Egészen az elmúlt fél évig két kezemen és egy lábamon meg tudtam volna számolni hány bort ittam Beaujolais-ból. Azok többnyire nouveau-k voltak és nem is igazán tetszettek. Aztán amikor az Egyesült Államokba keveredtem, leemeltem pár villages-t is a borkereskedések polcairól és megnyerőnek találtam őket. Nem voltak bonyolultak, viszont nagyon jó tartású, friss savakkal bíró, gyümölcsös italoknak bizonyultak. És az ilyesmit szeretem nagyon. Szilveszterkor aztán Octopus bortárs volt szíves mutatni nekem egy Beaujolais cru-t, amiről Akov is megemlékezett hasábjainkon. Az a bor nagy élményt nyújtott, és el is döntöttem, hogy jobban kiképzem magam Beaujolais cru ügyben. Octopus remek összefoglaló írása és tapasztalatai itt találhatóak meg a témáról, érdemes elolvasni azoknak, akik némileg képbe szeretnének kerülni a borvidékkel kapcsolatban.

Jelenleg még jelentős mennyiségben lehet kapni a 2009-es, kiváló évjáratból származó borokat az USA-ban, azokból tervezek egy összehasonlító kóstolót is. Előfutárként azonban ezt a 2010-es Fleurie-t kóstoltam a napokban.

Fleurie összesen kb. 850 hektár szőlővel beültetett területet foglal magába. Leghíresebb része a La Madone dűlő, a tetején egy remek kis kápolnával. A Domaine de la Madone borászat 13 hektár szőlővel rendelkezik, 40 évnél idősebb, alapvetően gránitos talajon zöldellő ültetvényekkel.

Fiatalságra utaló, közepes bíbor színű bor. Friss, kissé visszafogott illat ibolyával, friss gyümölcsökkel (málna, eper, ribizli, meggy) és leheletnyi fűszerrel. Közepesen telt korty, nagyon tiszta, pirosbogyósokra emlékeztető jegyekkel, finom fűszerekkel és pici ásványos aláfestéssel. Kifejezetten friss, remek tartású eleven bor, jelentős mennyiségű, érett, finom savkészlettel és közepesnél kevesebb, bársonyos tapintatú tanninnal. Talán néhányan savhangsúlyosnak titulálnák, nálam még belefér a „dinamikus bor” kategóriába. Közepesen hosszú, élvezetesen gyümölcsös lecsengés. Erős 5 pontot kap, de az élmény ennél több volt számomra, egyszerűen élvezet minden cseppje. 17 dollárért rendben van.      

Amolyan péntek esti iszogatáshoz gyűltünk össze, senki nem akart semmi komolyat, semmi világmegváltást csak kicsit lazítani a hét fáradalmain. A feladat: „hozz egy (rajnai) rizlinget"! A lenti sor állt össze érdekes és kevésbé érdekes tételekkel. A kóstolás természetesen vakon történt, így ismét adózhattunk perverz hobbinknak, amelyet úgy neveznek: termőhely-felismerés. Szertelen csapongásunk a Csobánctól Ausztrálián át a Mosel völgyéig és Wachauig tartott. 80 nap helyett egy átlagos péntek este kerültük körbe a Földet. Ez aztán a globális inspirácó!

Losonci Bálint a legszimpatikusabb borászok egyike, akit van szerencsém személyesen is ismerni. Csak jót lehet róla mondani, közvetlenség, őszinteség, minőségre-törekvés, elhivatottság, tudásvágy, szerénység, jó értelembe vett alázat.

A példa értékű hozzáállás mellett meg kellett, hogy jöjjenek az első sikerek is, talán a 2007-es évjárat dűlős kékfrankosai hozták meg a hazai borkedvelők körében az elismertséget.

Magam részéről megvallva, felvállalva egyesek unszimpátiáját, szerettem ezeket a borokat, de nem éreztem még annyira átütőnek, ahogy az azt követően kóstolt tételeket sem.

A nemrégiben piacra került tételeivel el voltam még maradva, ezt a múlt héten igyekeztem pótolni. Annyit elárulok előre, hogy az "áttörés-feeling" megérkezett. :)

Bővebben:

Nehéz kontinuitást megélni egy olyan országban, ahol honfitársi közreműködéssel átlagosan 40-50 évenként elsöpörjük magunkat, hogy aztán vérből és szenvedésből újra építkezni kezdhessünk. A váltógazdálkodást képviselő politikai rendszerek igyekeznek egymás kollektív emlékezetet minél gyorsabban és hatékonyabban felülírni. Az „átkapcsolások" így üresen tátongó vakfoltokat hagynak az emlékezetben. Azt hiszem az új magyar bor is kénytelen-kelletlen a korábbi bűnös hagyaték ellenében határozza meg önmagát. Így aztán – évszázados folytonosság hiányában – nehéz mítoszokról és legendákról beszélni. Legyünk azonban őszinték: csak rajtunk múlik, hogy eltekintünk-e a sűrű ködben bolyongástól és szerényen megnevezzük-e saját, újkori mítoszainkat.

A Domaine des Escaravailles a Rhone déli részén található birtok, főként Rasteau környéki területekkel. A neve a szkarabeusz-bogár megfelelőjéből származik, mely nevet a helyi lakosság talált ki az itt alapított zárda lakóinak fekete fejviseletére utalva.

Az elmúlt hét alatt két borhoz volt tőlük szerencsém, mindkettő hozzáférhető a Terroir Clubban. Az egyik kóstolt tétel , a fehér la Ponce, helyi fajtákból készült házasítás, úgy, mint roussane, marsanne, clairette és grenache blanc. A másik, a Rasteau Héritage tisztán grenache, 1924-ben telepített ültetvényről.

Íme:

Ha kínpadra vonnának, sem tudnám megmondani, hogy a pinot noir fajtán kívül miért került párba ez a két bor. Egyik egy villányi kézműves pincétől, a másik egy burgundiai kereskedőház háttérrészlegétől származik. Két homlokegyenest eltérő stílus és filozófia, valamint jelentősen különböző évjárati jellegzetességek. Ezúttal az ellentétek vonzhatták egymást.

Újkeletű, többnyire ázsiai fiatalokból álló kóstolócsapatomnak januárban a német rizlingekbe igyekeztem némi betekintést nyújtani. Sajnos különböző elfoglaltságok miatt ezúttal igencsak szűkkörű volt a kóstoló, de azt gondolom, hogy azért sikerült egy általános, a valóságot tükröző képet kialakítani újdonsült borbarátaimban. Két fontos rizlinges vidék- Rheingau és Nahe- kimaradt, egy-egy tétel szerepelt Pfalz-ból és Rheinhessen-ből, a talán legfontosabb területről, a Mosel vidékről pedig négy bort kóstoltunk. Valamennyi bort a kiválónak tartott 2009-es évjáratból választottam. A felfedezés izgalma miatt többnyire általam kevéssé ismert termelőktől vásároltam a borokat, de azért az esetleges kellemetlen meglepetések elkerülése végett bebigyesztettem a sor végére egy borocskát a nagyrabecsült J. J. Prüm mestertől, nehogy baj legyen. A borokat az alábbi sorrendben kóstoltuk, nem vakon:

 A dramatizáló címet kéretik nem túl komolyan venni, talán inkább arra utal, hogy ebben a témában elsősorban az ár miatt, nem hiszem, hogy vállalkozni fogok a jövőben újabb sort összeállítani, így a konklúziókat a jelen kóstoló fogja számomra egy darabig biztosítani. 

Ezen a blogon viszonylag kevés újvilági bort kóstolunk. Ha mégis, akkor főként az alap-közép tételek azok, amelyeket mostohán ignorálunk. Én személy szerint nem vagyok szűz, szoktam ilyen borokat iszogatni és a helyzet az, hogy simán tudom élvezni is őket. Égi jel vagy fatális tévedés, nem tudhatom. Kis hiánypótlásként néhány jól és kevésbé jól árazott újvilági klasszikust kóstoltam meg.

Sajnos nem tudtam jelen lenni a hét elején publikált oregoni pinot-kóstolón, viszont a felcsigázás sikeres volt. Én is pinot-kat nyitottam a héten, lehet az írások hatására.

Először nem terveztem "párbaj" formátumot, csak kíváncsi lettem St. Andreáék új, elvileg minden korábbi fölött álló pinot-válogatására. A felbontást követő második napon merült fel az igény az "összhasonlítósdira", és mivel a bor még nem mutatta hanyatlás jeleit (sőt), felnyitottam mellé egy kellemesebb árfekvésű burgundi tételt.

Íme a jegyzetek:

 A komoly édesekkel való kényeztetés általában Karácsony környékén szokott nálunk sorra kerülni. Viszont úgy alakult, hogy a jelenleg  egyébként a tengerentúlon ténykedő, de az ünnepekre épp hazatérő jó Pardi Norbert épp január első napjait szándékozta Szegeden tölteni.

Így hát úgy döntöttük, hogy megvárjuk a hedonisztikusra tervezett sorral. Meg különben is, van tán olyan tradíció, hogy igyekszik az ember az év elején minden földi jóval ellátni magát, hogy hátha akkor ez lesz a jellemző az egész évben.

Nos mi az év első kóstolóján ehhez igyekeztük tartani magunkat. A koncepció egyszerű, vegyünk két brutál jónak tartott magyar édes bort, a technológiai közelítés végett szándékosan nem aszút, melléjük tenni innen-onnan származó, nemzetközileg nagyon elismert  versenyzőket egyaránt, összehasonlítgatni őket és örülni nekik.

Eredetileg ugyanabból az évjáratból szerettem volna mindet, ez majdnem sikerült is.

Íme a sor:

A tavalyi év – még ízlelgetni kell a szófordulatot – márciusában jártunk egy nagy Somló-túrán. Természetesen nem először keveredtünk a borvidékre, de most komoly merítéssel sikerült egy szinte teljes spektrumot kapni a Hegy boraiból. Ismét nagy élmény volt a helyi termelők szocializáltsága és vendégszeretete. Itt még tényleg van lehetőség a hosszabb és elmélyültebb beszélgetésekre. A túrán beszerzett borokból és más archív tételekből nem sokkal később kerülhetett sor egy nagy somlai kóstolóra. Ezúttal fehér falak között vakon szerettük volna megnézni, hogy mit kezdünk a borstílusok és eltérő megközelítések szerteágazó labirintusával. Adódik a kérdés: merre tart Magyarország egyik legkultikusabbnak és legérdekesebbnek tartott borvidéke?

Az akov kolléga által jegyzett terjedelmes beharangozó után megvolt a kóstoló, és elkészültek a jegyzetek is az általunk régen várt oregoni pinot-król. Drbarta ezúttal nem tudott részt venni a szeánszon, ezért akov és jómagam írunk a borokról. A kóstolás nem vakon történt, a borok az alábbi sorrendben következtek:

Karácsonykor nyílt az alábbi üveg aszú. Öröm volt minden cseppje.

A szeptemberi Loire-menti zsákmányok nagy része a nagy chenin-kóstolóba ment, azokon a tételeken kívül konkrétan két üveg maradt még. Ezeket bontottam meg és néztem meg az ünnepek alatt.

Íme:

Az Óév búcsúztatása már Karácsonykor megkezdődik, de valójában csak a kiadós Szilveszterrel és a másnapi fejfájásos kínlódással kerülhet pont az elmúlt év végére. Kis társaságunk tengernyi borral, tűzijátékkal, tintahallal és sült malaccal próbálta elfeledni a múló év fáradságait és viszontagságait. Legérdekesebb szilveszteri boraink megérdemlik, hogy e hasábokon is megemlékezzünk róluk. Csak így egyszerűen.

Az év hazai borai toplistánk után következzenek az általunk legkiemelkedőbbnek ítélt külföldi borok. Nem volt egyszerű dolgunk, mert idén – válság ide vagy oda – nagy mennyiségben találkoztunk igazi klasszisokkal. Amik erre a listára felkerültek azok legalább erős 8 pontot (93-95) érnek. Vérző szívvel voltunk kénytelenek vagy egy kéttucatnyi „sima” 8 pontos bort leradírozni. Csak azoknak van helye itt, amelyek örök nyomot hagynak a kóstolóban. Nézzük először szerzőnként csoportosítva a top 10 bort:

Domaine de Villeneuve: Chateauneuf du Pape Les Vieilles Vignes 2005

Még 2008 végén, azaz intenzívebb borkedvelői pályafutásom kezdetén beszereztem egy palackot a fenti borból elsősorban művalkeszes kommentek tanulmányozásának hatására.

Kb. egy évig tartogattam, nézegettem, gyönyörködtem a palackban és olyankor nyitottam meg, amikor finoman szólva nem voltam a "nagy vörösek rajongója."

Az esemény mérföldkőnek bizonyult. A bor lett az etalon, a remény, hogy van élet a vörös nagyágyúk között is. Minden újabb meghatározó élményt hozzá hasonlítottam, hogy vajon eléri -e "a Sátonöf" szintjét?

Két évvel az esemény után sikerült egy újabb palackhoz hozzájutni. Ennyi idő alatt sok víz  lefolyt már a Dunán, rendkívül kíváncsi lettem, hogy ma mihez a kezdenék az egykori origóval.

Következzen a bor kóstolási jegyzete akkor és ma:

Pardi barátunkat az év közepétől az USA-ba vitték az uralkodó áramlatok. Hiányzik nekünk, de nincs mit tenni, siránkozás helyett inkább kihasználjuk a kínálkozó helyzetet: hazakukáztatunk vele egy csomó bort, hogy mi is részesedhessünk az amerikai borálomban. Sajnos az amerikai borok – kinek örömére, kinek bánatára – rendkívül mostohán vannak képviseltetve a hazai kínálatban, pedig van mi iránt érdeklődni. Úgy döntöttünk, hogy a 2011-es évet egy nagy oregoni pinot noir kóstolóval zárjuk. Mielőtt azonban rátérnénk a borokra, nézzük meg miben is áll ez a bizonyos Oregon és a pinot noir.

Akár ünnepelni, akár feledni akarjuk az éppen múló évet, Karácsonykor illik azért egy jó vacsorával kényeztetni szeretteinket. Legyen az pulyka, nyúl vagy hal, töltve, főzve vagy rántva, nyíljanak csak hozzá a féltve őrzött palackok! Nem érdemes fukarkodni, hiszen együtt a család, a palackok mellé megerednek az ég csakrái és remélhetőleg be sem zárulnak január első napjáig. A fentieknek két remek itallal és némi étellel próbáltunk megfelelni.

Eljött az év vége. Ilyenkor végiggondolja az ember mi minden történt az elmúlt évben. A borissza pedig felidézi az elmúlt év leginkább emlékezetes kóstolásait. :)

Két posztban fogjuk megjelenteni, hogy nekünk mik voltak a kedvemceink 2011-ben. Az első bejegyzésben hazai borok közül válogatunk, a másodikban pedig külföldről. Következzen a 10 kedvenc magyar bor, szerzőnként:

Mostanában rákattantam a pezsgőkre, így az elmúlt hetekben megint néztem néhányat.

Mindegyik kapható itthon, remélem Szilveszter előtt lesz, aki hasznát veszi a jegyzeteknek. :)

Íme:

Idén hatalmasodott el rajtam az érzés, hogy talán van már pár olaszrizling-referencia ebben a kis országban. Borblogger kollégáink tollából számos fajtakóstolóról olvashattunk az idén, sőt az év elején Jásdi István csopaki termelő még valamiféle olaszrizling-konferenciát is szervezett. Ehhez képest a Pannon Bormustrán bíráló – számomra egyébként igen nagyra becsült és igazodási pontot jelentő – Matt Kramer lehűtötte a lelkesedésemet, kijelentette ugyanis, hogy az olaszrizling egy lúzer fajta, amit sürgősen el kellene felejtenünk. Képzavarunk eloszlatásához a fenti „jelenségek” farvízén ültünk össze, hogy vakon ránézzünk pár kiemelkedőnek tartott olaszrizlingre.

Chateau Doisy-Daene 2003 Cru Classé Sauternes

Vakkóstolónak hívják azt, ha ismered a borsort, de nem tudod mit rejtenek a letakarva felszolgált palackok. Dupla vakról beszélünk, ha a vakon kóstolt borokról nincs semmiféle információ. Tripla vaknak nevezhetnénk a fekete pohárból szondázott dupla vaksort. Lehetne még fokozni a tripla vakkóstolót? Lehet: bekötik a szemed, hogy egyenlő esélyekkel indulj a kóstolótársaságban helyet foglaló vakokkal. Vajon milyen tényleg vakon, vakként bort kóstolni? A választ egy láthatatlan kóstoló hozta számomra közelebb...