Nem nagyon szoktam ilyen illusztris körökben mozogni, de amikor május első péntekjén egy kedves barátom felhívott, hogy a magyar WSET borakadémikusoknak illetve diákoknak Frank Smulders holland Master of Wine tart egy kóstolót Alsace-i borokból, és van egy üres hely, akár mehetnék is, akkor nem kellett túl sokat gondolkoznom. Alsace-ból elég kevés bort kóstolok, nem feltétlenül az érdeklődés hiánya miatt, hanem inkább azért, mert az itthon elérhető felhozatal elég gyér, annyira viszont már nem hajt a kíváncsiság, hogy külföldi webshopokban kutassak a borok után. Így aztán lecsaptam a kínálkozó alkalomra és az MTA egyik különtermében igyekeztem elmélyíteni sekélyes ismereteimet.
 

A mádi Szent Tamás Pincészet borait többé-kevésbé rendszeresen kóstolom, de valahogy úgy esett, hogy a 2015-ös évjárat dűlős boraihoz még csak szórványosan, "fesztiválkörülmények" között volt szerencsém. A Gourmet Fesztivál ugyan szintén fesztivál, ebből kifolyólag itt is hasonlóan csak kapkodva kóstolhattam volna a borokat (a legtöbb kiállítónál így is történt), de a pincészet standjánál sikerült elkapnom egy csendesebb időszakot, így volt idő és hely nyugodt körülmények között barátkozni a 2015-ös dűlőszelektált tételekkel és néhány édes borral is.

(A pincészet mádi feldolgozója 2016-ban)

Noha Svájc iható arcáról hazai szemszögből érthető okok miatt ritkábban írunk, azért több vendégposztunk is bizonyítja már, hogy érdemes figyelni a különutasként elkönyvelt európai ország borkimenetére is. Ha másért nem, legalább a látókörünk szélesebbre tágításáért. Magyarként nem vagyunk könnyű helyzetben. Egyrészt az ottani árszabás finoman szólva sincsen összhangban az átlagos pénztárcavastagságunkkal, másrészt a hazai kereskedések polcai sem roskadoznak a svájci boroktól.

Az érdeklődők számára tehát marad a rendelés és a személyes látogatás. Nekem ezúttal az utóbbiból jutott egy kisebb időszelet, így a genfi hétvége felé közelítve meragadtam a szabadidőalkalmat és elsétáltam a sarki üzletbe, hogy belekóstoljak a helyi alapszintbe. Bár mondhatni véletlenszerűen választottam, mégis kellemesen csalódtam.

Tokaj és furmint, Toszkána és sangiovese, bordói grand cru classé és a répacukor. Az első két szimbiózist nem kell magyarázni, azonban a harmadik hallatán gyaníthatóan sokaknak a tarkójára szalad a szemöldökük. Bevallom, nekem sem sikerült megbarátkoznom a gondolattal, hogy a bordói tájjelleget leginkább egy kis répacukorral lehet közvetíteni. Néhány releváns cikk elolvasása után tájékozottabb és szomorúbb fogyasztója lettem a bordói boroknak.

Bizonyos körülmények között nem zavar semmi olyan borászati technológia, ami nem károsítja az egészségemet és nem pusztítja a környezetet. Tőlem aztán lehet csipszezni, répacukrozni, glicerinezni, vizezni, fordított ozmózis gépezni, meg a jó ég tudja, milyen 21. századi eszközöket bevetni a kívánt eredmény avagy a költségek kordában tartása céljából. Csak a szabályozókat nem értem, hogy mindezt még miért hagyják, sőt, mint a mellékelt ábra mutatja, jóváhagyják anélkül, hogy mindezt világosan a fogyasztó tudomására hoznák. Elképesztő, hogy a világ egyik, ha nem a legrangosabb borvidékén üzemszerűen chaptaloznak és erről valahogy elfelejtik rendesen tájékoztatni a kedves vásárlót. Mondjuk, ha takargatni akarják, elég nagy foltokat hagynak a biztonsági hálón, ha ilyen információ-morzsák gurulnak ki a szőnyeg alól.

A fenti gondolatmenet csíráját az a híradás szolgáltatta, hogy nemrég elmeszeltek egy rangos 3rd growth medoci birtokot, a Giscours-t, mert adminisztrációs hibát vétett, amikor jóváhagyást kért a hatóságoktól, hogy ne csak a már jóváhagyott cabernetre, hanem a merlotra is rásegíthessenek egy adag zsákos napfénnyel. Csak a tisztánlátás kedvéért: ebben az évjáratban mind a cabernetre, mind a merlotra borvidéki szintű engedély volt, egyedül a Margaux appelációban volt restrikció alatt az a nyomorult merlot fajta.

Érdekes, hogy nem mindenki hányja a keresztet a hír hallatán, az meg még érdekesebb, hogy olyan vélemények mellett, miszerint a száraz borban a botrytis és/vagy a túlérettség akadályozza a terroir kifejeződését, simán megfér az az álláspont is, hogy a hozzáadott cukor viszont nem, vagy nem annyira maszkolja a legendás kavicsos-hordalékos termőhely jellemvonásait. Ami még érdekesebb vagy inkább bicskanyitogatóan átverés szagú, az az, hogy ezt az évjáratot ünnepelte körbe a nemzetközi boros sajtó döntő többsége, ami a legnagyobb évjáratokhoz fogható (2009, 2010). Ésszel nem érem fel, hogy dobálózhatnak bármiféle “terroir expression”-el, amikor az adott évben azon a területen a hivatkozott fajta olyan bort adott, ami hozzáadott cukor nélkül nem adott volna értékelhető eredményt.

Nagyon sok évjárat értékelésen átrágva magam azt vettem észre, hogy 90% százalék ömlengés mellett marginális kisebbségben vannak azok, akik némi kételkedéssel fogadják ennek az évjáratnak a végtermékét. A szkeptikusok a tavaszi özönvizet és a hihetetlenül száraz és forró nyarat jelölik meg, mint apró bukkanókat az évjárat klasszissá avatásának rögös ösvényén. De ha a nagy véleményvezérek beájulnak egy olyan évjárattól, amiben általános eljárás a chaptalizáció (a csapnivaló időjárás elleni védelemként), akkor annak legalább annyira kamuszaga van, mint a Sauska ügynek. A legnevetségesebb sarokpontja az értékeléseknek, amikor a szokatlan frissességet és fineszt magasztalják, de azt nem teszik mellé, hogy az éretlenül szedett, cukorral turbózott bornak ritkán van mazsola íze.

Végezetül álljon itt néhány aranyszáj slankított állásfoglalása:

Antonio Galloni - Vinous: "Bordó egy kivételes évjáratot ünnepelhetett 2016-ban... ", egy másik cikkben még külön ki is emeli Margaux-t, mint az évjárat egyik nagy nyertesét.

A Decanterben Pascal Hénot a következő jelzőkkel méltatta ezt a kiváló évjáratot: "Bordóban egy igazi kis csoda történt ebben az évben a többi francia borvidékhez képest"

A Wine Enthusiast: A siker titkos összetevőjeként a penge savakat nevezi meg, és hogy az évjárat borainak kiváló egyensúlya teszi a 2016-ost egy igazán kiváló évjárattá Bordóban.