A narancsbor ősrégi múltra visszatekintő műfaj, amely mostanában reneszánszát éli, egyre több fogyasztó keresi, és egyre több borász kísérletezik vele. Előrebocsátom: nem vagyok a műfaj tudora, viszonylag ritkán kóstolok ilyen borokat, vásárlásra meg aztán végképp csak elvétve adom a fejem. Ha kóstolón megkérdezi a házigazda, hogy megkóstolom-e, igent mondok - a kíváncsiság azért persze hajt - , de alapvetően nem kajtatok a narancsborok után a vinotékákban. Egyébként már önmagában a definícióval kapcsolatban sem feltétlenül van egyetértés, legalábbis abban a kérdésben, hogy milyen hosszú héjon erjesztés után számít egy bor narancsbornak. A konszenzus talán minimum 2-3 hét környékén áll meg, de már önmagában ez az intervallum is elég tág lehet. Hogy mást ne mondjak a jelen poszt borai is kegyelemkettessel csúsznának át a rostán, ha szigorúan ezt a minimum 2-3 hetes héjon tartást vennénk figyelembe. 
Amiért jómagam ritkán nyúlok ilyen palackok után, annak az az oka, hogy a készítési módból adódóan ezek a borok általában robosztusak, olykor rusztikusak és cseresek, így én inkább étel mellé fogyasztanám őket. Célzottan tehát nem keresem a narancsborok társaságát, de egy pincénél azért előfordult, hogy roppant kíváncsi lettem, mit hoz ki a borász ebből a műfajból. A precizitásáról és perfekcionizmusáról híres Demeter Zoltán is készített narancsbort több évjáratból is, én meg pont rábukkantam két palackra, ahogy a múlt hétvégén a régebben félretett borok között keresgéltem. 

Az utolsó reményszikrák egyike mindenképpen az a tendenciának látszó folyamat, melynek keretei között a családi tradíciókon alapuló borászatok irányítása lassan, de egyre biztosabban a fiatalok kezébe kerül. Több okból is. Egyrészt úgy tűnik, hogy akad még elég szándék és kitartás a belföldi értékteremtésre az egérutas kivándorlás helyett, amely inkább a belátható közeljövőben kínál kifizetődő alternatívát a lassú és sokszor küzdelmes önfelépítés helyett. Hangsúlyozás nélkül is egyértelmű, hogy különösen igaz ez a keleti országrészre. Másrészt a jelen húszas-negyvenes fiataljainak nyitottsága, progresszív gondolkodása talán a legjobb eszköz a stílusmodernizálásra és a folyamatos fejlődésre, amellyel mi, fogyasztók is elég sokat nyerünk.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert a héthektárnyi telepített területen tevékenykedő Árpád-hegy Pince jelene is szorosan kapcsolódik az újgenerációs tokaji borsztorihoz. Konkrétan része annak. Varkoly Ádám, a birtok friss arca 2010-ben készítette el első önálló borát, azóta pedig gyakorlatilag teljesen átvette a szerencsi pince borászati feladatait, így a pincekimenet teljes egészében az ő elképzelése szerint alakul. És hát elég jól alakul. A stíluscsiszolás fontos része a szeszfokok lefaragása az egészséges szintre, valamint a hordóhangerő lejjebb tekerése is. Több gyümölcs, kevesebb nehézkesség, az ilyet pedig szokás szeretni manapság. A borok egy része – konkrétan a mádi dűlők borai – spontán erjednek, a többi bor fajélesztő segítségével igyekszik megszületni. Az eredmény pedig meggyőző, kettőezer-tizenöt száraz borai alapján legalábbis mindenképpen. Ezeket kóstoltuk ugyanis végig furmintfannal, be is számolunk róluk gyorsan a szokásos módon.

Újra itt Telmo Rodríguez remek vörösborának aktuális évjárata, amely nem csupán csípőből hozza a monastrell fajta legjobb tulajdonságait, de igen kedvező árával is fogyasztásra csábít. Nem emlékszem, melyik volt a bor debütáló évjárata, melyik volt, az amelyikkel elsőként találkoztam, ahogy azt sem tudom hirtelen, hogy melyik volt az első, amit itthon forgalmazni kezdtek. A lényeg, hogy ez a bor évről évre bomba vételnek bizonyul és ennek megfelelően elég gyorsan el is tűnik a polcokról, ennél pedig aligha kell ékesebb bizonyíték. Óvatosságból mindig egy üveggel veszek próbaképpen, de eddig sosem okozott csalódást, mehettem  következő palack(ok)ért, már amikor még időben kapcsoltam.

Az Al-muvedre a számos spanyol borvidéken tevékenykedő sztárborász, Telmo Rodríguez egyetlen Alicenté-ből származó "gyermeke". A Délkelet-Spanyolországban található borvidéknek a moscatel mellett a monastrell (Franciaországban mourvédre) a legjellemzőbb szőlőfajtája. A fajta az ehhez hasonló meleg spanyol borvidékeken megbízhatóan beérik, sem savban, sem tanninban, sem alkoholban nem szűkölködik, de jellemzően egyik térfélen sem esik túlzásba. Optimális esetben ezek a borok úgy tartalmasak és gazdagok, hogy nem telítenek el, simán jöhet belőle a következő pohár. (Nem kóstoltam drága monastrelleket, de el tudom képzelni, hogy a fajta jellegzetességeiből adódóan a csúcsra járatás itt könnyen visszaüthet és a fogyaszthatóság rovására mehet.) A spanyoloknál monastrell-ből már alapszinten is megbízhatóan jó minőséget képviselő, élvezetes, kiváló ár-érték arányú borokat lehet kóstolni, pont mint az itt tárgyalt hétvégi áldozat (vagy ez itt).