A Bussay Pince történetét kevésbé tudom azóta, hogy hat évvel ezelőtt László két lánya – névszerűen Bianka és Dorottya – tragikus szükségszerűség mellett átvette a pince irányítását. Mentségemre kizárólag a súlyos időhiány szolgálhat, ugyanis az egy évtizeddel ezelőtti Bussay-borok kiemelten fontos szerepet játszottak szeszjellemem fejlődésében. Emlékeket súlyos, tömör és ízgazdag olaszrizlingekről, szürkebarátokról őrzök, és ez a tény (mármint az emlékezetesség) jogszerűen bírálhatja felül azt a feltételezésemet, hogy a reprezentált stílusért manapság már minden bizonnyal kevésbé rajonganék.
Rövid kerülő után vissza az aktualitásokhoz, a kétpalackos mintavételem alapján ugyanis a friss Bussay-borok biztosan nem vádolhatók a fentiekben részletezet túlzásokkal. A Mura nevű fehér házasításukat ugyan megittam, de elment mellettem annyira, hogy ne pazaroljak rá szavakat. És bár extrém vonásokat ez a pinot noir sem tartogatott, ezúttal már éreztem némi szándékot arra, hogy az elhúzódó karanténborozás keretei között beszámoljak róla.
