A Drop Shop portfólióbemutatója igazi paradicsom a borrajongók számára, hiszen itt igen alapos betekintést kaphatnak mi történik a borvilágban határainkon túl, mindezt ráadásul meglehetősen magas színvonalon teljesítő borokon keresztül. Az immár hagyományosnak mondható sétáló kóstolón a magam részéről idén voltam először - tavalyelőtt egy utazás, tavaly egy torokgyulladás akadályozott. A Drop Shop minden bizonnyal a legszélesebb kínálattal rendelkező budapesti borbár, a portfóliókóstolóra pedig még borászokat is meghívnak, így aztán el lehet képzelni, milyen komoly választék jött össze a szeptemberi mustrára (még úgyis, hogy azért a legdrágább kincseket ide nem hozták el).
Magam is meglepődtem, hogy mennyi bort sikerült végül csőrvégre kapnom - ennek érdekében beáldoztam a mesterkurzusokat -, most megpróbálok legalább slágvortokban végigszaladni rajtuk országonként csokorba szedve őket a jobb áttekinthetőség kedvéért.

A második nyári külföldi egyveleget leginkább osztrák, olasz, spanyol és új-zélandi borok uralják, valahogy úgy jött ki, hogy a többi ország borai most csak epizódszerephez jutottak.

Az év első néhány hete a borkóstolók szempontjából meglehetősen nyugodt időszak, nem csoda, ünnepek után mindenkinek kell egy kis pihenő. Ebből a szempontból nekem már a december is csendesen telt, ami bor elfogyott otthon, barátoknál, családnál, az elfogyott, de nem nagyon mentem elébe a borkóstolásnak. Az újévet viszont csak el kell kezdeni valahogy, én idén először a Drop Shopban ugrottam fejest a borvilágba. Képzeletben tettem egy nagy kört Európában, Olaszországban különöset sokat időztem és egy kis új-zélandi kitérőt is beiktattam. Nem bántam meg...

A syrah az egyik legnépszerűbb kékszőlő fajta mostanság a világon, mondhatni divatos. Tulajdonképpen több szempontból is érthető a dolog: zamatos, szerethető ízvilággal rendelkezik, viszonylag bőtermő fajta, nem különösebben érzékeny, bora jól érlelhető, és még egy érdekes sztori is van (volt) mögötte az állítólagos iráni (perzsa) eredettel. A syrah az 1970-es, de különösen az 1990-es évektől egyre népszerűbbé vált, és ezzel egyidejűleg az ültetvények mérete is világszerte növekedett. Magyarországon a kilencvenes évek közepén jelent meg, és nálunk is gyorsan elterjedt.

Néhány hete sikerült egy elég méretes syrah-sort összerántani, francia, olasz, újvilági és magyar tételekkel, nagyrészt a 2012-es évjáratból. A válogatásnál igyekeztünk a 25 eurós határon belül maradni, hogy ne dőljön be a családi kassza a kóstoló miatt. A borok nagy része 5000-7000 Ft körüli összegért szerezhető be, ez azért behatárolta azt is, hogy a külföldi tételeket illetően milyen termőhelyekről válogattunk. Az újvilági versenyzők esetében megálltunk az alapszintnél, a franciáknál pedig 2-2 bort válogattunk be Crozes-Hermitage-ból és Saint-Joseph-ből, tehát a top termőhelynek számító Hermitage, Cote-Rotie és Cornas kimaradt a szórásból.

(Barossa Valley, shiraz-szüret; forrás: vinetalk.com)

Az ünnepekhez közeledve bőven nyílt alkalom a borozásra: születésnapok, Drop Shop ünnepi hét, karácsony, majd a két ünnep között még egy „mindenki hoz egy bort” kóstoló. Össze is jött egy nagy csokor kóstolójegyzet a bő egy hetes időszak alatt. Megfordultak a poharamban magyar borok is szép számmal, de először a külföldi tételekből állítottam össze egy kiadós egyveleget. Sikerült kipipálni néhány klasszikust és sok érdekességgel is találkoztam. Különösebb koncepciót nem kell keresni (leszámítva öt együtt kóstolt borpárt), így aztán ömlesztve, többé-kevésbé a kóstolás sorrendjében következnek a borok. Bocsánat: maraton, cserébe akadnak referencia-borok és érdekességek is.

Ismét lendületet vett a Finewines.hu és megint egy izgalmas kóstolósor került az asztalra. A kiemelkedő minőségű borokat kínáló vállalkozásról és a mögötte álló emberről itt olvashattok egy érdekes interjút. A téma ezúttal a sokarcú Új-Zéland volt, amely szokás szerint nem tud csalódást okozni. Számomra Új-Zéland maga a kompromisszumos Újvilág, ahol sok dolog van úgy, ahogy akár annak az Óvilágban is sok helyen lennie kéne. Először is a bortermelők komoly technológiai tudással rendelkeznek, de ezt mégsem arra használják, hogy populáris műborokat készítsenek. Inkább kifinomultságra és fineszre törekednek. Ezzel a hozzáállással Új-Zéland 2007-ben a legmagasabb átlagárat diktáló bortermelő országok listáján az első helyre került (közel 7 USD/liter ár), maga mögé parancsolva az isteni franciákat. És mindezt a környezeti fenntarthatóságra irányuló össznemzeti fétis mellett kalapálták össze. Ezt pedig nem lehet eléggé tisztelni. Ésszel élni és ízléssel dolgozni – úgy tűnik, klasszikusan új-zélandi erényként kerül majd be a bortörténelemkönyvekbe.

A VinCE-hez való viszonyulásom a várva várt Steven Spurrier kóstoló borsorának kihirdetésével kezdődött. Mikor először megláttam a cabernet-sort, legszívesebben visszaváltottam volna a belépőjegyem. A borok többségét a magyar piacról szedegették össze, mégpedig viszonylag koncepciótlan módon. A rendezőelv talán az lehetett, hogy melyik kereskedő mivel járul hozzá a bulihoz. Spurrier + 200 ember biztosan komoly vonzerőt jelent bármely forgalmazónak. A kis késéssel induló mesterkurzusra várva vagy százan torlódtunk össze a nagyterem ajtaja előtt. A vesztbalkános dörgölődés egy pillanat alatt rockkoncertes hangulatot teremtett. Spurrier, Spurrier! Már láttam, ahogy a tömeg utat tör magának az arénába és felcsendülnek az első fület tépő gitár riffek... hála a jó égnek, azért mégis csak valamiféle szemináriumra jöttünk. A borok kóstolása elvileg vakon történt, azonban az érkezéskor töltögető pincérek nem nagyon takargatták a palackokat. Sebaj, aki benne volt a játékban, szemet hunyt a címkék felett.