Két év. Szinte hónapra pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy megittam, majd az ebből fakadó örömömből és elégedettségemből meg is írtam a Lidl talán legjobb ár/érték-arányú fehérborát. Akkor még magam sem gondoltam, hogy ennyi időt fog eltölteni az utolsó palackom az itthoni készlet mélyén, de ha már így alakult, akkor helyét és idejét érzem keretbe foglalni a dolgot és bloghasábokra vetni, hogy merre haladt az a bizonyos kétezerért kínált hat pont. És bár kétévnyi érlelés azért közel sem a világ vége egy ilyen kaliberű bor esetében, a műanyag dugó és a szobahőmérsékleti körülmények miatt nem voltam biztos benne, hogy örömömet lelem a palack beltartalmában. Persze van az úgy, hogy nemcsak szükséges, de érdemes is kockáztatni.
Aki ugyanis rajtam kívül mentett belőle néhány palackot, az most még biztosan nem fog benne csalódni. A bor áll, mint a cövek, igaz, átesett némi – szemmel, orral és szájjal egyaránt érzékelhető – változáson. Halványabb korai színe mélyebbre váltott, illatában pedig jelenleg egy hordóval intenzíven, de ugyanakkor okosan megküldött érett furmintra emlékeztet: vaníliás, ananászos, barackos, mögöttük a friss citrusosság észrevehetően tompult ugyan, de eltűnésnek, kiürülésnek nyomát sem mutatja.
A korty egyszerre tömör és lendületes, a kissé giccses, közérthető trópusi-vonalat szájban kellő mennyiségű sav kerekíti még mindig hosszan, elegánsan. Újkorában a közérthetőség és a szálazhatóság közötti egyensúlyozását méltattam, amiből szerencsére két év alatt sem veszített szemernyit sem. Élénk, mégis sűrű; lendületes, mégis tud annyira gazdag lenni, hogy élmény nemcsak az első, de a második és a harmadik pohár is.
Módfelett szerettem annak idején, és bár nem szükségszerű, de két év után is futja még rajongásszerű reakciókra. Nem tudom, meddig húzza még, de egyelőre nem látszik a lejtő. Eléri a 7 pontot, tanulság pedig ezúttal sincsen.