A kereskedős poszt folytatása következik.

A furmint, a kékfrankos, és az olaszrizling után immár a hárslevelűnek is van saját rendezvénye. A leginkább a furmint „kistestvéreként” kezelt, picit háttérbe szorított fajta véleményem szerint önállóan is megérdemli a figyelmet, hiszen a furminthoz hasonlóan képes több arcát is megmutatni, közvetíteni a termőhely üzenetét, azonban behízelgőbb aromatikájának köszönhetően talán jobban megtalálja az utat a kezdő borfogyasztókhoz, azaz „térítőbor” szerepére inkább alkalmas lehet, mint a furmint.

Kézdy Dániel, a Furmint Február szellemi atyja már hosszabb ideje igyekszik a hárslevelű fajtára is egy rendezvénysorozatot felépíteni. Az eredeti tervek szerint a Hárslevelűk Éjszakája (röviden: HÉJ) tavaly debütált volna, de a főszervező végül úgy érezte, megéri várni egy évet az első rendezvénnyel. A cél – a Furmint Februárhoz, vagy a Kékfrankos Most!-hoz hasonlóan – egy „önjáróvá” váló mozgalom beindítása, amelynek révén folyamatosan kisebb rendezvények is csatlakoznának a jövőben a fő kóstolóesthez. A Furmint Február Vajdahunyadvárban tartott nagy kóstolójához képest Kézdy Dániel a HÉJ debütáló rendezvényét egy oldottabb hangvételű, kisebb létszámú, a végén laza boros buliba átforduló eseményként képzelte el. A helyszín kiválasztásánál is ezt tartotta szem előtt: a Budapesti Harisnyagyár épülete loft-szerű, tágas belső terével és underground hangulatával inkább csábít bulira, mint a Magyar Mezőgazdasági Múzeum patinás épülete.

Most, hogy egy év eltelt azóta, hogy Wachau jól kioktatott minket Tokaj-kontextusban a tisztaság nemzetközileg értelmezett fogalmáról (itt és itt felidézhető), több szempontból is időszerű volt egy leckeismétlés. Egyrészt én alapból megbuktam, mert időhiányra hivatkozva nem tudtam részt venni az eseményen, másrészt mivel döntő hányadban hazait fogyasztok, ezért néha jól jön egy-egy külföldi pofon, hogy ennek függvényében reálisabb képpé alakítsam át magamban a magyar állapotokat. Mikor értesítést kaptam a Wachau-repetáról, egy percig sem gondolkodtam, hogy mi lesz a vasárnap esti program. Igaz, ezúttal nem a kontextusba helyezésen volt a hangsúly, Tokajt ugyanis kizárólag Homoky Dorottya friss mintái, valamint a Tállya Wines-sorozat néhány tétele képviselte, melyek stílusukat és kategóriájukat tekintve nem alkalmasak hazai referencia állítására, de önmagukban vizsgálva rendkívül tanulságosak voltak.

Ha egymondatos véleményt kellene formálnom, akkor azt állítanám, hogy a balfi pince kékfrankosa a szélességéből adódóan meglehetősen diverz hazai kékfrankostérhez rendelt koordináta-rendszer origója. A biodinamikára hangolás utolsó éveként jegyzett 2009-es évjárat óta töretlen lendülettel épülő Weninger-brand legfontosabb hozadéka, hogy a gyökerénél fogva helyezte vissza a fontos hazai borvidékek térképére a kékfrankos fővárosát (sic!). Ennek a történetnek sok együtthatója van, de abban azért többé-kevésbé egyetértünk, hogy a kiváló ár, a termőhely és a finomság ritka konstellációját bemutató úgynevezett alapbor sokat tett a közízlés fejlesztésért, ami minimum dicséretes dolog. Akit érdekel a múlt, az olvasson vissza itt, itt és itt.

Sokszor a céltábla közepére állítjuk és keményen kritizáljuk a borkereskedőket, de nyugodjunk meg, nekik sincs mindig egyszerű dolguk. Extrém igények kavalkádján és szakértő vásárlók tömegein kell magukat átküzdeniük, míg a bor végül szatyorba kerül és elindul hazafelé. Hogy egy kicsit jobban tiszteljük azokat, akik a pult mögött szobroznak és vállnak egyre inkább golyóállóvá, álljon itt pár történet arról, hogyan is vásárolsz TE, ó kedves Fogyasztó.

A borkereskedelemben dolgozó barátaimat kértem meg arra, hogy név nélkül osszanak meg pár történetet, tudjuk csak meg milyenek is vagyunk a pult másik oldaláról. Az alábbi párbeszédek valóban elhangzottak, a történetek valóban megtörténtek, szóval tessenek a dolgot komolyan venni!