Amikor elindultam az idei Borjour Magnumra, három cél lebegett a szemem előtt: a mátrai kínálattal a lehető legszélesebb körben megismerkedni, a szokásosnál hamarabb áttérni a vörösborokra, és végül pedig nem kapkodni a bőség zavarában. A mátrai borokat illetően viszonylag hiányosak a tapasztalataim, úgy éreztem, hogy legfőbb ideje ezeket pótolni. A tömegrendezvényeken jellemzően félidő tájékán szoktam észrevenni, hogy még mindig a száraz fehérek kóstolásánál tartok, van még hátra vagy 10 tétel ezekből, amit mindenképpen meg akarok nézni, és a vörösökhöz még hozzá sem szagoltam. Régebben általában ilyenkor kezdődött az értelmetlen rohanás.

A rohanásról szép lassan leszoktam, viszont a kényelmes kóstolás most is azt eredményezte, hogy 4 óra elteltével még felé se néztem a mátrai sornak. Végül a délebbi borvidékek teljesen kimaradtak a szórásból, és nagyjából 4:1 lett a megkóstolt fehér- és vörösborok számának aránya. A mátrai borkínálatban viszont sikerült alaposabban megmerítkeznem, bár később, mint terveztem, ami sajnos azt jelentette, hogy már tömeg volt. Az egyetlen bükki illetőségű kiállítóra a kóstoló elején elég sok időm jutott. A fesztiváljellegű kóstolás miatt a pontozást mellőzném.

A Nyolcas Tamás és fia, Ádám által igazgatott egri kispince feltörekvése egyike a méltatlanul elhallgatott borvidéki eseményeknek napjainkban. Igaz, nincs nagy múlt a projekt mögött, de van minden más, amit manapság annyira közkedvelt fontosnak tartani: kis volumen (bérelt és saját terület együtt nagyjából öt hektár), klasszikus fahordós erjesztés és érlelés kizárólag spontán, minimális kén, és mindezek alapján természetes borok. Az első tételek alig két éve kerültek először piacra, de a szortiment egészen 2009-ig nyúlik vissza. Az biztos, hogy a 2009-es muskotályuk finoman szólva is érdekes volt, valamint ugyanezen év merlot-ját egyik kedves olvasónk egyenesen a tavalyi kedvencei közé válogatta. Mivel ez a bor már kifutott, ezért fiatalabb társát igyekeztem faggatni arról, hogy a muskotály-egyediség vajon egyszeri véletlen volt-e, vagy tényleg jók a borok, csak erről valamiért senki sem tud. Nem a legkockázatmentesebb kísérlet egy északi merlot 2010-ből; ha ez rendben van, akkor ott nagy baj már nem lehet.

Chateau Lafaurie-Peyraguey: 1er Cru Classé Sauternes 1988

Aszalt sárgabarack, füge, narancshéj, méz, gyógynövények, enyhe karamellizáltság. Nagy test, sűrű, krémes textúra. Remek ízintenzitás, még mindig sok gyümölcs, ha nem is harsog, de tercier karakter sem igazán érződik, az egész olyan kortalan. Szerkezetében is tartalmas, bár nem annyira hihetetlenül tömör (már?), de mégis van bőven annyi anyag, hogy a korty második fele is szép hosszan bontakozhasson ki. Kerek savak, remek egyensúly, egységesen összefonódott alkotók, talán picit az alkohol kandikál ki felülről, ha hagyjuk melegedni. Igazán szép bor és meglepően fiatal érzetű, ha vakon kapom, simán elhinném tíz év alattinak is. 7 pont. (91)  A tétel 2001-es évjáratáról itt, 1999-es évjáratáról pedig itt írok.

Ismét egymásnak feszülnek a furmintok és rieslingek.:) Ezúttal rögtön két páros következik. Külön pikantéria, hogy előbbieket a kedvenc tokaji, utóbbiakat pedig kedvenc wachau termelőmtől sikerült összeválogatni. Bott Vs. Prager.

Egészen múlthét péntekig abban a hitben éltem, hogy tudom, milyen az, amikor a rajnai rizling jó: nagyon jó. Aztán Tar Ferenc elhúzta előttem a mézesmadzagot egy vágtaszerűen levezényelt tizenhárom boros, nyomokban egyéb érdekességeket is tartalmazó kóstolósorral, és azóta is próbálkozom az értékrendem újrakalibrálásával. Értem én, hogy izgalmas és fontos a hazai rajnai, Badacsonyban (minimum) már bizonyított is, de úgy érzem, hogy bizonyos dimenziók általánosságban hiányoznak az itthoni kedvencekből. Ilyen például a metsző tisztaság, a megbonthatatlan egység és a direkt, nyomuló gyümölcsöktől és petroltól mentes frissesség. Arról nem is beszélve, hogy miközben egy hatéves gyerek érdeklődési lendületével és kíváncsiságával fürödtem meg brutális sebességgel mindenféle nemzetközi klasszisban, megkóstoltam életem eddigi legrégebbi borát. A kóstoló tranziensei még a mai napig sem csengtek le.

A Côte-Rôtie elképesztő brutalitását csak helyben lehet megtapasztalni. A kiváló adottságú, az Hermitage-zsal versenyképes syrah-termőhely a Rhône legészakabbra merészkedő appellációja. Ahogy a Côte-Rôtie rusztikusan meredek vonulatai feltűnnek, már régen tudjuk: egy erős hetet is el lehetne itt tölteni. Nekünk sajnos csak egy hosszú délután adatik, hogy a külön utakat taposó Jean-Michel Stephant meglátogassuk. Jean-Michel bonyolult eset. Nem elég, hogy szőleit biodinamikusan műveli, de boraihoz vagy 15 éve elfelejt ként adni! Ezen felül a Côte-Rôtie ősi szőlőfajtájának tartott, apró szemű sérine egyik prókátora. Kell ennél több a kíváncsisághoz?

Ez a kóstoló még novemberben volt, de gondoltam ha már visszajöttem miért is ne írhatnám meg utólag? Elsősorban azért jött létre, mert német pinot-kra voltam kíváncsi. Ahogy olvas az ember cikkeket, mint pl. ezt, körvonalazódik egy idea, hogy talán a rieslingek árnyékában van egy „titkos fegyverük” is a németeknek?!  A spatburgunder képes lehet elszomorítani Burgundiát, csak azért nem tudunk róla szélesebb körben, mert a németek majdnem mindet megisszák maguk?

Egy szó, mint száz, a tettek mezejére léptem és némi utána olvasás után beszereztem néhány jelesebbnek tartott tételt érintve azokat a német borvidékeket, melyek ezt a fajtát tekintik a legfontosabbnak. Természetesen pinot noir-ról révén szó feltétlen kíváncsi voltam, hogy mit mutatnak a fajta örök referenciája Burgundia mellett, persze úgy nagyságrendileg hasonló polcról. A kóstoló résztvevői közül néhányan azt is szerették volna, hogy magyarok is kerüljenek a sorba, így ez is megtörtént. Ez utóbbiak biztosítását a kóstolóra szintén elvállalták a kedves kollégák. Mivel nem igazán számítunk pinot noir-nagyhatalomnak, és ennek megfelelően árban is átlagosan alacsonyabb árkategóriát képviseltek a hazai tételek, mint a külföldiek, a sorban való jelenlétük inkább a kíváncsiság kielégítését szolgálta, mint nagy következtetések levonását.

A képen pinot noir szőlők. Itt találtam.

Következzen végül a sor, három burgundi, három német és három magyar tétel képviseletével, a vakkóstolás sorrendjében.

Izgalmas pályát járt be a Villa Sandahl az elmúlt két-három évben. Szinte a semmiből felbukkanva bloggereket tartolt a 2011-es évjárat, de még a szkeptikusok sem vitatták, hogy valami megmozdult Badacsonyban. Ezek után volt botrány egyszer és még egyszer, aztán valamiért úgy alakult, hogy az összeesküvés-elméletek nemcsak elterelték a figyelmet a borokról, de mintha meg is keserítették volna őket. Jómagam igyekeztem félredobni az eszméket és a mindenféle külföldi mércét, így a 2011-es évjárattól korrekt, átlagon felüli, de brutálisan túlárazott borokat kaptam. Bár nem kóstoltam mindent, de amit igen, abban semmi kivetnivalót nem találtam. Egészen addig, amíg nem nekem kellett kicsengetni a húzós ezreseket. Aztán telt-múlt az idő, de 2012-ről valamiért mindenki hallgatott. Ha nem keresem fel a hivatalos oldalt, akkor azt hinném, hogy nem is készült bor; pedig készült, nem is egy, hanem öt: négy rajnai és egy olasz. Az egyik rajnait különösebb felhajtás nélkül a legnagyobb borkereskedő is berakta a kínálatába (emlékszünk még arra a bizonyos 2011-hype-ra?), meglepő módon egy kerek ezressel olcsóbban, mint az eddigi legolcsóbbat. Ennyit már hajlandó voltam leszurkolni egy Sandahl-palackért, hogy megtörjem a csendet, és hogy eloszlassam a gyanút a kínos hallgatás körül.

Idén ötödik alkalommal került megrendezésre a Nagy Furmint Február kóstoló. Közel ezer, furmint-fixált fogyasztó, kereskedő, bortermelő, boríró és gasztromókus gyűlt ismét össze, hogy legkedvesebb fehér szőlőfajtáját – irdatlan mennyiségben – megint szájára vegye. Az évek alatt igazi kultúr-heppeninggé nőtt nagykóstoló nem csak a kiemelkedően jó felhozatal, a kellemes helyszín és a jó szervezés miatt lett megkerülhetetlen, hanem mert a rendezvényt tényleg mindenki fontosnak érzi. Az asztalok mögül bortermelők, borászok köszönnek vissza, a nézősereg soraiban pedig mindenki mást megtalálunk, aki él és mozog a magyar borvilágban. A Nagykóstoló tehát nem csak egy újabb borbemutató, hanem az évek alatt a kellemes beszélgetések és a furminttal körbelocsolt nagy találkozások színterévé érett. Ennél pedig több nem kell, hogy a finoman alulvezérelt január után valamivel belökjük az évet. Ha ehhez sok furmintot kell meginni, hát legyen!

Ahogy a Furmint Február célegyenesébe ért, a Borászportál Bormagazin nagyszabású furmint tesztet szervezett január utolsó előtti napjára az Andante Borpatikába. Összesen 66 bor érkezett be a megmérettetésre, természetesen túlnyomórészt Tokajból. A 32 fős zsűriben helyett kapott borász, borkereskedő, sommelier, gasztronómiai szakember és borblogger egyaránt, utóbbi csoport képviselőjeként kaptam én is meghívást a tesztre.

(fotó: Borászportál)

Még 2010-ben mutatta nekünk Pardi Norbi ezt a Weninger-sort. A tanulság az volt, hogy bizony kérik ezek a borok az időt. A 2002-es borok egyértelműen nyerték az estét, pedig Norbi elmondása szerint fiatalon azok se nyújtottak többet, mint az említett kóstolón a 06-osok.

No, akkor és ott én elhatároztam, hogy két palack 2006-os top Weninger-boromat ennek megfelelően épp 2014-ben fogom kinyitni.

Ez most el is érkezett, a borokat kidugóztam, és szépen egymás mellett faggattam őket napokon keresztül. A friss jegyzetek mellé beszúrom a a fent linkelt kóstolón tapasztaltakat is, legyen egy kis „up to date” jelleg :)

Ritka kegyben lehetett annak része, aki még időben asztalt foglalt az Olimpia étterem január végére meghirdetett Szimultán Borestjére. A vacsora különlegességét az adta, hogy a Szentesi József által élesztgetett régi magyar szőlőfajták végre nyilvánosan is főszerepet kaphattak. És nem is akármilyen kontextus hívta keringőre a száz éve elfeledett neveket. Az Olimpia étterem séfje ugyanis a 14 bemutatott tétel mellé egy hétfogásos, „csúcsgasztrós” ételsort tett az asztalra. Ez pedig bőven elegendő ahhoz, hogy nagy hiba legyen kihagyni.

Kevés olyan téma van, amely képes egyetlen nap alatt ronggyá csépelődni. A Szovjetszkoje Igrisztoje története bizony ilyen. A szaporafosást is megszégyenítő sebességgel tört utat a sajtón, hogy a magyarított "szovjet" pezsgő előállítója, az izsáki székhelyű Royalsekt Zrt. méretes GVH büntetést kapott. A Versenyhivatal szerint a Royalsekt hamis marketinggel tévesztette meg a fogyasztókat, apellálva a Szovjetszkoje Igrisztoje pezsgő államszocializmusban gyökerező népszerűségére. Az alföldi vállalkozás ugyanis minden erejével azon volt, hogy a fogyasztókkal elhitesse: az olcsó palackokba töltött alföldi itallal a Szovjetunió lehelete tért vissza. Természetesen a dolognak itt még nem volt vége, hiszen a bűnösnek kikiáltott Royalsekt nem hagyhatta annyiban. Jócskán überelve a Varga-féle "marketing osztály" apokaliptikus sajtóközleményeit, a pezsgőgyár ellenkampánya pillanatok alatt mozgásba lendült, hogy védelmébe vegye a magyar csodát, avagy a szovjet mértéket.

Múlt héten egy kedves barátom meghívott egy zártkörű syrah-kóstolóra, aminek a Dynamobake Étterem adott helyet. Mindenki hozott magával legalább 1 palack bort, csak a fajta volt megkötve. Végül 10 magyar és 4 újvilági tétel került az asztalra + 1 kakukktojás. Vakon kóstoltunk, majd mindenki megjelölte a 3 kedvencét és összesítés után lepleztük le a borokat. Kóstolási sorrendben közlöm a jegyzeteket.

A természetesen édes bor még akkor is jó, ha nem is olyan jó, éppen ezért úgy döntöttünk, hogy az év utolsó kóstolóját a maradékcukor köré építjük, bármilyen egyéb koncepció nélkül. Aztán sajnos úgy alakult, hogy kénytelenek voltuk elhalasztani az év végi sokkszerű vércukorszint-emelést egy teljes hónappal. A sorba régi ismerősök, kedvencek és éppen akciós tételek kerültek, és a sokszínűségnek köszönhetően nem is volt kiegyenlített a küzdelem. Mivel ez már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, ezért eltekintettük a vakkóstolástól, és inkább kötetlenül, köpőcsésze nélkül kiélveztük a helyzetet. Tanulságos volt.

Amikor furmintfan felvetette, hogy a sajtókóstoló után közösen keljünk útra, és vállaljuk be a Terra Hungaricás rendezvényt, nem ellenkeztem. Utólag visszagondolva lehet, hogy jobb lett volna; bár a Galéria12 Kávézó és Borbárban megrendezett kóstoló minden elemében remek volt, azt mégsem állítanám, hogy a laza, közös borozgatásba fulladt furmintozás után életünk legprecízebb borértékeléseit alkottuk meg, noha a borok és a körülmények erre minden lehetőséget megadtak volna.

2014. február 28. és március 2. között immár ötödik alkalommal rendezik meg Budapesten a VinCE Wine Show-t. A VinCE elnevezés megfejtése: a bor (vin) és Közép-Európa (Central Europe - CE) mint helyszín. Az eseménynek ismét a Corinthia Hotel Budapest gyönyörű épülete ad otthont. A három nap alatt a látogatók számtalan bort kóstolhatnak, és közel 30 tematikus előadás közül válogathatnak.

Szerintem most ezzel el is indítok egy sorozatot. Kedvenc hazai fajtám jeles képviselői alkalomadtán szembeállítva kedvenc nemzetközi fajtám képviselőivel. Nézzük mit mutatnak egymás mellett. Első körben Homonna Rány 2012 Vs. Van Volxem Altenberg 2012 került sorra. Persze amikor kóstoltam őket, még nem tudtam, hogy eme sorozat első részei lesznek, sőt azt se, hogy egyáltalán lesz ilyen sorozat, merthogy épp azt se gondoltam, hogy pár héttel később ismét aktív borblogger leszek :) 

Vissza a párosításra. Úgy alakult, hogy egyszer csak nagyon kíváncsi lettem a Homonna Rány-ra. Új dűlő a szortimentben, kő kő hátán, olyannyira, hogy már-már „megöli az embert”, öreg tőkék, csupa olyan dolog amire én izgulok. :)  Másfelől viszont épp a Homonna dűlős borok újszerű árazása volt az egyik legmeghökkentőbb a Bortársaság 2012-es szortimentjében.  Valahogy semmi problémám nem volt azzal, amikor háromezervalamennyi volt a birtokbor, ötezer környéke a Határi. Aztán még az se rázott meg, amikor 2009-ben megszűnt ezek különválasztása és a Határi árában futott tovább az immáron egyetlen száraz, a birtokbor. Csak a Határi adja a gerincét és az, hogy a többi miatt befogadhatóbb lesz még lehet előnyére is válik a sokszor semleges, túlságosan rigid dűlős bornak. Az elvárásaimat a 09-es tétel maximálisan igazolta, az évjárat egyik legjobb borának tartottam Tokajból, a 11-es már kevésbé nyűgözött le. Aztán most megint különvált a dolog. Megjelentek ismét a dűlősek, csak immár 10 rugóért. Kemény. A birtokbor maradt az elmúlt évek alatt kialakult új árkategóriájában, ami szintén keltett bennem némi ellenérzést, ugyanis kissé rosszmájúan nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy immár nélkülözi a legszebb anyagokat, hiszen azok feltehetőleg a drágább borokba mentek.

A kíváncsiság csak győzött, így végül csak megvettem a Rány-t, de már előre hergeltem magam, hogy úgyse fogja megérni az árát. :)

Hosszú ideje nem kóstoltam bort a Somlóról. Ezt valamelyest orvoslandó három palackot hoztam magammal a Hegyről. Valamennyit egy este nyitottam fel és kóstoltam hosszasan. Mindegyik bor 2011-es volt, különböző termelők különféle fajtákból szűrt borai. Íme:

Idén 5 éves a Furmint Február. Ennek örömére a rendezvénysorozat szervezői - Tóth Adrienn és Kézdy Dániel - január végén egy különleges kóstolóra hívták a hazai borsajtó képviselőit, ahol néhány borász és kereskedelmi forgalomban ma már nehezen elérhető furmintjaik társaságában, oldott, laza hangulatban készülhettünk fel a februári eseményekre.

A kóstolónak egy régi óbudai gyárépület legfelső emeletén található, szépen felújított rendezvényterem adott otthont. Bodó Judit (Bott Pince), Balassa István (Balassa Bor), Dorogi István (Dorogi Testvérek Pincészete) és Szilágyi László (Gizella Pince) kóstoltatták boraikat, amelyeket Vinoport saját készletéből bocsátott rendelkezésükre. A családias hangulatú összejövetel minden résztvevő számára tanulságos volt, hiszen a régebbi tételek jó részét maguk a borászok is hónapokkal, vagy akár évekkel ezelőtt kóstolták utoljára.

A Borrajongót ungert és jómagam képviseltük, a jegyzeteinket az ilyen esetekben megszokott négykezes stílusban közlöm.

Cornas-i kiruccanásunk következő állomása Vincent Paris, akit Franck Balthazarhoz hasonlóan a borvidék egyik fiatal csillagának tartanak. A ma negyven körül járó Paris pályája elején megfordult pár vezető Saint-joseph-i borászatnál, majd 1997-ben indította el saját birtokát. Hogy semmi ne csúszhasson félre, az első évjáratok során nagybácsikája, a legendás Robert Michel tanácsait követte. A viszonylag fiatal, de tapasztalt borász hamar híres lett modern felfogásban, de a termőhelyhez mégis hűen és kíméletesen készített borairól. Amellett, hogy ma már jól ismert és neve gyakran szerepel a Wine Advocate, a Wine Spectator és más fontos orgánumok hasábjain, Vincent Paris közösségi szerepet is vállal, hiszen társelnökként a cornas-i hegyközség ügyeit igazgatja.

Szép vörös sort terveztem már mutatni egy ideje hűséges „klubtársaimnak”. Kicsit nehezen állt össze a tematika, illetve nem állt rendelkezésre elég anyag egy megfelelő nívójú, összefüggő fajta-kóstolóra, így egy vegyes sort komponáltam.

Röviden a kóstoló felépítéséről:  hat bort néztünk, három egymással össze nem függő, viszont árban egyre magasabb kategóriát képviselő párost. A párok alkotói persze lehetőség szerint hasonló stílusúak, jól összemérhetőek kellett, hogy legyenek, mindig egy magyar, egy külföldi.  Így  először egy 10 euros kékfrankos-duóval kezdtünk, majd egy 20 euros syrah párossal folytattuk végül egy-egy 30 Euro-környéki vörös házasítással zártunk.

Íme:

…a kedves olvasóknak! A búcsú óta immár 4 hónapossá cseperedett a kislány. Lassan elmondhatom, hogy kialakult valamiféle rendszer, a családunk úgy néz ki viszonylag sikeresen adaptálódott a két-gyermekes életmódhoz.  A rendszer pedig valamiféle nyugalmat szül, így azt vettem észre magamon, hogy olykor-olykor volna kedvem akár írni is, mikor akad egy kis szabadidőm. Na annyira azért nem sok van belőle, hogy olyan tempóban tehessem ezt ismét, mint a blog első éveiben, de tulajdonképpen a szerzői kör bővülése óta erre az égvilágon semmi szükség nincs is.

Szó ami szó, tehát hiányzott a blogolás.  Megfordulnak szép borok előttem, van, hogy egész jópofára sikerülnek a kóstolóink is a „klubban” és bizony sokszor bizsergést érzek, hogy beszámoljak róluk. Mint céloztam rá, nem tervezek hatalmas új lendületet venni, nem szeretnék, nem is lennék alkalmas „meghatározó arc” lenni a blog további életében. Csak úgy lazán, amúgy  „szenior üzemmódban” előadva időnként feltenni egy-egy írást erről-arról. :)

Szóval itt vagyok, fogadjátok szeretettel hamarosan (konkrétan még ma reggel 9-kor) élesedő első (illetve négyszázötvenharmadik:))  posztomat!

Még el sem érkezett a furmintot a középpontba helyező februári rendezvények ideje, de tokaji borokból már januárban extra adagban részesültem. A Bortársaság 2012 decemberében hagyományteremtő célzattal tartotta meg első évjárat-bemutatóját, az aktuálisan piacra kerülő 2011-es tételekkel és a borokat készítő borászatok képviselőinek részvételével, óriási érdeklődéssel övezve.

A 2012-es évjárat bemutatójára idén januárban került sor, az első bemutatóhoz hasonlóan két részletben. Az érdeklődés idén sem csökkent: mindkét kóstoló betelt alig néhány nap alatt. A borokat a borászatok képviselői – többnyire maguk a borászok – is elkísérték. Az idő legnagyobb részében beszélgettem így nem jegyzeteltem különösebben részletesen, és azon is gondolkoztam, hogy eltekintek a pontozástól, tekintettel arra, hogy a borok még nagyon fiatalok. Több borász is úgy értékelte, hogy ha csak rajtuk múlna, ezek a borok piacra kerülés helyett még érlelődnének. Végül maradtak a pontok, amolyan jelzésértékkel. Következzenek a borászatok, és a borok, távirati stílusban.

Tejbetökként vigyorgunk Szomjas Gödénnyel, ahogy a terepjáró platója időnként irdatlan nagyokat mér a hátsónkra. Igaz, a pelikán alatt jó szolgálatot tesz egy pihe puha microthiolos zsák, nekem csak a pőre fém jutott. Fülig ér a szánk, de nem csak azért, mert a pincében már jócskán fogyasztottunk. Szürreálisan indult ez a cornas-i látogatás. Az appelláció egyik feltörekvő sztárjához, Franck Balthazarhoz igyekeztünk. A megadott címen természetesen még ráutaló jel sincsen. Kis kevergés-kavargás, végül is nem nagy ez a falu, a főtérhez közel lesz. Cornas ősöreg temploma tompa puffanással jelzi, megérkeztünk. Míg én gépé-gépkocsimmal a középkori falat amortizálom, a másik kolléga a kis főtéren kérdezősködik. „Cave de Franck Balthazar?” – állít meg egy dolgosnak látszó negyvenes, Adidas-gatyás tagot. „Moi” – bök magára a fickó, majd egy gyors mozdulattal a szemközti kapu felé biccent. Be-sza-rás.