A közel két és fél éve lezongorázott 2011-es pinot noir-kóstoló után adta magát az ismétlés lehetősége és igény, de sajnos az alkalom tovább váratott magára, mint szerettem volna, és nem is egészen úgy zajlott le, ahogy terveztem.
Az eredeti koncepció egy igen széles merítéssel dolgozó és hosszú 2012-es pinot sor volt, de szokás szerint herkulesi vállalkozásnak bizonyult a kóstoló időpontjának kiválasztása, így már lélekben kezdtem letenni az egészről. "Bánatomban" elkezdtem a párosával elkortyolgatni a borokat, a nem új-zélandi és nem francia versenyzőkkel kezdve, titokban arra bazírozva, hogy legalább a sor nagyobb részét kitevő két ország boraira sikerülhet egy külön alkalmat találni. Csodák csodája, sikerült is, így viszont az a faramuci helyzet állt elő, hogy a sor egy részét több részletben fogyasztottam el, míg a kb. kétharmadnyi részt képező francia és új-zélandi versenyzők egy külön alkalommal vakkóstoló formájában mérkőztek meg egymással egy nagyobb kompánia előtt. 
Ki tudja, esetleg valamelyest módosulhattak volna a pontszámok, ha a korábban elfogyasztott magyar, felvidéki, német, osztrák és chilei borok a vakon kóstolt sorban kapnak helyet, de ez most így alakult. Talán illett volna a körülményekre tekintettel szétszedni a sort, mégis úgy éreztem, egyszerűbb, ha egy posztba öntve írom meg a tapasztalatokat.

Portugál borokról viszonylag ritkán írunk, nem is csoda, hiszen itthon meglehetősen gyér a kínálat, talán csak a Fill The Winebox-nál találunk értékelhető választékot. Júniusban volt szerencsém pár napot Portugáliában tölteni és néhány bort megkóstolni. Nem a bor volt a fő motivációs tényező a kirándulás mögött, de természetesen, amikor időnk engedte - főleg ebéd/vacsora mellett és este, áldoztunk egy kicsit a hedonizmus oltárán. Többnyire csak kapkodva vagy utólag, emlékezetből véstem fel pár sort, úgyhogy jellemzően rövidebb leírásokra kell számítani.

Általában a borkereskedő/sommelier/felszolgáló ajánlásaira hagyatkoztunk, többnyire Douro és Alentejo borai kerültek a poharunkba, néhány más borvidék boraival fűszerezve.

(Lisszabon a Szent György várból)

Bár témaválasztás tekintetében túlnyomórészt igyekszünk törekedni a fogyasztói közszolgálatiságra, néha azért előfordul, hogy olyan élmények okán ragadunk billentyűzetet, amelyek egyáltalán nem, vagy csak rendkívül szűk körben reprodukálhatók otthoni körülmények között. Nincsenek kétségeim: egy tieznöt éves mohácsi kadarka éppen egy az ilyen "néha-esetek" közül. Mégis indokoltnak és szükségesnek tűnik említésre méltatni, tekintettel arra, hogy nemcsak kor-, hanem borvidéki- és termelő-szempontból is egyedülálló történetről van szó. És ha már voltam olyan szerencsés helyzetben, hogy ideális árucsatolás keretei között megajándékozódtam egy palackkal belőle, akkor hát nézzük át gyorsan, hogy mi ez az egész, és hogy milyen formában is van most egy túlkorosnak tetsző underground-kadarka.