Spanyol és francia grenache-t/garnacha-t sokat kóstoltam az elmúlt 15 évben, de nem emlékszem, hogy Dél-Afrikából grenache fajtaborhoz lett volna szerencsém. Most alkalmam nyílt rá, hogy kóstoljak egyet és bár francia versenytársat nem találtam hirtelen otthon, egy spanyol tételt mellé tudtam tenni referenciaként.
Tavaly elmaradt az éves albariño szeánszunk, csak kettesével, illetve hármasával kóstoltam az egyik kedvenc fehér szőlőfajtám borait. Idén szeptemberre tolódott az eredetileg nyárra tervezett kóstoló, de végül sikerült összehozni. A 2024-es évjárat borai kerültek terítékre, a szőlőfajta szívcsakrájának számító spanyolországi Rias Baixas mellett egy-egy portugál és új-zélandi tétel színesítette a palettát.
Május végén járta be a hír a hazai borsajtót, hogy Stuart Pigott - aki 10 évig James Suckling munkatársa volt, pár hónapja pedig saját útját járja - 100 pontra értékelte a Gere Solus friss, 2023-as évjáratát. 100 pontot adni és kapni egy borra áldás és átok egyszerre. A hírre minden borkedvelő felkapja a fejét, majd rögtön érkeznek a kritikus megjegyzések, mind a borra, mind a magas pontszámot kiosztó ítészre. "Hogy lehet ez 100 pont?", "Ki az a hülye, aki erre 100 pontot adott?!", és így tovább.
Minden bizonnyal tisztában vannak a dicsőség Janus-arcúságával a Gere Pincészetnél is, akik mérföldkőként hivatkoztak az elismerésre, de ezzel együtt is mértéktartóan reagáltak rá. Egy írás a borászat honlapján a hírek között, egy-egy Facebook és Instagram bejegyzés, ennyi. Nincsenek lépten-nyomon öntömjénező posztok, videók, vagy PR-cikkek, amelyek egy díjnyertes bor "világelső" státuszát bizonygatják, merthogy ilyesmire is láthattunk példát a közelmúltban.
A 2023-as Solust kóstoltam már korábban, de csak futólag, fesztiválkörülmények között, aznapi sokadik borként. Szerettem volna nyugodtabb körülmények között is ismerkedni vele, úgyhogy költséghatékonysági megfontolásból a legutóbbi fehérboros szeánszunk farvizén öten megosztoztunk egy palackon. A megvalósítás terén maradt bennem hiányérzet, ugyanis mire észbe kaptam, az üveg kiürült, a másnapi visszakóstolás így elmaradt, de ezt egyúttal a bor javára is írhatjuk.
A mai borpáros posztban két sauvignon blanc találkozik, mindkettő Marlborough-ból, a 2024-es évjáratból származik és a pincészetek szortimentjében a középső szinten helyezkednek el. Sileni Estate Straits vs Matua Lands & Legends.
A nyár második felében kóstolt borokat felölelő egyveleget főleg fehér borok töltik meg, de a szezonnak megfelelően arányaiban több a rosé is. Vörösborból inkább csak néhány könnyedebb tétel jutott ebbe a válogatásba, 2-2 pezsgő és aszú teszi teljessé a képet.
A klasszikus rosészenzonból kezdünk kicsúszni, de a vénasszonyok nyara még október elején is kitartt, így talán nem túl későn hoztam ezt a két villányi rosé-t. A Vylyan Kakas széles körben elérhető, míg a Bock Cultus a Lidl-nek készített tétel (nem tudom, hogy megegyezik-e a pincészet "normál" rosé borával).
Az aktuális külföldi egyvelegben a nyár folyamán kóstolt borok kaptak helyet. Ennek megfelelően a fehérborok lesznek többségben, és akad egy-két rosé és pezsgő is.
A KisBécs egyik alapítója, Gombolai Attila és a CEWI alapítója és vezető oktatója, Horkay András tematikus kóstolói nagyjából havi rendszerességgel követik egymást a Color Barban. A tavaly szeptemberi Wachau kóstoló és a tavaszi rajnai rizling szemle után két hete ismét Wachau borai miatt érkeztem a Colorba. A házigazdák új, kibővített sorral készültek, a KisBécs - Color portfóliójában található hat pincétől válogatva.
A Budafoki Pezsgő- és Borfesztivál nem olyan patinás helyszínen keresztül megrendezésre, mint a Budavári Borfesztivál, valószínűleg a két rendezvény célközönségét illetően sem nagy a metszet, cserébe az előbbi végig egészen családbarát jellegű és még az esti órákban sem zsúfolt. Ha nincs más programom, a fesztivál egyik napján 1-2-3 órát el szoktam tölteni, tömegközlekedéssel egyébként is gyorsan oda- és hazajutok. Idén ráérősre vettem a figurát, és kora délutántól kora estig maradtam, a normál esetben valamelyik egyvelegben landoló jegyzetek most magukban kitettek egy egész posztra valót, úgyhogy ezúttal külön csokorba gyűjtöttem őket.
Tavaly látogattam el először a Szent György-hegyi Matinéra és olyan jól éreztem magam, hogy idén már előre beírtam a naptárba a szeptember első szombatján tartott rendezvényt. Az időjárás jóval hektikusabban alakult, mint tavaly, délután kiadós záporok áztatták a hegyoldalt, majd késő délutánra ismét kisütött a nap. A közönségnek ez láthatóan nem szegte kedvét, szerintem többen ékeztek a Szent György-hegyre, mint tavaly. Ezúttal nem egyedül, hanem régi ismerősök, barátok társaságában jártam be a pincéket, még drbartával is összefutottam. Hat helyszín fért bele az időnkbe, régi ismerősök és - számomra - újabb nevek, hol több, hol kevesebb kóstolással.
Ahogy általában minden évben, idén is sikerült legalább egy pár órát borozni a Tagore sétányon a Balatonfüredi Borhetek alkalmából. Tavaly és tavalyelőtt úgy éreztem, hogy kevés "anyag" jött össze ahhoz, hogy egy külön írást szenteljek a jegyzeteknek, így azok az egyik magyar egyveleg posztban landoltak. Most kicsivel több bort sikerült megkóstolni, úgyhogy ismét külön csokorba gyűjtöttem az élményeket.
Ebben az évben 6 borászat 14 bora fért bele az időnkbe, fehérek, vörösek vegyesen. Nem a kóstolás szerint, hanem abc-sorrendben, pincészetenként csoportosítva következnek a jegyzetek.
Augusztus végén különleges kóstolóra érkeztem a budapesti Kőleves Vendéglőbe, ahol a Jackfall Bormanufaktúra ünnepelte alapításának 25. évfordulóját. Természetesen sok borral készültek a jeles alkalomra, gyakorlatilag a pincészet teljes történetét felölelve, friss tételektől a 25 éves borokig. Minden vendég kapott egy kis térképet, amelyen három állomás volt megjelölve. Az elsőn a pincészet aktuális portfólióját lehetett végigszemlézni, a másodikon korábbi évjáratok régóta őrizgetett palackjai kaptak helyet, a harmadikon egy kisfilmet játszottak le - amely egyben Jandrasics Gábornak is emléket állított - és két borpárlatot is meg lehetett kóstolni, végül a célban egy kis ajándék, egy palack bor vagy párlat várta a vendégeket. Késve érkeztem a kóstolóra, de így is kényelmesen végigjártam a három állomást, pedig nem fukarkodtak a kinyitott palackokkal.
Meglepő lehet, de Dániában - a hobbitermelőket nem számolva - már kb. 150 professzionális borászat működik. Szerzetesek saját fogyasztásra már a 13. században is készítettek bort az északi országban, de kereskedelmi forgalomba csak a 21. században kezdtek megjelenni. Dániában ugyan szokás bort fogyasztani az ételek mellé vagy csak magában, a hazai bortermelés kb. 95%-a az országon belül fogy el, de egyelőre az importált bor szinte mindig olcsóbb és általában magasabb minőségű, mint a hazaiak. Ezzel együtt a dán bor még mindig kuriózumnak számít, attól egyelőre nem kell tartani, hogy a többi bortermelő ország babérjaira törnek.
Az érdekesség kedvéért azért álljon itt második találkozásom a dán borral, amely az elsőnél sokkal jobban sikerült. Történetesen ismét egy solaris-t kóstoltam, Dánia egyik legjobb nevű családi birtokától, a Stokkebye-től. A boraik több dán és - ami nagyobb szó - francia Michelin-csillagos étterem borlapján is szerepelnek, ennek és a tulajdonosok múltjának köszönhetően a palackjaik még dán viszonylatban is drágák. Augusztusban Dániában élő barátaimat látogattam meg és Fyn szigetén, a Stokkebye birtok közelében is volt szerencsém eltölteni két napot, így ezt a bort a kivételesen napsütéses dán tengerpart látványa mellett kortyolgattuk el.
Bárdos Sarolta, a Tokaj Nobilis tulajdonosa és borásza már visszatérő vendégként érkezett a Bortársaság Borsuli Borász a Házban eseményére. A 2000-ben alapított, jelenleg 7 hektáros birtok a kezdetektől fogva a borvidék vezető családi pincészetei közé tartozik. A Barakonyiból származó dűlős borok konzisztensen magas minőséget képviselnek és a Tokaj Nobilis volt az egyik első tokaji pincészet, amelyik a tradicionális pezsgőkészítés minden lépését házon belül végezte. Az augusztusi kóstoló fókuszpontjában is a pezsgők és a Barakonyi dűlő száraz borai álltak, de ráadás palack is kerültek a sorba.
Szemes József boraival a 2010-es évek elején sokkal gyakrabban találkoztam, hogy azután a borászat tűnt el egy kicsit vagy csak a személyes táguló borhorizontomba veszett bele, már nem tudom. A közel 10 évre elengedett fonalat az utóbbi években kezdem fel-felkapni, bár ez évente nagyjűból még mindig évi 1 palackot jelent. Ahogy Szemes József, úgy a portugieser is lekerült a radaromról, ami leginkább a korábbi évek rossz tapasztalataira vezethető vissza. Vannak persze, akik komolyan veszik a fajtát és nem csak egyszerű újbor-alapanyagot látnak benne, de egy ideje megint elkerültek a portugieser-élmények. Ez a Szemes Portugieser viszont betalált, régen akadtam bele ilyen jó oportóba - igaz, a fent említett okok miatt szűk merítés áll rendelkezésre viszonyítási pontként.
Ha kizárnánk az összes széles körben elterjedt nemzetközi fajtát meg a Kárpát-medencei fajtákat is, és a maradékból kellene kedvenc fehér szőlőfajtát megjelölnöm, nálam biztosan az albariño lenne a favorit (na jó, az assyrtiko is esélyes, csak ahhoz ritkán jutok hozzá). Összejött már egy egész sor 2024-es albariño a gyűjteményben, ami csak kóstolásra vár és terepszemle közben kiderült, hogy van két tétel, amiből tartalék palackom is van. Történetesen mindkettő ugyanazon borászat, a Pazo do Mar, azon belül is a Veiga da Princesa birtok bora, úgyhogy adta magát, hogy összekóstoljam őket.
Augusztusban két napot töltöttem barátokkal Badacsonyban, nem kifejezetten a borkóstolás volt a túra célja, de azért jutott idő rá. Nem a legjobb napot és napszakot választottam, egyrészt nappal nagyon meleg volt, másrészt kedden egyébként is a legtöbb borászat zárva van. A baráti találkozó előtt azért egy gyors kóstoló erejéig beugrottam a Pátzay Borbirtok kertjébe, úgysem jártam még náluk. Egy 6 tételes kóstolóra neveztem be, a hőség és az időhiány miatt ez villámrandi volt, de kaptam egy kis áttekintést a portfólióról.
Sike Balázs egyik kedvenc szőlőfajtája a sauvignon blanc, nem véletlen, hogy általában két bort is készít belőle. Az egyik a Skizo borcsalád részét képezi és több helyről (2025-ben Badacsonytördemicről, Lesencfaluról és Kőröshegyről) származik az alapanyag, a másik kizárólag badacsonyi szőlőből készül és a borász saját nevét viselő széria tagja. Amennyire vissza tudok emlékezni, nekem sokszor a Skizo Sauvignon jött be jobban, a Sike Balázs név alatt futó bor a fajta zöldebb, hűvösebb, kevésbé gyümölcsös arcát mutatta. 2025-ben fordult a kocka. Idén tavasszal a Badacsony New Yorkban alkalmával még tartálymintaként kóstoltam ezt a bort, Balázs büszkén mutatta meg, és remélte, hogy a bor majd palackba letöltve is szépen megőrzi intenzitását és gazdagságát. Augusztusban két napot Badacsonyban töltöttem baráti társaságban is ebből a borból is elfogyott egy palackkal. Jelentem, szépen megőrizte a tavaszi formáját.
A harmadik 2026-os külföldi egyveleg erősen fehérbor-hangsúlyos lett, hozzávetőelegesen 2:1 a fehér és a vörös tételek aránya. Az itt szereplő első hat bort Bortársaság fine wines nemzetközi fehérboros eseményén kóstoltam, azegyveleg vége felé található borok pedig a Wein&Co. választékából származnak.
Az idei harmadik magyar és külföldi egyveleg jegyzeteinek összeszedésével alaposan megcsúsztam, nagyjából a tavasz második felében és a nyár első felében kóstolt borok tartoznak ide. A meleg napok beköszöntével erősen a fehér borok felé billent a mérleg nyelve, a vörösek közül maradtak a könnyedebb darabok és persze néhány rosé is bekerült a válogatásba.
Pár hete A Művelt Alkoholista hasábjain jelent meg alföldi merlot-tól egy nagy ívű és lelkes írás az Osváth Pincéről és boraikról, ami alaposan felcsigázta a már egyébként is meglévő érdeklődésemet. Osváth Istvánt még a Szent Donát előtt a Veritas borkereskedésből ismerem személyesen, boros rendezvényeken rendszeresen összefutunk és beszélgetünk, amennyire van lehetőség. Ehhez képest a boraival kapcsolatban alaposan le vagyok maradva, jó 5 éve kóstoltam utoljára Osváth bort, a 2020-as Kékfrankos Sillert, amire úgy emlékszem vissza, hogy rendben volt, de nem nyűgözött le. Még tavasszal vásároltam néhány Szent Donát bort Istvántól, és akkor egyúttal már a saját 2025-ös boraiból is vettem 1-1- palackkal. Azóta hónapok teltek el, de egy kellemesebb nyári napon végre két palackból kirepült a dugó.
Ismét egy vermentino duó következik a borpáros sorozatban, a francia-olasz rangadó után ezúttal két olasz tételt kóstoltunk egymás mellett. Mindkettő Toszkánából és a 2024-ből származik, árban pedig feljebb léptünk az előző vermentino kettőshöz képest. Mindkét tétel elérhető itthon is, nemrég volt évjáratváltás, már a 2025-ös kiadások vannak a polcokon.
Az Antinori borbirodalom Bolgheri-ben található birtoka a Tenuta Guado Al Tasso, ahol természetesen a vörösborokra helyezik a hangsúlyt, de készül itt egy fehérbor is, vermentio-ból. A La Spinetta családi birtok Piemontból indult, de 2001-ben Toszkánában is alapítottak egy testvérpincészetet, ez a Casanova della Spinetta, itt is egy fehérbor készül, vermentino-ból.
A hosszú bevezetőt ezúttal megspórolnám, Györgykovács Imréről úgyis sokszor sokan leírtak már minden szépet és jót. Két és fél éve személyes tolmácsolásában is volt szerencsém meghallgatni sok történetet és időben ide-oda utazni az évjáratok és szőlőfajták között.
Györgykovács Imrénél a tramini és a Somló együttállása olyan szinergiát eredményezett, amilyet ritkán tapasztalok, különösen annak fényében, hogy egyébként nem vagyok a fajta nagy rajongója. Ennél a bornál azonban a termőhely, a szőlő és a borász közösen valami egészen különlegeset tudnak létrehozni. Nem minden évjárat egyformán jó, természetesen, nagy vonalakban érvényesült az a Györgykovács-ökölszabály, hogy a páratlan évek borai általában jobbak.
Ez a vertikális szinte a véletlennek köszönhető, pár hónapja az otthoni készlet rendezgetése közben derült ki, hogy a legutolsó három évjáratból félretettem 1-1 palackot. Vendéglátónk kipótolta a sort egy régóta őrizgetett 2010-es kiadással, így egy nagy ugrással azt is meg tudtuk nézni, hogyan érhet ez a bor hosszú távon.
Újra korábbi évjáratú kékfrankosokról írok, ezúttal két neves osztrák termelő kapcsán, akik nagyjából 25 éve alakítják a blaufränkisch történetét. Roland Velich és burgenlandi borászata, a Moric talán a legismertebb név nemzetközi viszonylatban. Velich révén elévülhetetlen érdemeket szerzett az osztrák kékfrankos felfuttattásában, bár legutóbb egy egészen furcsa ügy kapcsán szerepelt a borsajtóban. Dorli Muhr szülőföldjén, Carnuntum kevésbé ismert borvidékén járatja csúcsra a fajtát, a birtok mellett Wine+Partners néven egy tanácsadó céget is vezet.
A két borászat belépő kékfrankosai kóstoltuk a 2021-es évjáratból. Már ezek a "belépő" kategóriás kékfrankosok is nagyon magas minőséget képviselnek és ez bizony az árcímkéken is tükröződik.
