A két borvidéken tevékenykedő Németh Attila Gábor megnyerő személyisége, valamint stílusprekoncepciókat feszegető borkészítési stílusa miatt még mindig azon hazai borászok közé igyekszik tartozni, akikre látókörtágítási szempontjaink miatt is érdemes odafigyelni.

Nem szeretném elhallgatni ugyanakkor parciális csalódottságomat sem, melyet a korábban klasszisszerűen teljesítő mátrai vörösborok helyére lépett "Föld és Ég" utódok tisztes, de nem kiugró helytállása okozott a számomra az elmúlt években. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi átlagosan jó bor után éppen Tokaj irányából jön egy olyan fehér, amely képes megmutatni azt elemi erőt és karakteres stílust, amiért érdemes a termelő borait fogyasztani.

Németh Attila Gábor mátrai boraival egy ideje elvesztettem a kapcsolatot. A múltról szép emlékeim vannak, sőt, megkockáztatom azt is, hogy tőle ittam a borvidék legjobb vörösborát, arról nem is beszélve, hogy Attila azon kevés borászok közé tartozik, akiket személyes aspektusból is módfelett sokra tartok. Most viszont ahelyett, hogy feleslegesen elmélkednék azon, ami innen nézve a múlt, inkább megpróbálom felvenni a fonalat, ahogy lehet. Ehhez pedig szinte képtelenség jobb bort választani, mint egy cabernet sauvignont. Az van ugyanis, hogy ha ebből a fajtából hazai keretek között sikerül számomra értelmezhető végeredményt kihozni, akkor ott a többivel sem lehet nagy baj.

Akár honnan nézem, a Mátra frankó hely. Nem csak a táj gyönyörű, nem csak horgászni, vadászni, túrázni vagy netalántán gombászni lehet ide járni, de most már a borokat is nyugodtan be lehet dobni a kalapba. Mert a Mátra gyümölcse, ha lassan is, de megállíthatatlanul érni látszik. Van még persze munka és az észbéli homályzóna még mindig stabilan rakódik egyes búrák köré, de a borvidék élbolyát – bármennyire is próbálkoznak egyesek – nehezen lehet visszahúzni. A piac úgy tűnik, elfogadja és már be is árazta a jobbik Mátrát, kérdés csak az, milyen ütemben kezd majd a rosszabbik Mátra felzárkózni. Az ország egyik legígéretesebb borvidékéről tudósítunk.

A Mátra még ma sem tartozik a „slágerborvidékek” közé, de az utóbbi években néhány elszántan dolgozó borász bebizonyította, hogy a „gyümölcsös, illatos, könnyed borok hazájában” is lehet komoly borokat készíteni. Budapest viszonylagos közelsége és az alacsonyabb árak ellenére eddig nem tódultak ide a befektetők, cserébe viszont egyre több kis családi borászat jelenik meg a borvidéken, akik miatt - a gyönyörű táj mellett -  érdemes elzarándokolni a Mátrába, ahogy például akov is tette az év elején.

Sajnos "kissé" késve jelent meg ez az írás, hiszen jó két hónapja történt kiruccanásról tudósítok. Ludányi Balázs még az év elején közzétett írásunk megjelenése után hívott meg minket, hogy valamikor látogassuk meg a borok szülőhelyén. Egy mátrai túra egyébként is be volt tervezve már egy ideje, így ungert szervezésében öten vágtunk neki az útnak egy szép, napos márciusi hétvégén. Természetesen, ha már ott jártunk, igyekeztünk kitölteni a hétvége által adott időkeretet, így három borásznál vizitáltunk a két nap alatt.

(A Diós a Borjúmáj tanyáról)

Az úgynevezett interneten fellelhető múlttöredékek alapján a barnatanyai syrah sikertörténete egészen pontosan kilenc évvel ezelőtt, 2006-ban kezdődött. A Ludányi József-féle terület egy Németh Attila által vezetett folyóbor-projektként startolt, de a végeredmény a kivitelezők szerint túlmutatott az eredeti vállaláson, így az palackba kerülve indult el szerencsét próbálni. A dolog pillanatnyilag – közel sem reprezentatív véleményem szerint – ott tart, hogy a bor kis palackszámban ugyan, de évről-évre becsúszik a legjobb hazai syrahmezőnybe, teszi mindezt egyediségével, egyre biztosabban körülhatárolható stílusával és megbízhatóságával – pedig a filozófia inkább a természetességre, mintsem a koncepciózus arculatfolytonosságra fókuszál.

Nincs jobb és testhezállóbb szerep, amit nyugodt szívvel tudnék kiosztani a kortárs magyar borászok chardonnay-kísérleteinek. Az van ugyanis, hogy egy ideje konszenzus alakult ki a nagy, száraz magyar fehérbor identitását tekintve: a termőhely legyen Tokaj, a fajta lehetőleg legyen furmint. Miután megfelelő mennyiségű pénzt és marketinget öltünk az egyébként kétségtelenül „über alles”-terroir talajszerkezetét mutogató ősmagyar szőlőfajta borának tűzön-vízen át történő felfuttatásába, nem is meglepő, hogy minden más, de különösen a chardonnay magasztalása megmarad a külön utakat járó, kísérletező kedvű borászok és az ilyet kajáló újságírók, szakmabeliek hétvégi hobbijának. Legyen ez forradalom, lázadás, underground vagy akármi, de a komolynak gondolt hazai chardonnay-mezőny joggal követel magának több figyelmet.

A természetesen édes bor még akkor is jó, ha nem is olyan jó, éppen ezért úgy döntöttünk, hogy az év utolsó kóstolóját a maradékcukor köré építjük, bármilyen egyéb koncepció nélkül. Aztán sajnos úgy alakult, hogy kénytelenek voltuk elhalasztani az év végi sokkszerű vércukorszint-emelést egy teljes hónappal. A sorba régi ismerősök, kedvencek és éppen akciós tételek kerültek, és a sokszínűségnek köszönhetően nem is volt kiegyenlített a küzdelem. Mivel ez már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, ezért eltekintettük a vakkóstolástól, és inkább kötetlenül, köpőcsésze nélkül kiélveztük a helyzetet. Tanulságos volt.

Eredetileg két sauvignon blanc-t szerettem volna posztba önteni, de aztán az utolsó pillanatban hozzájuk csapódott Németh Attila Gábor első közelítésben talán meghökkentő analitikájú késői szüretelésű olaszrizlingje, így végül egy vegyes sorral fordultam be az ünnepi célegyenesbe.

A hét elején tartottuk évvégi, karácsonyi borklubunkat. Ez alkalommal valami igen komoly és egyben igen kedves sorral terveztem előállni.

Valóban nem volt mindennapi, egyik ámulat után következett a másik.

Íme:

   Tovább kóstolgattam a 2005-ös évjárat nedűit. Ebben a bejegyzésben Németh Attila mátrai borász egy olyan boráról lesz szó, amely bár öt éves, de még mindig kapható és ezt én nagyon méltatlannak érzem, tekintettel arra, hogy egy kiváló minőségű borról van szó. Hiába, úgy tűnik a jó bornak is igencsak kell a cégér.