A mai írás fókuszpontjában igazából nem egy borvidék, hanem inkább egy hajdan a borászatáról is nevezetes település lesz. Bármilyen hihetetlennek tűnik ez ma, Szentendre egykor virágzó borkultúrának adott otthont, az óváros tele volt működő borospincékkel, a szentendrei vörös néven ismert kék szőlőből készült édes aszúbor pedig Európa-szerte hírnévre tett szert. Szentendre különleges vulkanikus eredetű talaja mellett speciális mikroklímája, a hűvös, a Pilisből leszálló szárító hatású levegő és a sok víz közelsége miatt egyaránt remek adottságokkal rendelkezett.
Ez ma már csak a dicső múlt, amelyet nehéz feladat közel 140 év távlatából rekonstruálni, még akkor is, ha a földrajzi adottságok nem változtak. Néhány éve két vállalkozó kedvű barát nem kisebb feladatot tűzött ki, minthogy újjáélesztik - ha a korábbinál kisebb méretekben is - a szentendrei borászati hagyományokat. Az ő pincészetük a Kőhegybor, a pince rövid története mellett pedig a város szőlő- és bortermelői múltjára is visszatekintünk.

Kétségkívül az olaszrizling az egyik, ha nem éppen a legnagyobb fajtavesztese fogyatkozó szabadidőm által szűkebbre szabott érdeklődési körömnek. Ritkán kóstolom, még annál is ritkábban iszom, így hát azt sem tudom, merre haladunk és hol tartunk azóta, hogy nagyjából öt évvel ezelőtt csalódva szürcsöltük keresztül magunkat életünk talán egyik legrosszabb borsorán. Ennyit a múltról, ugyanis az elmúlt hét napban sikerült három olaszrizlinget is előbb megkóstolnom, majd pedig szabályosan elfogyasztanom, amelyből következik, hogy itt és most elsősorban az elégedettségnek, nem pedig a szürkébbnek tűnő jövő siratásának van helye.

Tetszett ugyanis a szlovák Matyšák tizennyolcasa: magában kevésbé, fröccsben annál inkább, a nyár legjobb viceházmesterei keverődtek ki belőle. Pár nappal később még ennél is elégedettebb és meglepettebb voltam a Szászi-alapolasz aktuális évjáratától: nemcsak fajta-, de fehérviszonylatban is remek bor, esélye sem volt, hogy szódával is kipróbáljuk. Most pedig itt a Káli Kövek aktuális Rezedája. Az előzményekről már többször írtam (emitt talán először), és bár az túlzás, hogy minden évjáratát szükségszerűen megkóstolom, de a tapasztalataim azt diktálják, hogy ha évről-évre így teszek, azzal semmiképpen sem járok rosszul.

A Villa Pátzay a Veritas igazgató Pátzay István badacsonyi borászata, amely az utóbbi években lépett ki a nagyközönség elé saját néven futó boraival és a Bazaltkő névre keresztelt alap-szériával. Pátzay István borászata a kútba esett Laposa-Bazaltbor projekt korábbi feldolgozójába költözött be, sőt ezzel együtt átvett 17 hektárnyi szőlőt, egy borhotelt és egy látványteraszt is, amely kiváló fekvésének köszönhetően rendezvényhelyszínként is funkcionál. A borászati munkálatokat a számos tokaji pincészetet megjárt (és Serpens néven saját családi borászatot is birtokló) Zsurki Sándor vezeti. Sajnos a korábbi üzlettársak Laposa névért folytatott jogi háborúját a szőlőterületek is megsínylették, ezek nagy részénél a kivágás és újratelepítés mellett döntöttek, így a pincészet felvásárolt szőlőből is készít bort.
A pincészettől eddig a rosé-kat csak kutyafuttában a Badacsony New York-ban alkalmával kóstoltam. Eredetileg a Premium Pinot Noir Rosé-t terveztem megkóstolni, de mint kiderült, mind a kerekedőnél, mind a pincénél elfogyott a 2018-as évjárat, így kénytelen voltam beérni az olcsóbb rosé-val.