Itt az év utolsó egyveleg posztja, benne magyar és külföldi borok, egy pár pezsgő. Egy részük az év végi ünnepek alkalmával fogyott el, továbbá itt kapott helyet néhány olyan bor is, ami az utóbbi másfél hónap alatt került a pohárba, de külön írásban nem szerepelt.
Gyorsan összejött az első külföldi egyveleg, benne borbár-látogatások, otthoni poharazgatások, vendégségben elfogyasztott borokról szerzett benyomások és ide kerültek be a Borjour Délen készült, még értékelhető, nyúlfarknyi jegyzetek is, így összességében erős olasz-spanyol-dél-amerikai túlsúlyt kialakítva.
Úgy adta a sors, megint összejött egy ütős kis spanyol sor. Nem tudom miért van, de időről-időre megjön az étvágyam a csúcs-tempranillóra. Igaz, nem állíthatom, hogy tökéletesen érett állapotban keveredek velük randevúba. De most némileg más a helyzet, csakúgy, mint a múltkor. Tavaly volt szerencsénk egy fura és itthon egészen rendhagyó gyűjteményből vásárolni néhány korosabb darabot, így nem volt kérdés, össze kell dobni egy spanyol kontingenst. Végül Ribera del Duero lett a vezérfonal, azon belül is egy igen szép csokor a legendás Vega Sicilia birtokairól. Hogy a kontextust jobban értsük, Toroval és Riojával szegélyeztünk.
Szokolai Mátéval és Kazinczi Zsuzsával már rég ismerjük egymást, de valahogy sosem jutottam el a kóstolóikra. Pedig a Wineporn név alatt szervezett borestek izgalmasabbnál izgalmasabb magyar és külföldi tételeket vonultatnak fel. De önmagában ez nem lenne nagy poén, máshol is lehet jó borokat kóstolni, ugye. Mivel azonban Zsuzsa és Máté bizományos borkereskedelemmel, sőt borárverések szervezésével is foglalkozik, egy széles eladói kör készleteire van rálátásuk, így a Wineporn esteken érett, szinte hozzáférhetetlen borokra lehet rápróbálni. Ezek közül egyik-másik a hazai és nemzetközi bortörténelem állomásaiba is betekintést enged. Végre aztán a „Spanyol virtus” c. érett spanyol csúcsborokat felvonultató kóstolóra sikerült eljutnom, amely pár kihagyhatatlan, évtizednél is idősebb legendát ígért a poharakba.
No, elteltek az ünnepek, belaktunk-beittunk, szorít a gatya és nem is csak egy helyen. A borból már középtájon elég volt, de megállásról szó sem lehetett. A vendégek jöttek-mentek, mindenkivel valamit enni-inni, jaj, borzalom. Kicsit tán nagyobb a máj, de vége már, aggódnotok nem kell, itt a hideg január. Emlékezni viszont nem kerül semmibe, így slágwortokban felidézem a legjobb, legemlékezetesebb ünnepi borokat.
No, és mit tartogathat a Pingus-üveggömb a jövőre nézve? Nem rég a The Drink Business hasábjain jelent meg egy érdekes interjú Peter Sisseckkel, akinek érdeklődése középpontjában mostanság a hozzáadott kén nélküli „természetes bor” áll.[1] “A természetes bor ötlete érdekes. A legkiválóbb példák nagyszerűen tiszták és jók mikor fiatalok, de nagyon törékenyek. Bármilyen terroir-kifejeződése is van ezeknek a boroknak, gyakran a brett és az oxidáció takarják el őket. [...] A Pingus egyelőre nem lesz természetes bor. Meg akarom nézni, meddig mehetek el. [...] A legnagyobb probléma, hogy én érlelhető borokat akarok készíteni, ami nagyon nehéz kén nélkül. Annak ellenére, hogy soha nem használtam sokat a Pingushoz, egy kis kén alapvetően szükséges.” – mondja Sisseck az interjúban. Sőt, befejezésül olyasmit pendít meg, amire pont ennél a birtoknál nem számítottam. Azt mondja, a 100% tempranillo használatával talán „túl messzire ment”. Hogy visszaálljon a „balansz”, helyi fehér fajták hozzáadásával kísérletezik.[1]
A bevezető után térjünk vissza Quintanilla de Onésimo álmos, de kincsekkel kecsegtető kis falvába. Délután két óra körül érkezem a megadott helyre, ahol egy hófehér, diszkréten modern homlokzatú házat találok. Vágyott célom sem házszám, sem felirat nem jelzi. Az ajtó mellett több csengő, az egyiken „Oficinas”. Mintha lakások is lennének itt, ami jelentősen növeli eddig sem kicsi bizonytalanságom. Körbejárom a helyet, a hátsó utcában öreg kőfal és vastag kapu, hát nem igazán adják alám a lovat. És persze irtózatos csend ül mindenen, sehonnan egy kósza nesz, vagy egy bátortalan koppanás sem hallik. Épp a Duero partján vagyok, megcsodálom Quintanilla keskenyke öreg hídját. Pár helyi kislányt pillantok meg a közelben, ha meg akarom találni a birtokot, muszáj lesz tőlük érdeklődnöm. „Dominio de Pingus?” – kérdezem a forróságtól elkámpicsorodva. A lányok persze azonnal bólogatni kezdenek és serényen a fehér ház felé mutogatnak, az lesz az. És persze, mennyire naiv is voltam, hisz a falu minden lelke jól tudja: igen, ott, abban a kis fehér házban készül Spanyolország legdrágább bora.
Azt hiszem, hogy ribera del dueroi bortúrám már így is túlzóan sok mindennel kényeztetett. Fantasztikus helyeken jártam és fantasztikus borokat kóstoltam. Olyan pincészetekhez sikerült eljutni, ahová nemigen lehet, de legalább is keveseknek adatik meg. Éppen Quintanilla de Onésimo falucska felé tartok és magam sem hiszem el hova megyek. A meleg ellenére vidámsággal vegyes hideg verejtékben fürdök. Teljesen valószerűtlen, hogy a Dominio de Pingusnál várnak engem. Pedig pontosan ez a helyzet. Nem nagyon tudom, mire lehet számítani egy borkedvelőktől ennyire elzárkózó, tulajdonképpen megközelíthetetlen helyen. A világ egyik legdrágább és legkeresettebb borát előállító Dominio de Pingushoz bejutni olyan fegyvertény, amelyhez kevés más pincelátogatás hasonlítható. Amíg ezt – újra és újra – feldolgozom, jöjjön egy kis történelmi áttekintés és képbehelyezés.
Akovnak hála egy igazán remek és jól felépített spanyol sort kóstoltunk elsősorban Ribera del Duero-ból. Könnyebb és komolyabb fehérborok, majd minőség szempontjából széles skálát bejáró veresek, kezdve a jótól, és eljutva a világklasszisig.
Mostanában sűrű lesz a programunk, egymás után jönnek beharangozásra méltó kóstolók.
A most következő igen impresszív sort rendszeres hozzászólónk, illetve immáron közel olyan rendszeres kóstolótársunk akov állította össze.
A sort alkotó borokról, termelőikről némi előzetes információt ezúttal is szeretnénk megosztani.
Következzen a részletes beharangozó akov összeállításában, szavaival, fogadjátok sok szeretettel: