  – nagyjából ez a közszájon forgó legoptimistább állásfoglalás egy olyan brand-ről, amelynek több, mint húsz év alatt sem sikerült kimásznia a rendszerváltás előtti esztendők mély és sáros gödréből. „Idejön a vendég, és keresi rajtunk az egri bikavért” – panaszkodik a szekszárdi borász, noha odaát sem könnyebb: millió palacknyi, ezer forint alatti alsópolcos hulladékkal kell szembeszállnia annak az egri termelőnek, aki pénzt, marketinget és nem mellesleg kiváló alapanyagot invesztál bikavér-pezsdítésre. És hogy mi mit látunk ebből? Egységes, megbízható minőségű, jól körülhatárolható stílusú márkát még biztosan nem. Nem csoda, ha ezek után az alkalmi fogyasztó feladja és csendben tovább is áll, pedig tényleg érdemes körülnézni, hogy mi a helyzet bikavér-fronton; az úton-útfélen elégedetleneknek is, legalább azért, hogy tudja, mire alapozza a véleményét.
A „hogy is állunk most?” felmérésére pedig nem is kínálkozhatott jobb alkalom, mint a furmintgőzös február végén, idén második alkalommal megrendezett Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj, ahol a két borvidék legfontosabb termelői igyekezték bemutatni a bika-brand jelenét.

Izgalmas programot ígért a Finewines.hu Burgundia és Oregon „párhuzamosítását” megcélzó kóstolósora. A Nu Bistróban celebrált esten öt komolyabb burgundi és öt oregoni versenyző sorakozott fel, hogy erényeiket megvillantsák. A kóstoló alapgondolatát az a gyakori összehasonlítás adta, amely szerint a pinot noir őshazájának egyedi stílusát Oregon képes talán a leginkább megközelíteni. További üdvözítő-faktor, hogy az okosan kifundált sor jóval túlteljesítette az alapfeladatot, hiszen a fiatalok mellett hajlott korba érkező versenyzőket is csatasorba állított. Így együtt pedig ritka lehetőség kínálkozott a pinot noir rajongóinak.

Tragédia. Kereskedelmi öngyilkosság. Oxidált szar. Sherry. Merénylet. Hiba a mátrixban. A ma borfogyasztója kábé ezekkel a válogatott szitkokkal menekül, amikor száraz szamorodnival kínálják. Tagadhatatlan tény, hogy ha a reduktív fehérbor a skála egyik széle, akkor a száraz szamorodnit csakis a vörösingesek képviselhetik. Igen, valahol ott balra hátul, a Holdban. Annyira távol van egymástól a két borstílus, ami egy reduktív boron szocializálódott egyednek szinte feldolgozhatatlan. A másfelé fújó kulturális áramlatokkal pedig egyre kevesebben vizelnek szembe, ezért manapság száraz szamorodni sem igen készül. A kóstolóval azt próbáltuk megvizsgálni, hogy hol tart most ez a lesajnált száraz szamorodni műfaj. És a mából kitekintve, vajon van-e miért lelkesedni?

A múlt héten egy pár fehér és egy pár vörös külföldi bort eresztettem egymásnak. Az egyik duó tagjai Alsó-Ausztria Wachauhoz közel fekvő, de kevésbé ünnepelt borvidékeiről, Wagramból, illetve Kamptalból származnak. A vörösborok a Rhône-völgy déli részéből érkeztek: egy Cotes du Rhône és egy Ventoux mérkőzött meg egymással.

Amikor elindultam az idei Borjour Magnumra, három cél lebegett a szemem előtt: a mátrai kínálattal a lehető legszélesebb körben megismerkedni, a szokásosnál hamarabb áttérni a vörösborokra, és végül pedig nem kapkodni a bőség zavarában. A mátrai borokat illetően viszonylag hiányosak a tapasztalataim, úgy éreztem, hogy legfőbb ideje ezeket pótolni. A tömegrendezvényeken jellemzően félidő tájékán szoktam észrevenni, hogy még mindig a száraz fehérek kóstolásánál tartok, van még hátra vagy 10 tétel ezekből, amit mindenképpen meg akarok nézni, és a vörösökhöz még hozzá sem szagoltam. Régebben általában ilyenkor kezdődött az értelmetlen rohanás.

A rohanásról szép lassan leszoktam, viszont a kényelmes kóstolás most is azt eredményezte, hogy 4 óra elteltével még felé se néztem a mátrai sornak. Végül a délebbi borvidékek teljesen kimaradtak a szórásból, és nagyjából 4:1 lett a megkóstolt fehér- és vörösborok számának aránya. A mátrai borkínálatban viszont sikerült alaposabban megmerítkeznem, bár később, mint terveztem, ami sajnos azt jelentette, hogy már tömeg volt. Az egyetlen bükki illetőségű kiállítóra a kóstoló elején elég sok időm jutott. A fesztiváljellegű kóstolás miatt a pontozást mellőzném.

A Nyolcas Tamás és fia, Ádám által igazgatott egri kispince feltörekvése egyike a méltatlanul elhallgatott borvidéki eseményeknek napjainkban. Igaz, nincs nagy múlt a projekt mögött, de van minden más, amit manapság annyira közkedvelt fontosnak tartani: kis volumen (bérelt és saját terület együtt nagyjából öt hektár), klasszikus fahordós erjesztés és érlelés kizárólag spontán, minimális kén, és mindezek alapján természetes borok. Az első tételek alig két éve kerültek először piacra, de a szortiment egészen 2009-ig nyúlik vissza. Az biztos, hogy a 2009-es muskotályuk finoman szólva is érdekes volt, valamint ugyanezen év merlot-ját egyik kedves olvasónk egyenesen a tavalyi kedvencei közé válogatta. Mivel ez a bor már kifutott, ezért fiatalabb társát igyekeztem faggatni arról, hogy a muskotály-egyediség vajon egyszeri véletlen volt-e, vagy tényleg jók a borok, csak erről valamiért senki sem tud. Nem a legkockázatmentesebb kísérlet egy északi merlot 2010-ből; ha ez rendben van, akkor ott nagy baj már nem lehet.

Chateau Lafaurie-Peyraguey: 1er Cru Classé Sauternes 1988

Aszalt sárgabarack, füge, narancshéj, méz, gyógynövények, enyhe karamellizáltság. Nagy test, sűrű, krémes textúra. Remek ízintenzitás, még mindig sok gyümölcs, ha nem is harsog, de tercier karakter sem igazán érződik, az egész olyan kortalan. Szerkezetében is tartalmas, bár nem annyira hihetetlenül tömör (már?), de mégis van bőven annyi anyag, hogy a korty második fele is szép hosszan bontakozhasson ki. Kerek savak, remek egyensúly, egységesen összefonódott alkotók, talán picit az alkohol kandikál ki felülről, ha hagyjuk melegedni. Igazán szép bor és meglepően fiatal érzetű, ha vakon kapom, simán elhinném tíz év alattinak is. 7 pont. (91)  A tétel 2001-es évjáratáról itt, 1999-es évjáratáról pedig itt írok.

Ismét egymásnak feszülnek a furmintok és rieslingek.:) Ezúttal rögtön két páros következik. Külön pikantéria, hogy előbbieket a kedvenc tokaji, utóbbiakat pedig kedvenc wachau termelőmtől sikerült összeválogatni. Bott Vs. Prager.

Egészen múlthét péntekig abban a hitben éltem, hogy tudom, milyen az, amikor a rajnai rizling jó: nagyon jó. Aztán Tar Ferenc elhúzta előttem a mézesmadzagot egy vágtaszerűen levezényelt tizenhárom boros, nyomokban egyéb érdekességeket is tartalmazó kóstolósorral, és azóta is próbálkozom az értékrendem újrakalibrálásával. Értem én, hogy izgalmas és fontos a hazai rajnai, Badacsonyban (minimum) már bizonyított is, de úgy érzem, hogy bizonyos dimenziók általánosságban hiányoznak az itthoni kedvencekből. Ilyen például a metsző tisztaság, a megbonthatatlan egység és a direkt, nyomuló gyümölcsöktől és petroltól mentes frissesség. Arról nem is beszélve, hogy miközben egy hatéves gyerek érdeklődési lendületével és kíváncsiságával fürödtem meg brutális sebességgel mindenféle nemzetközi klasszisban, megkóstoltam életem eddigi legrégebbi borát. A kóstoló tranziensei még a mai napig sem csengtek le.

A Côte-Rôtie elképesztő brutalitását csak helyben lehet megtapasztalni. A kiváló adottságú, az Hermitage-zsal versenyképes syrah-termőhely a Rhône legészakabbra merészkedő appellációja. Ahogy a Côte-Rôtie rusztikusan meredek vonulatai feltűnnek, már régen tudjuk: egy erős hetet is el lehetne itt tölteni. Nekünk sajnos csak egy hosszú délután adatik, hogy a külön utakat taposó Jean-Michel Stephant meglátogassuk. Jean-Michel bonyolult eset. Nem elég, hogy szőleit biodinamikusan műveli, de boraihoz vagy 15 éve elfelejt ként adni! Ezen felül a Côte-Rôtie ősi szőlőfajtájának tartott, apró szemű sérine egyik prókátora. Kell ennél több a kíváncsisághoz?

Ez a kóstoló még novemberben volt, de gondoltam ha már visszajöttem miért is ne írhatnám meg utólag? Elsősorban azért jött létre, mert német pinot-kra voltam kíváncsi. Ahogy olvas az ember cikkeket, mint pl. ezt, körvonalazódik egy idea, hogy talán a rieslingek árnyékában van egy „titkos fegyverük” is a németeknek?!  A spatburgunder képes lehet elszomorítani Burgundiát, csak azért nem tudunk róla szélesebb körben, mert a németek majdnem mindet megisszák maguk?

Egy szó, mint száz, a tettek mezejére léptem és némi utána olvasás után beszereztem néhány jelesebbnek tartott tételt érintve azokat a német borvidékeket, melyek ezt a fajtát tekintik a legfontosabbnak. Természetesen pinot noir-ról révén szó feltétlen kíváncsi voltam, hogy mit mutatnak a fajta örök referenciája Burgundia mellett, persze úgy nagyságrendileg hasonló polcról. A kóstoló résztvevői közül néhányan azt is szerették volna, hogy magyarok is kerüljenek a sorba, így ez is megtörtént. Ez utóbbiak biztosítását a kóstolóra szintén elvállalták a kedves kollégák. Mivel nem igazán számítunk pinot noir-nagyhatalomnak, és ennek megfelelően árban is átlagosan alacsonyabb árkategóriát képviseltek a hazai tételek, mint a külföldiek, a sorban való jelenlétük inkább a kíváncsiság kielégítését szolgálta, mint nagy következtetések levonását.

A képen pinot noir szőlők. Itt találtam.

Következzen végül a sor, három burgundi, három német és három magyar tétel képviseletével, a vakkóstolás sorrendjében.

Izgalmas pályát járt be a Villa Sandahl az elmúlt két-három évben. Szinte a semmiből felbukkanva bloggereket tartolt a 2011-es évjárat, de még a szkeptikusok sem vitatták, hogy valami megmozdult Badacsonyban. Ezek után volt botrány egyszer és még egyszer, aztán valamiért úgy alakult, hogy az összeesküvés-elméletek nemcsak elterelték a figyelmet a borokról, de mintha meg is keserítették volna őket. Jómagam igyekeztem félredobni az eszméket és a mindenféle külföldi mércét, így a 2011-es évjárattól korrekt, átlagon felüli, de brutálisan túlárazott borokat kaptam. Bár nem kóstoltam mindent, de amit igen, abban semmi kivetnivalót nem találtam. Egészen addig, amíg nem nekem kellett kicsengetni a húzós ezreseket. Aztán telt-múlt az idő, de 2012-ről valamiért mindenki hallgatott. Ha nem keresem fel a hivatalos oldalt, akkor azt hinném, hogy nem is készült bor; pedig készült, nem is egy, hanem öt: négy rajnai és egy olasz. Az egyik rajnait különösebb felhajtás nélkül a legnagyobb borkereskedő is berakta a kínálatába (emlékszünk még arra a bizonyos 2011-hype-ra?), meglepő módon egy kerek ezressel olcsóbban, mint az eddigi legolcsóbbat. Ennyit már hajlandó voltam leszurkolni egy Sandahl-palackért, hogy megtörjem a csendet, és hogy eloszlassam a gyanút a kínos hallgatás körül.

Idén ötödik alkalommal került megrendezésre a Nagy Furmint Február kóstoló. Közel ezer, furmint-fixált fogyasztó, kereskedő, bortermelő, boríró és gasztromókus gyűlt ismét össze, hogy legkedvesebb fehér szőlőfajtáját – irdatlan mennyiségben – megint szájára vegye. Az évek alatt igazi kultúr-heppeninggé nőtt nagykóstoló nem csak a kiemelkedően jó felhozatal, a kellemes helyszín és a jó szervezés miatt lett megkerülhetetlen, hanem mert a rendezvényt tényleg mindenki fontosnak érzi. Az asztalok mögül bortermelők, borászok köszönnek vissza, a nézősereg soraiban pedig mindenki mást megtalálunk, aki él és mozog a magyar borvilágban. A Nagykóstoló tehát nem csak egy újabb borbemutató, hanem az évek alatt a kellemes beszélgetések és a furminttal körbelocsolt nagy találkozások színterévé érett. Ennél pedig több nem kell, hogy a finoman alulvezérelt január után valamivel belökjük az évet. Ha ehhez sok furmintot kell meginni, hát legyen!

Ahogy a Furmint Február célegyenesébe ért, a Borászportál Bormagazin nagyszabású furmint tesztet szervezett január utolsó előtti napjára az Andante Borpatikába. Összesen 66 bor érkezett be a megmérettetésre, természetesen túlnyomórészt Tokajból. A 32 fős zsűriben helyett kapott borász, borkereskedő, sommelier, gasztronómiai szakember és borblogger egyaránt, utóbbi csoport képviselőjeként kaptam én is meghívást a tesztre.

(fotó: Borászportál)

Még 2010-ben mutatta nekünk Pardi Norbi ezt a Weninger-sort. A tanulság az volt, hogy bizony kérik ezek a borok az időt. A 2002-es borok egyértelműen nyerték az estét, pedig Norbi elmondása szerint fiatalon azok se nyújtottak többet, mint az említett kóstolón a 06-osok.

No, akkor és ott én elhatároztam, hogy két palack 2006-os top Weninger-boromat ennek megfelelően épp 2014-ben fogom kinyitni.

Ez most el is érkezett, a borokat kidugóztam, és szépen egymás mellett faggattam őket napokon keresztül. A friss jegyzetek mellé beszúrom a a fent linkelt kóstolón tapasztaltakat is, legyen egy kis „up to date” jelleg :)

Ritka kegyben lehetett annak része, aki még időben asztalt foglalt az Olimpia étterem január végére meghirdetett Szimultán Borestjére. A vacsora különlegességét az adta, hogy a Szentesi József által élesztgetett régi magyar szőlőfajták végre nyilvánosan is főszerepet kaphattak. És nem is akármilyen kontextus hívta keringőre a száz éve elfeledett neveket. Az Olimpia étterem séfje ugyanis a 14 bemutatott tétel mellé egy hétfogásos, „csúcsgasztrós” ételsort tett az asztalra. Ez pedig bőven elegendő ahhoz, hogy nagy hiba legyen kihagyni.

Kevés olyan téma van, amely képes egyetlen nap alatt ronggyá csépelődni. A Szovjetszkoje Igrisztoje története bizony ilyen. A szaporafosást is megszégyenítő sebességgel tört utat a sajtón, hogy a magyarított "szovjet" pezsgő előállítója, az izsáki székhelyű Royalsekt Zrt. méretes GVH büntetést kapott. A Versenyhivatal szerint a Royalsekt hamis marketinggel tévesztette meg a fogyasztókat, apellálva a Szovjetszkoje Igrisztoje pezsgő államszocializmusban gyökerező népszerűségére. Az alföldi vállalkozás ugyanis minden erejével azon volt, hogy a fogyasztókkal elhitesse: az olcsó palackokba töltött alföldi itallal a Szovjetunió lehelete tért vissza. Természetesen a dolognak itt még nem volt vége, hiszen a bűnösnek kikiáltott Royalsekt nem hagyhatta annyiban. Jócskán überelve a Varga-féle "marketing osztály" apokaliptikus sajtóközleményeit, a pezsgőgyár ellenkampánya pillanatok alatt mozgásba lendült, hogy védelmébe vegye a magyar csodát, avagy a szovjet mértéket.

Múlt héten egy kedves barátom meghívott egy zártkörű syrah-kóstolóra, aminek a Dynamobake Étterem adott helyet. Mindenki hozott magával legalább 1 palack bort, csak a fajta volt megkötve. Végül 10 magyar és 4 újvilági tétel került az asztalra + 1 kakukktojás. Vakon kóstoltunk, majd mindenki megjelölte a 3 kedvencét és összesítés után lepleztük le a borokat. Kóstolási sorrendben közlöm a jegyzeteket.