Clos des Vignes du Maynes, Cuvée 910, Mâcon-Cruzille, 2013

Kedves hozzászólónk silvousplait eddigi remek Jura-cikkjei után, ezúttal vendég "Burgundia-rovattal" jelentkezik. :)  Fogadjátok szeretettel!

Van egy órám, hogy írjak egy borról, pedig, most, hogy fele üvegnyit megittam belőle, enyém lehetne az Örökkévalóság is. Szögezzük le nyomban: nem vagyok hívő, azt azonban vallom, hogy a mélyben a szálak összeérnek, a bölcsesség gyökere közös, és minden halandóságunk ellenére, kárpótlásként  van némi remény.

Bott Frigyes 2013-as borai közül egyet-egyet drbarta és rszabi egyaránt méltatott már a közelmúltban, konkrétan a kadarkát, illetve a hárslevelűt (illetve utóbbival együtt rszabi általában az egész 2013-as szortimentet), most folytatom a sort a kékfrankossal. Április van, nyakunkon a Kékfrankos Most!, és egyébként is inkább a könnyebb vörösek, a rosék és a fehérek szezonja következik, még ha az időjárás egyelőre ezt nem is tükrözi teljes mértékben. Gondoltam a könnyed vörösökre és a kékfrankos-hónapra Bott Frigyes 2013-as kékfrankosa ideális lesz ráhangolódás gyanánt, és nem is kellett csalódnom.

Ahogy nálunk oly sok fajta, a kékfrankos is számos arcát mutatja meg a változatos termőhelyeken, különböző elképzelések szerint dolgozó, eltérő stílusú borászok keze alatt. Személy szerint én a hűvösebb, "északias", inkább savakra, könnyedebb testre, kevesebb tanninra és alkoholra, eleganciára építkező iskolát kedvelem jobban, elismerve persze más paraméterekkel rendelkező borok érdemeit is. Nos, Bott Frigyes kékfrankosai az általam preferált stílusban készülnek és a 2013-as is kielégítette igényeimet.

A hazai szürkebarát olyan, hogy jobb esetben sincs több árnyalata kettőnél. Nem reprezentatív ivómúltamból többnyire alapanyag-napoztatással savtalanított, súlyos és terebélyes borok rémlenek fel – volt idő, amikor örömmel mozdultam rá erre a stílusra, ma már más idők járnak. Friss tapasztalat, de az átlagnál körültekintőbb kezelés és egy kifejezetten rossz évjárat együttállása egészen meglepő, sőt, kiváló végeredményt produkálhat. Ludányi Balázs ’14-ese például ilyen. Még mielőtt a kelleténél messzebbre mennék a bejegyzés tervezett tárgyától, leszögezném, hogy Bussay László nem a könnyűre hangolt szürkebarátok elkészítésén munkálkodott. Határozottan emlékszem, hogy két évvel ezelőtt egy házibuliba cipeltem el magammal egy palackot a tízesből, és bár a körülményeknek és az elfogyasztott rövideknek köszönhetően nem emlékszem minden paraméterére, de hogy súlyos volt és zseniális, ahhoz kétség sem fér. Az aktuális évjárat az előzmények nyomdokain haladt tovább, bizonyítva, hogy nem célszerű visszakézből elutasítani a fajtát, még akkor sem, ha az analitika az ingerküszöböt megütően szélsőséges.

Tar Ferenc egy februári üzenete a „fészen” sokakat megrémített. Egy hosszabb pillanatra úgy tűnt, hogy abbahagyja és kiszáll az idehaza viszontagságos és idegőrlő fine wine kereskedelemből. Szerencsére idővel kiderült, hogy ennyire azért nem eszik forrón a kását és továbbra sem kell a német csúcsrizlingek, a piemonti vasöklök vagy éppen az oregoni pinot noir-ok társasága nélkül vegetálnunk. A lényeg, hogy egy időre visszavonul a kóstolóestek szervezésétől, a borrulettek és bormatinék fáradságos világától. A forgalmas időszak végére, a – reméljük – ideiglenes visszalépés elejére egy huszárosan penge borsort állított össze, így míg elvonultan morfondírozik az üzleten, lesz mi emlékeztessen bennünket a finewines.hu kiemelkedő kínálatára.