Közeledik a február, kis hazánkban a furmint-kóstolók hónapja. Az azóta egyre elterjedtebb tematikus hónapok és megakóstolók sorát elindító Furmint Február rendezvénysorozat idén rögtön a hagyományos vajdahunyadvári gigaszemlével kezdődik, utána következnek a különböző kisebb rendezvények. A már szokásosnak mondható januári felvezető sajtókóstoló ezúttal elmaradt, de a rendezvénysorozat atyja, Kézdy Dániel ráhangolódásképpen felajánlott 1-2 palack furmintot néhány lelkes borfirkásznak.
Én most két érett furmintot választottam, ilyesmit ritkábban kóstolok. Magyarország két legismertebb furmint-termőhelyét egy-egy veterán borász bora képviselte az asztalon és a poharakban: Tokajt Árvay János, Somlót Györgykovács Imre.

Az idei év januárjának közepe már túl távolinak tűnhet ahhoz, hogy ebből a sokszor téves előítéletek mentén, néha viszont inkább csak rossz tapasztalatokra alapozva kudarcosnak minősített 2014-ből kóstoljunk vissza borokat. Főleg a mindenféle beragadástól szenvedő készlet kisöprésének ürügyén kívül. Ugyanez a hónapközép egyúttal messze van a tematikus február úgynevezett bevezetéséhez is. Ráadásul éppen változó arányokban furmintot is tartalmazó fehérborokkal. Aztán mégis csak az van, hogy időhiány, fogyasztás- és írásbőség okán éppen most, a témahónaphoz közel jutottunk el odáig, hogy megemlékezve róluk kedvet csináljunk Hegyalja fehérboraihoz. Meg az is van, hogy bár időtekintetben valóban távol akarjuk tudni magunktól kettőezer-tizennégy szenvedéseit, de azért igenis készültek érdekes, szerethető, sőt, akár nagy borok – többnyire egyébként fehérek – határainkon belül abban az évben is. Ráadásul olyanok is, amelyek majd' négyévnyi távlatból is mernek érdek nélkül tetszeni. Kapásból itt van kettő lentebb, szokásosan, négykezileg.

(Kedves olvasónk, Török Attila cikkét olvashatjátok. Köszönjük!)

Beszéljenek hát a tények. Ha a magyar bor és a külvilág szóba kerül, a vélemények néha önsajnáltatók, máskor inkább önámítók. Jogos ilyenkor a kérdés: milyen adatállományra is támaszkodnak ezek? Első nekifutásra a nemzetközi (pld. FAO) export-statisztikákhoz fordulhatunk. Ám ezek mennyiségi szemléletűek, s ebben a versenyszámban a felaprózott termelési struktúrájú magyar borászat behozhatatlan hátránnyal indul. Mást kell hát kitalálni. A világ csúcsgasztronómiájában már nem a mennyiségi szempontok dominálnak. Itt kis tételek is figyelemreméltó pályát futhatnak be, a tömegtermékeket pedig a legtöbb sommelier kerülni igyekszik. Próbáljuk hát meg borainkat ebben a közegben “felmérni”. A módszertan egyszerű: végig néztük 4 kontinens 35 országa 107 városának 999 éttermének borlapját. Ahol van ilyen, a Michelin csillagosoknál kezdtük, de általában is igyekeztünk a színvonalasabbakra szorítkozni. (A részletes borlap azért utal arra, hogy igényesebb étteremről van szó.)

Mit mutat egy aszú alig pár hónappal a szüret után, 10 évesen, illetve 20 évesen? A kérdésre választ kaphatott, aki múlt héten szemfüles volt, észrevette a Disznókő Pincészet által meghirdetett facebook-eseményt és betért egy kóstolóra a tavaly nyílt Veritas Borbárba. Természetesen ugyanazt a bor lehetetlen egyszerre frissen, 10 évesen és 20 évesen kóstolni, de az aszúk érési fázisaiba remek betekintést nyújtott a kóstoló. A Disznókő képviselői kedd délután egy 1998-as és egy 2008-as 5 puttonyos aszút kínáltak az érdeklődőknek és megmutatták a 2017-es aszúmintát is, jelenlegi, szinte újszülött állapotában. Három rövid széljegyzet következik.