Három napos ausztriai kiruccanásom utolsó állomása volt Klosterneuburg városa, ahol 2017-ben már jártam egy borús őszi délutánon. Idén júliusban - Bécshez közeli célpontot keresve -  ideális helyszínnek tűnt egy bő fél napos kirándulásra, így végre napos időben is láttam a Duna mentén fekvő kisvárost. Klosterneuburg fő nevezetessége az Ágoston-rendi szerzetesek apátsága, a Stift Klosterneuburg, amely egyben Ausztria legrégebbi borászatának is otthont ad. Az apátságot és a borospincét vezetett túra keretében lehet meglátogatni, a borászathoz tartozó vinotékában vásárlás előtt meg is lehet kóstolni a borokat. Az apátság bejárása után természetesen én is éltem a lehetőséggel.

A nyolc évvel ezelőtti látogatás alkalmából már írtam az apátságról és a hozzá tartozó pincészetről, most csak a kóstolt borokról fogok megemlékezni.

A külföldi boros élménybeszámolók súlypontja néhány poszt erejéig Közép-Európába kerül át a déli kalandok után. Július közepén Ausztriát céloztam meg egy hosszú hétvégére. Klasszikus pincelátogatás nem volt a programban, de még így is sikerült annyi bort megkóstolni, hogy egy külön egyvelegre és egy-egy borászatra fókuszáló mini-posztra elegendő jegyzet összegyűljön. Utóbbiak között egy régi ismerős és egy új felfedezés is helyet kapott, most az újdonsággal fogok kezdeni.
A Weingut Prechtl a mai nap főszereplője, három borukat az egyik bécsi Wein&Co. üzletben kóstoltam. Mint kiderült, épp aznap járt náluk a borászat képviselője, persze a legjobb lett volna őt személyesen is elcsípni, de így is örültem a lehetőségnek.

A FineWines.hu borest-sorozata ráfordult az ünnepekre, Tar Ferenc jó szokása szerint különlegesen izgalmas rendezvényeket tartogatott az év végére. Az első decemberi esemény egy örökzöld témára lett felfűzve: burgundi pinot noir-ok a trónkövetelők ellen, de ezúttal plusz csavarral, egy harmadik csapattal megtoldva. A második kihívó csapatot a pinot noir-hoz hasonló stílusú bort adó szőlőfajták borai adták. Háromszor négy, azaz összesen 12 bor gyűlt össze, a névsorban igazi nagyágyúkkal.

A KisBécs és a Color Bar tavasszal már tartott egy portfólió-bemutatót a borszakma képviselőinek (beszámoló két részletben itt és itt), ahol az osztrák kínálaton a Color-ban elérhető bővebb szortimenttel is lehetett ismerkedni és néhány borász személyesen is képviselte a pincészetet. Ősszel újabb fordulóra került sor, amelynek szintén a Color Bar adott otthont.
Ezúttal sajnos nem tudtam elmenni a kóstolóra, de ahogy tavasszal is, a rendezvényről megmaradt borokat egy több napos "morzsaparti" keretében a hét többi napján meg lehetett kóstolni, ezt a lehetőséget már sikerült kihasználnom.

Folytatódik a külföldi borélmények feldolgozása, ezúttal egy kremstal-i borászattal, amelyben éppen átkerül a stafétabot a fiatalabb generáció kezébe. Ilyenkor mindig izgalmas látni, hogyan és mennyire nyúlnak hozzá a fiatalok a szülői örökséghez, átalakul-e a szortiment, változik-e a borstílus. Persze egy borász nehezen engedi el a pincekulcsot, így általában az idősebb és a fiatalabb generáció még együtt dolgozik, mielőtt előbbi végleg átadná a helyét az örökösöknek. Valahogy így van ez most a krems-i Weingut Wess-nél is, amelynek a nevével tavaly találkoztam először a város borbárjait szondázva és most, szűk egy évvel később, ismét megkóstoltam néhány borukat, sőt, történetesen az új generáció tagjaival is találkoztam egy pár percre.

(A fotót a pince honlapjáról vettem kölcsön.)

A 2021-es évjáratig bezárólag Rainer Wess neve szerepel a címkéken, a 2022-es borok már Weingut Wess név alatt jelentek meg. Christina Wess, és férje David, jelenleg együtt vezetik a 15 hektáros birtokot Rainer Wess-szel, aki 2003-ban hívta életre a pincészetet. Akkor még egy bérelt pincében készítették a borokat, 2009-ben költöztek át Krems mellé. A területek nagy része Kremstal borvidékén található, de Wachau-ban is van szőlőjük, a legendás Loibenberg lejtőin. A kötelező grüner veltliner és riesling mellett sauvignon blanc, zweigelt, st. laurent, pinot noir is palackba kerül a birtokon, édes borokat és rosé-t is készítenek.
Én most 5 bort kóstoltam, többnyire az új évjáratokból. 

A KisBécs szakmai portfólió bemutatóján a széles osztrák kínálat szemlézése mellett (beszámoló itt) alkalom nyílt arra is, hogy három másik kiállítóval személyesen is megismerkedjenek a résztvevők, ugyanis a tulajdonosok/borászok maguk is eljöttek az eseményre. A Color Bar elődje, a Fiáker egyik deklarált célkitűzése volt, hogy a volt Osztrák-Magyar Monarchia mai területéről válogasson borokat. Így a Fiáker a KisBécs osztrák borai mellett szélesebb, magyar és közép-európai tételeket is magába foglaló szortimenttel várta a vendégeket, és ez így lesz a Color Bar esetében is. Ennek jegyében egy osztrák, egy szlovén és egy szlovákiai magyar borászat csatlakozott a rendezvényhez, és boraik a Color választékban is feltűnnek majd.

(A Schwarz család képviselői, a képet a KisBécs facebook oldaláról metszettem)

Meghoztam a nyári borpárokat, az évszakhoz igazodva inkább könnyedebbre hangolt fehér- és vörösborokat hazai pályáról, Új-Zélandról, Dél-Amerikából és Ausztriából.

A helyzet az, hogy bár igyekszem törekedni a borhűtőimben fekvő készleteim hatékony forgatására, azért rendszerint belefutok korábban vásárolt, de nem érlelésre szánt palackokba, amelyekről különböző okok mentén sikerült elfeledkeznem.

Így járt Sütő Zsolt, a szlovákiai Kürt (Strekov) ikonikus borászának formabontó vörös házasítása is. Bár a friss tapasztalatok alapján azt gondolom, hogy a Viola ugyan érlelhető formában van még, de jelenbeli teljesítménye talán kockázatmentesebb örömforrásnak tűnik, mint várni a bizonytalanra.

A fajtaösszetételét tekintve ötven százaléknyi alibernet és harmincöt százaléknyi st. laurent alkotja, a maradék pedig kékoportó. Tény, hogy ez a fajtamátrix itthon kevésbé megszokott, de az érzékszervi élmények alapján a végeredmény abszolút élményszerűre és szerethetőre sikerült.

A kifejezetten színgazdag, sötétlilás megjelenés friss, tartalmas bort vetít előre. Az illatot a szilvás, epres és málnás gyümölcsösség vezeti, de emellett kifejezetten fűszeres és rétegzett is. Szájban friss és tiszta ízekkel operál, miközben az átlagnál kevesebb tannint élénk, de nem túlzó savak egészítik ki. Inkább friss és direkt, mint sűrű és nehézkes, és ez kifejezetten az előnyére válik. Fűszeres gyümölcslé, a jelzős szerkezet legjobb értelmében.

Már most is remek formában van, de úgy gondolom, hogy akad benne tartalék is bőven. Szép bor, a 6 pontos kategória egyik legtehetségesebb képviselője, amit az elmúlt egy évben ittam. (15,75 €, Vino Dei Vini)

A Bécstől mindössze 10 kilométerre, északra található Kloster Neuburg Ágoston-rendi kolostora rendelkezik Ausztria legrégebbi és legnagyobb szőlőterülettel bíró borászata felett. A kolostort világi szerzetesek részére alapította 1114-ben a Babenberg-házbeli III. Szent Lipót osztrák őrgróf, majd 1133-ban az Ágoston-rendi szerzeteseknek adományozta. Kloster Neuburg azóta is egyházi és kulturális központ maradt, a Babenbergek és a Habsburgok is székhelyükké választották. Bár a 18. századi grandiózus terveknek végül csak a negyede épült meg, a kolostor így is impozáns látványt nyújt. 

Nyár végén végre volt szerencsém néhány napot Wachau-ban tölteni. "Elsőbálozóként" inkább a gyönyörű tájjal ismerkedtem, pincelátogatás szándékosan nem volt betervezve, de a borozás természetesen nem maradhatott el, több osztrák borvidékről származó bort is kóstoltam. Nyár végén és ősszel barátokkal is tartottunk osztrák boros esteket, egyéb iszogatások során is csurrant-cseppent néhány bor a poharakba a sógoroktól (elsősorban Burgenlandból), így néhány hónap alatt összejött 40-50 osztrák borról szóló kóstolójegyzet, a kóstolási körülményektől függően terjedelmesebb és rövidebb egyaránt. Úgy gondoltam, hogy most nem a szokásos év végi mixbe dobom bele ezeket, hanem egy terjedelmesebb külön egyveleget megérdemel ez a borcsokor.

Bár műértő körökben közismert, hogy Ausztria az úgynevezett helyi-tradicionális fajtáiban képes nagyot villantani a vörös térfélen is, azért engem, elsősorban befelé, mintsem kifelé fogyasztó borivót a kellemesnél intenzívebben lepett meg, hogy mi történik a középmezőnyben, valamint attól felfelé. Kétségtelen, hogy a hárompilléres – blaufränkisch, St. Laurent és zweigelt – fajtaalap hazánkban az első kivételével éppen nem áll közel a prioritásokhoz, azért a végeredményként tálalt vörösborok egyrészt minőségi, másrészt stilisztikai leckével szolgálnak az itthoni közízlésnek, arról nem is beszélve, hogy a ziccer is sokkal szebb, ha őshonos fajtával rúgják. Néhány héttel ezelőtt furmintfan társaságában abba a kényelmes-kellemes helyzetbe keveredtem, hogy egy hosszabb és többszínű borozás keretei között először megkóstoltunk, később pedig jól elfogyasztottunk egy rövidebb, de annál tartalmasabb osztrák sort, amely tananyagszinten hivatott demonstrálni a nyugati szomszéd vöröstehetségét. A látókörbővítésen túl persze az sem mellékes, hogy a kékfrankos-indítástól különváló, egyébként apa-gyerek-viszont ápoló fajtapáros karakterileg jelentős eltérést mutató, ugyanakkor egységesen magas színvonalú végeredményt képest produkálni. Ilyenkor pedig az van, hogy félretéve minden téves, de élő borsovinizmust kénytelenek vagyunk leborulni és elismerni a kvalitásokat. És ha már úgy alakult, akkor mindezt az ilyenkor szokásos négykezű formátumban igyekezzük megtenni alább.