(Kedves olvasónk, kommentelőnk, Silvousplait írása következik. Fogadjátok szeretettel!)

Svájc: fehér folt az öreg kontinens kellős közepén. Ami úgy általában a borokat illeti, feltétlenül. Talán, mert 15 ezer hektár összesen az egész? Talán a semlegesség, a bezárkózás, az elkülönülés, a gyanakvás örök (mégis kifizetődő!) politikája miatt? Annyi bizonyos, hogy az évszázadok folyamán Svájc megtanult önellátó lenni. Legyen akár francia, német vagy olasz az anyanyelve, a svájci nagyon is megbecsüli, amit a végtelen és havas hegyek közé szorult kevéske termőföld adni tud. A bort is. Örül neki. A sajátját issza. Az éves termés 99,2%-a az országon belül marad. (Félig komoly vélekedések szerint a maradék 0,8%-ot a külországokba szakadt, honvágytól gyötört svájciak fogyasztják el.) A világhír, az angolszász megmondóemberek angolszász eksztatizmusa, a new yorki, londoni és tokiói csillagos borlapok mélynyomású lapjaival honorált becsvágy a svájci bortermelőket nem túlzottan érdekli. Svájci vagyok, hajtogatja, az Eidgenossenschaft öntudatos parasztja, teszem becsülettel a dolgom, és amit csinálok, az a többi svájcinak is ízlik. Kell-e ennél több? Talán nem, hiszen, ha nekünk idegen univerzum is, a svájci borkultúra jól bejáratott, sok évszázad óta önjáró, kellemesen döcögő gépezet, termékei pedig számtalan svájci művész, irodalmár szeretett és nyilvánvaló örömmel hirdetett táplálékai. Dézaley Grand Cru (Lavaux, Genfi-tó), Oeil-de-Perdrix (a leghíresebb a neuchâteli tó partján terem) vagy Schaffhausener Chäfersteiner inkább? No és a számtalan, borvidékről borvidékre más, önkéntes borminősítő procedúra, mint a Salvagnin, La Gerle vagy a Winzer-Wy ? Valljuk be, ami a svájci borértők számára magától értetődő, és ugyanannak a kora középkortól kezdve formálódó kerek egésznek a része, az nekünk jobbára ismeretlen föld.