Szél Géza és Pécsi-Szabó Miklós pincészete, a Janus Borászat a villányi termelők újabb hullámának egyik képviselője korábban a borfesztiválok rendszeres kiállítója volt, mostanában azonban kicsit mintha a háttérbe vonultak volna. Ez talán azzal is összefügg, hogy a borászat "frontembere", Pécsi-Szabó Dénes időközben feltörekvő fiatal magyar zenekarok menedzselésével is foglalkozni kezdett. A pince egyébként is számos ágon kapcsolódik a zenéhez, több zenés rendezvényt is szerveztek a Túrony mellett elhelyezkedő birtokközpontra, a Janus Bordó 2008 a Pannon Filharmonikusok bora volt (stb., stb.), és az itt kóstolt bor címkéjének szövegén is bőven található zenei utalás.
Ami a birtok rövid történetét illeti: a két pécsi jóbarát 2004-ben 12 hektárt telepített a borvidék nyugati szegletében található Tenkes-hegy délnyugati fekvésű fennsíkján. A termelt fajták: portugieser, pinot noir, merlot, cabernet franc, cabernet sauvignon, syrah, sauvignon blanc és sárgamuskotály. A pincészet hitvallása szerint a hagyományok tisztelete mellett tekint a jövőbe, a cél kifinomult, letisztult megjelenésű borok készítése.

A Bordó korábban valóban a három fő bordeaux-i fajta házasítása volt, most a címke tanúsága szerint öt fajtából áll. Sejtésem szerint a bordeaux-i trió maradt, és a portugieser/pinot noir/syrah hármasból is képviselteti magát két fajta (inkább előbbi kettőre tippelnék, de mindez puszta találgatás). A design is átalakult egy kicsit, a korábbi parafás lezárást pedig felváltotta a csavarzár.

A csapadékgazdag évjáratok szőlő- és bortermelésre gyakorolt hatását sem nem célszerű, sem nem indokolt méltatni. Az alacsony hozam, az el nem készülő csúcsborok és az egész éves küzdelem a szőlőben komoly károkat okoz a termelői költségvetésben, ráadásul megszakítja a pincekínálat időbeli folytonosságát. Én viszonyt fogyasztó vagyok, ebből a szerepből pedig muszáj katasztrófaturistaként viselkednem. Az ilyesfajta turizmus pedig azon igyekszik alapulni, hogy a borászok a rosszévjárat-termést – ideértve a legkiválóbb, amúgy prémiumborokba szánt alapanyagot is – beledöntik az alapborokba, hogy aztán azokat a fair-play jegyében okosan árazva piacra dobják. Ami a borásznak kudarc-melléktermék, az az ár/értékre valamit is adó fogyasztónak többnyire lehetőség, szórakozás és kötelező tananyag. Török Csaba egyszerlett badacsonyi vöröse pontosan erre a kaptafára készült el, magába foglalva a borász összes vöröstőkéjének minden megmaradt gyümölcsét. Win-win-szituációról ugyan szó sincs, de a magam pohárforgató álláspontjából vizsgálódva egy ügyesen sikerült, nem szegről-végről összekapart észak-balatoni vörösbor született. A kéthektáros nagyborok után maradt űrt értelemszerűen nem tölti be, de röhejesen olcsón kínál betekintést a pince stílusvilágába.

A Clos de Los Siete Michel Rolland Argentínában fogant szerelemgyereke, egy közös vállalkozás eredménye. A francia sztárborász 1988-ban, első argentínai útja során arra a meggyőződésre jutott, hogy az általa bejárt, Mendoza közelében található terület, a kavicsos, köves, agyagos talaj, a sok napsütés és a tengerszint feletti magasság (és ezzel az enyhébb időjárás) lehetőségeinek kihasználásával kiválóan alkalmas lehet magas minőségű borok készítésére. 
Rolland és társa, Jean Michel Arcaute, hozzájuk csatlakozó borász barátokkal 4 külön pincészetet alapítottak (Bodega y Vinedos Monteviejo, Bodega Rolland, Cuvelier des Andes, Bodega Diamandes), amelyek termésük egy részét a Rolland által megálmodott közös borba, a Clos de Los Siete-be adják be. A 4 bordeaux-i illetőségű család birtokában lévő 4 pince 7 birtoktest formájában összesen 850 hektárnyi területtel (ebből 430 ha termő) rendelkezik az Andok lábainál. Az Uco-völgyben, Mendozától 100 kilométerre délre, kb. 1100-1200 méter tengerszint feletti magasságban elterülő ültetvények kb. felén malbec terem, a közös házasításban a fő fajta mellett merlot, cabernet sauvignon, cabernet franc, petit verdot és syrah jut szerephez.
A Bortársaságnál éppen a 2013-as évjárat fut, én a napokban a 2011-esből kortyolgattam el egy palackra valót.

A villányi nagyok alapszériás borai már hosszabb évek óta nem tartoznak a hazai must-taste-vöröseink közé. Észszerűen hálátlan fogyasztóként ugyanis gyakrabban vagyunk kénytelenek elfeledni a tényt, miszerint a vékonypénztárcás Bockok, Gerék és Vylyanok annak idején megbízható kiutat jelentettek az őket megelőző bizonytalan alkoholizmusból. Az okok viszonylag egyértelműek, ugyanakkor nem ezen alapszériák minőségi romlásában keresendők. A háromezer forintos pincebelépők az ízléskinevelő szerepeken túl nem, vagy csak elvétve képesek betölteni szerepüket. Sokan és egyre többen vagyunk ugyanis azon állásponton, miszerint a megbízhatóság háromezer forintos beárazósása helyett érdekesebb, sokszínűbb és korlátfeszegetőbb borokat szeretnénk inni. A nagyok alapborai pedig inkább megbízható ajándékborokat hivatottak szolgálni a névivóknak, akiknek megér ennyit a megbízhatóság, mindamellett kockáztatni se idő, se lehetőség nincsen. A borvidéki és szeszgondolkodási átrendeződés következményeinek két Gere-alap segítségével jártam utána, és nem árulok el különösebb titkot, ha előre ideszögezem: nem lepődtem meg. A nemmeglepődésnek pedig ezúttal két oldala van. Egyrészről öröm, hogy a minőségstabilitás változatlan, másrészt pedig – jellemfejlődésem jelen állapotában – továbbra is nehezen tudom megérteni a Basics of Villány árazását.

A toszkán borok szerelmesei örülhettek a Drop Shop legutóbbi exkluzív kóstolójának - amelyről a Drop Shop meghívásának köszönhetően első kézből tudok számolhatok be -, ugyanis az Avignonesi birtok szortimentjébe lehetett mélyebb betekintést nyerni.
Az Avignonesi birtok nevét ugyan az alapító családról kapta, de 2009 óta már az egyébként eredetileg jogász végzettségű belga Virginie Saverys tulajdonában áll. A pincészet 182 hektárt kitevő szőlőterületei Toszkána déli részén, Montepulciano közelében helyezkednek el, illetve további egy ültetvény található Cortona mellett. A szőlőben organikus gazdálkodást folytatnak, a borászatban is a beavatkozásmentes borkészítést tartják szem előtt, melynek jegyében a borok saját élesztővel erjednek. A hordópark leginkább nagy méretű szlavón tölgyhordókból és 225 literes francia tölgyfa hordókból áll. Vin Santo, grappa és olívaolaj is készül a birtokon.

Vannak az életben bizonyos helyzetek, amikor az idő és a tér megszűnni látszik, a mindennapos gondok távolinak tűnnek, az ember lánya/fia pedig csak ül, a végtelen messzeségbe bámul, ráfagy a mosoly az arcára, és élvezi, hogy az élet megajándékozta ezzel az élménnyel. Anélkül, hogy nevesíteném az érzést, vagy bármilyen mélyenszántó metafizikai értekezésbe kezdenék, biztosan állíthatom, hogy valami ilyesmiben volt részem a 2HA Szőlőbirtok és Pincészet teraszán egy hónapja, ahogy a borokat kortyolgatva gyönyörködtem a tájban. Az is egészen bizonyos, hogy itt van az ország egyik legszebb "fekvésű" padja. Mutatom:

Régóta szövögettem már a terveimet a 2HA meglátogatására, hiszen a borokat évek óta rendszeresen kóstolom. Idén elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, tényleg megnézem a saját szememmel, hol készülnek ezek a formabontó tételek. Kis csapatunk egy kellemes délutánt töltött a pincénél és valóban úri dolgunk volt: ültünk a teraszon, élveztük a kilátást és a csendet, a borok sorban érkeztek a poharakba és végül még egy gitár is előkerült. Házigazdánk számára pörgősebb volt a műszak, ő ugyanis henyélésünk ideje alatt néhány másik kóstolócsoportot is kiszolgált. Beszélgetésre így kicsit kevés idő jutott, de Török Csabával utólag ezt is pótoltuk.

A hazai borkereskedelem befagyott frontvonalai nagyjából közismertek. A legnagyobbak mellett nehéz, sőt, gyakorlatilag lehetetlen tartósan és nyereségesen pályán maradni, a veszteséges üzletvitel pedig drága hobbi. Ennek következménye, hogy időről-időre azonos sebességgel jelennek meg és tűnnek el a földszínről kiskereskedések még azelőtt, hogy a szélesebb közösség érdemben rákapaszkodhatott volna a friss forrásra. Úgy gondolom egyébként, hogy azok a borboltok, amelyek a "terítsük a megszokottat"-elvtől elszakadva képesek újszerű termelőket, izgalmas, máshol rendelkezésre nem álló kínálatot teremteni és beszivárogtatni a köztudatba, képesek lehetőséget nyitni a nyereségessé válásra és a talponmaradásra. A Prestigebor megnevezésű új kereskedő weboldala, valamint a kapott tájékoztatás alapján az jött át, hogy az izomfinewine-nagyboros kínálat összepakolása helyett az olyan hazai termelőkre, pontosabban borokra igyekeznek koncentrálni, amelyek kevésbé szerepelnek a fókuszpontban valamint annak közelében. A láthatóan webshop-alapú kereskedés sikerességét és potenciális jövőjét nem tisztem megítélni, azt sem látom, hogy az ilyesfajta kínálat valamint a hozzá tartozó 'netes csatorna mennyire találta és találja meg közönségét. Úgy alakult viszont, hogy egy hatboros, véletlenszerűen összepakolt karton alapján lehetőségem nyílt utánajárni a Prestige-szortimentnek. Hatból négy pedig volt is annyira érdekes, hogy rövidjegyzet-formában megemlékezzek róluk alább.

Bordeaux-i borokat valahogy nagyon ritkán vásárolok, annak ellenére, hogy az itthon elérhető kínálat igen széles, a csúcsbirtokok méregdrága boraitól a néhány hiperben is elérhető pénztárca-kímélő megoldásokig mindenféle árkategóriából lehet válogatni. Hosszú ideje készültem már egy komolyabb kóstolóra, ami nagy nehezen össze is jött, egy igen fülledt május végi estén. A kudarcélmény lehetőségét igyekeztem a minimálisra csökkenteni, ezért csak az utóbbi évek legjobbjának mondott 2010-es évjáratból válogattunk és bár néhány nevesebb birtok borai is bekerültek a sorba, egy palacknál sem szaladt 10000 forint fölé az ár. 

Nehéz műfaj a merlot itthon, már régen ittam igazán jót. Egyszerűen túl meleg van neki augusztusban, nekimegy a kánikula, hamar megérik, sokszor alkoholos, lapos és édes lesz, belefullad az unalomba. Még Pomerolban is azt mondják, hogy merlot pár nap alatt elvesztheti a potenciálját, így egy nagyon szűk időablakba kell belőni a szüretet. Magyar viszonylatban a csúcs merlot egyre ritkább, minden bizonnyal megvannak ennek a maga okai és ezt részben biztosan az időjárásban kell keresni. Ha valamivel hűvösebb van, az csak segíthet, pont ezért, ha merlot-t veszek, inkább az északot keresem. Valamikor még tavaly egy osztrák bortúrából visszatérve Ráspihoz estem be, akkor hoztam el magammal ezt a palackot. Nézzük, hogyan muzsikál a merlot Sopronban egy meleg évben!

(Fogadjátok szeretettel Dámosy Bálint cikkét a nálunk szinte ismeretlen, de annál érdekesebb és drágább svájci borokról. Bálint remélhetőleg a jövőben is megosztja majd veletek gondolatait itt a Borrajongón.)

Ha az ember Svájcra gondol, akkor elsőre minden bizonnyal nem a svájci bor jut eszébe, sőt talán a sajt fondue-től eltekintve valószínűleg nem is a kulináris gondolatok...

Svájc nem bor-nagyhatalom. Ennek természetesen megvannak az okai. Legnagyobb mennyiségben telepített fehérszőlője a chasselas (gutedel), amely Európa többi országában inkább csak csemegeszőlőként ismert és emiatt bor alapanyagként nem is tartják nagyra. Hírnevét vélhetően kevéssé szolgálta a közelmúltig Svájcban széles körben elterjed chaptalizáció, azaz a bor alkoholtartalmának növelése érdekében történő cukorpótlás. (A klímaváltozás kevés pozitív hozadékainak egyike lehet, hogy erre már nemigen van szükség.)

Mennyiségét tekintve a svájci bor ugyancsak halvány kis folt a boratlaszokban, mindösszesen 15.000 hektáron folyik bortermelés (ez nagyjából a mátrai borvidék termőterülete kétszeresének felel meg) és az ország teljes bortermelésének csupán 1,8%-a hagyja el az országot.

Mégis azt gondolom, hogy hiba lenne elsétálni a svájci borok mellett. A régió főleg azon borrajongók számára rejteget érdekességeket, akik a mainstream helyett a különleges borok, a kevésbé ismert helyi fajták iránt is érdeklődnek, és borturizmus címszó alatt nem csak az orrukkal és szájukkal kóstolnak. Igen, ők Svájcban jó helyen járnak.

A közelmúltban két alkalommal is volt szerencsém a svájci borral találkozni, egyrészt a düsseldorfi ProWein kiállításon, ahol a svájci standnál hosszasan elidőzve alkalmam nyílt végigkóstolni St. Gallen-től Genfig a teljes kínálatot, másrészt húsvétkor a festői Genfi tó partján elterülő Lavaux borvidéken töltöttünk el pár napot Vaud és Valais kantonok borait megismerve.

A poént előre lelőve, igen kellemes meglepetés ért. De először röviden néhány információ a svájci borpiacról.

A svájciak nagyon sok bort isznak (ebben globálisan a harmadik-negyedik helyen állnak), és annak ellenére, hogy a svájci bor – mint minden emberi erőforrást igénylő termék – rendkívül drága, a svájciak előszeretettel isszák hazai boraikat. Teszik ezt úgy, hogy a világ kiemelkedő borvidékei közül nem egy pár órás autózással könnyedén elérhető: Côte-Rôtie, Hermitage és Beaune olyan közel vannak Genfhez, mint Badacsony vagy Tokaj Budapesthez, de éppenséggel Elzász is könnyedén elérhető Zürichből vagy Baselből, míg Veneto vagy Piemont DOCG appelációit gyakorlatilag egy-két alpesi szerpentin és alagút választja el Dél-Svájctól.

Svájc legjelentősebb borrégiói a francia nyelvterületen, vagyis a dél-nyugati kantokokban találhatóak. Ezek a Genfi tavat és a Rhone folyót felfelé követve Genf, Vaud és Valais (németül Wallis).

Apropó Rhone folyó, sokan nem is tudják, hogy a Rhone nem a Genfi tóban ered (és folyik onnan Lyonon keresztül délre a földközi tengerbe), hanem a tavon átfolyik, forrásától a Genfi tóig ugyanis már meg is tett 165 km-t, elválasztva a Matterhornt és Monte Rosat magában foglaló Pennini-Alpokat a Jungfraunak is otthont adó Berni-Alpoktól. A Rhone ezen szakaszának völgyében (a völgy franciául valais, innen a kanton neve) találhatóak a svájci termőterületek bő egyharmada. A francia Dél és Észak-Rhone völgyi borvidékek mellett a Rhone folyó tehát egy harmadik borvidéket is őriz. Itt a chasselas és a pinot noir, mint Svájc legelterjedtebb fehér és kék szőlőfajtája mellett számos autochton fajta is található, így pl. a fehér petite arvive és heida, vagy a kék cornalin, gamaret és garanoir.

A második legnagyobb borvidék a kifli formájú Genfi tó íves északi partjait körülvevő meredek lejtőkön elhelyezkedő Vaud, ahol a Lausanne és Montreux között fekvő, világörökségi védelmet élvező Lavaux teraszos szőlőültetvényei terülnek el. Említésre érdemes még a Tessin (Ticino) borvidék, ahol kevés chardonnay mellett szinte csak merlot található, és nem is akármilyen merlot, ahogy arról a ProWein-on is meggyőződhettünk:

A ticino-i Angelo Delea két csúcs vöröset hozott a ProWein-re: a Carate névre hallgató merlot-ját, valamint a Delea borászat monumentális zászlósborát, a Diamante névre keresztelt merlot-hangsúlyos bordói házasítást némi syrah-val megfűszerezve. Véleményem szerint egyik bornak sem kellene szégyenkeznie egy Bordeaux jobb parti kóstolósorban, bár ez a fogyasztói árukra is vonatkozik. A Diamante pinceára ugyanis 130 CHF palackonként; ezen az áron már egy Valandraud vagy a nem sokkal drágább L’Evangile is beszerezhető.  

Svájc legismertebb borásza talán Jean Rene Germanier, aki a borászkodás mellett egyébként a Svájci törvényhozás tagja, sőt 2010/11-ben elnöke is volt. A ProWeinra Valais autochton fajtáiból készült fehérborait hozta, az Amigne-t, a Heida-t (egy tramini klón, a Jura-ban Savigninként a vin jaune-n keresztül ismert) és a Petite Arvine-t. Utóbbi volt talán a legemlékezetesebb, erről lent esik még szó.

A német-svájc régióból a ProWein-on bemutatkozó borászatok közül talán a hentesüzemre emlékeztető zürichi zur Metzg borászatot említeném meg. Pinot noir-ját itthon inkább sillernek neveznénk, de mivel három órás Champagne kóstolás után látogattuk meg a svájci standot, a hentes borász pinot-ja valahogy ott akkor nagyon jól esett. Mindazonáltal a 29 CHF összegű palackár számomra, mint magyar fogyasztó számára ezért a pinot noir-ért valahol értelmezhetetlen.

Húsvéti svájci túránk alkalmával Lavaux területét látogattuk meg, és meg kell mondanom, hogy a táj sokkal magával ragadóbb, mint a múlt év decemberben beutazott észak-rhone-i borvidék.

A lausanne-i püspök által a 12. sz. közepén adományozott, déli kitettségű, a genfi tóba torkoló lejtőkön bencés és cisztercita szerzetesek építették ki a teraszos szőlőültetvényeket, de régészeti leletek arra engednek következtetni, hogy már a rómaiak is komoly szőlőtermesztést folytattak a lejtőkön.

Túránk pont húsvét hétfőre esett, így a kis családi pincék sajnos zárva tartottak, de rendkívül jó kóstolási lehetőséget biztosít a tóparti sziklafalba egy kis vízesés mellé vájt Lavaux Vinorama (fenti kép bal alsó kocka), ahol a Vaud és Valais borokból összeállított komoly kóstolósor mellett egy külön moziteremben vetített filmmel mutatták be a helyi borkészítést.

A kostolósor fehérborai az AOC Lavaux egyik Grand Cru területéről származtak (Dézaley, a másik Calamin), mindhárom bor az AOC előírásának megfelelően chasselas szőlőből készült.

Neyroud-Fonjallaz - Les Berneyses Chardonne, 2015

Obrist - "Les Egralets" Dézaley Grand Cru 2014

Grand Pertuis - Dézaley Grand Cru 2012

Nem tagadom, hogy a tudatos borfogyasztásom kezdete óta ez volt az első találkozásom komolyabb chasselas-val, és jóllehet elméleti oktatásom révén a szőlőfajta nálam igencsak alacsonyról indul, ez az első találkozás nem sikerült rosszul. Természetesen hiba lenne a chasselas-t egy furminthoz vagy rieslinghez hasonlítani, de kerek, egyensúlyos, üde és könnyű ívású borokról van szó, amelyek ugyan viszonylag alacsony sav és alkoholtartalmúak, de ezt egyensúlyozza egy finom gyümölcsösség és Lavaux esetében mineralitás is. Ezt a kellemes meglepetést csak az árnyékolja be, hogy ilyen áron a fentebb említett két (jóval komplexebb bort adó) fehérszőlő fajtából már viszonylag magasabb minőségű borok kaphatóak, az Obrist és Grand Pertuis kiskereskedelmi ára ugyanis 22 CHF, tehát 6000 Ft feletti.

A vörösök közül az Alain Paley pince Plant Robert névre hallgató gamay-klónját (ugyan a Lauvaux melletti Montreux őrzi egy angol rockbanda énekesének emlékét, de ez nem a Led Zeppelin) kóstoltuk meg, amely nem különbözik jelentősen a Beaujolais-ben található társától. A különbség talán annyi, hogy a lavaux-i borban hangsúlyosabbak az édes fűszeres aromák. A kóstolósort egy garanoir, gamaret, malbec házasítással zártuk a Martial Neyroud pincészettől. A garanoir és a gamaret a kék gamay és a fehér reichensteiner keresztezéséből származik, mély bíbor színű, karakteres vörösbort ad, jellegzetes feketeszeder ízekkel. Ugyancsak, ha az áruktól egy kicsit eltekintünk, akkor kellemes, jó ívású, ha nem is kifejezett komplexitással vagy koncentrációval rendelkező vörösborokról van szó.

A nap zárásaként még három Valais tételt kóstoltunk, közöttük egy újabb autochton fajtát, a cornalint, valamint a fent már említett, valais-i Jean-Rene Germanier petite arvine-jét. A petite arvine a magyar szájízhez képest valamelyest alacsonyabb savakkal rendelkezik, így a nagyon markáns kemény sajtokhoz kevésbé ajánlott, de lágyabb francia sajtokkal (lásd lenti kép jobb alsó kocka) remekül harmonizált, illetve a fondue remek kísérője. A fondue egyik fellegvára a sajtjáról híres Gruyères falu, ahol az úgynevezett moitié-moitié (fele-fele) fondue-t érdemes megkóstolni, amely fele arányban készül a helybéli Gruyère sajtból és a Fribourg-i Vacherin sajtból. Aki arra jár, annak erősen javasoljuk, hogy a Le Chalet fogadóba térjen be (lenti bal oldali képek).

Összefoglalva Svájc körülbelül annyira szól a karcsú chasselas-ról, mint Németország a „lieblich” rieslingről vagy éppen Olaszország a vörös tömegborról. Svájc mindennel rendelkezik, ami szükséges ahhoz, hogy idővel komoly borok is szülessenek: megfelelő terroir, tőke (mármint anyagi forrás), komoly vásárlóerővel rendelkező belső piac, amely a hazai borokat részesíti előnyben, autochton fajták iránti tisztelet. De talán ebben is rejlenek Svájc korlátai: a helyi fajták közül egyik sem olyan, amely kifejezetten alkalmas lenne arra, hogy valóban nagy bor szülessen. Komoly dilemma, hogy Svájc feladja-e a helyi fajtákat, így borászkodásának évszázados tradícióit és világfajtákból készít a nagyvilágnak szóló csúcsborokat, vagy megelégszik azzal, hogy belső piacát kiszolgálja, viszont lemond a nemzetközi hírnévről. Mindenesetre, anyagi megfontolások a kérdés eldöntésében nem játszanak szerepet.

Kapcsolódó cikkeink:

Svájc: Borok az égből

A 2012-es Kopar áprilisi debütálásának apropójából több borszakíró és borblogger társaságában egy sajtóút keretében látogattam el Gere Attila Pincészetéhez. Bár a Kopar-túra gerincét ténylegesen egy Kopar-sor képezte, az egész napos program során átfogó képet kaptunk a Gere-birodalomról, természetesen számos bor kíséretében. A korábban Csillagvölgy Pincészet néven ismert Gere & Schubert Pincészet volt utunk első állomása, majd a kora délutáni Kopar-kóstoló után a Mandula Étteremben zártuk a napot egy remek vacsorával és sok-sok borral. Öveket becsatolni, maraton következik.

Lehet ezzel indul egy új sorozat. Tényleg friss fogyasztásokról gyors élménybeszámoló, annak igénye nélkül, hogy a borok háttérinfóját fel kéne kutatni a posztok igényesebbé tétele érdekében, illetve azok fotókkal való feldobásának kényszere nélkül. A koncepció bizonyára ismerős, valahol szerintem a "tegnap ittamoknak" is ez lett volna eredendően a célja, de szerintem az elment olyan irányba, hogy így nevezünk el lassan minden posztot amiben egyetlen borról van szó, akkor is, ha valójában elvétve ittuk a szóban forgó bort tegnap, sőt nem ritkán hetekkel azelőtt. Ez persze nem baj, cserébe részletesebbek, komplettebbek az ilyen posztok, csak személy szerint úgy érzem nem hűek a cím koncepciójához. Szóval én most visszatérnék a kezdeti ötlethez, azzal a különbséggel, hogy több borra is kiterjeszthető a téma. Tehát én pont ezeket a borokat ittam a héten:

Bassermann Jordan: Riesling  Auf der Mauer 2014:  A Bortársaság frissen bővített riesling-kínálatából. Pfalz, nagyon ismert termelő, több ismert dűlő adja az alapanyagot. Nem túl intenzív, de élénk illat, friss citrusok, barack, némi ásványos fűszeresség. Szájban mondhatnám azt, hogy  tiszta, közepesen telt ízű, gyümölcsösség-ásványosság szépen kiegészíti egymást, lendületes savak meg egy kis cseresség ad a kortynak megfelelő tartást, közepesen, vagy attól picit hosszabb bla-bla-bla.:) Valójában azt éreztem, hogy egyszerre nehéz hibát találni benne, de lelkesedni is érte. Az anyag olyan közepesen nagy, tehát messze nincs akkora mélység, erő, tartalom, amit stílustól függetlenül tisztelni kéne. Ilyenkor pedig jobb szeretem, ha direktebb a bor, melyen nem kell gondolkodni, csak élvezni. Ez meg olyan, hogy figyelni kell rá, vatájozni, keresni a részleteket. Nem mondom lehet benne találni ilyeneket, de ha már átáltunk gondolkodó üzemmódra, akkor meg azt látjuk, hogy annyira mégse összetett meg a karakteres a történet, hogy érdemes legyen törni rajta a fejünket. Szűk 6 pont, vagy 5 teteje? Mindegy, nem áhítozok újabb palackra.

Gizella: Tokaji Hárslevelű “Barát” 2015:  Eleinte van egy kis fülldtség az illaton, ami később, de leginkább másnapra kifogástalanul kiszellőzik. Kifejezett narancsos gyümölcsösség, hűsítő mentás-zsályás gyógynövényesség, minimális hordófűszer. Szájban kifogástalanul telt ízű, szinte harapható korty, jóízű, kellemesen fanyar savai átjárják az egészet. Itt se kell őrületes anyagra gondolni, nem is kell, hogy az legyen, ez így fasza, ahogy van. Igyuk most, illetve pár hónapot még adhatunk neki, hátha levetkőzi az elején tapasztalható kissé zilált-fülledt felhőt. 6

Légli Géza: “Érintetlen” Merlot 2015:  Ez megint olyan bor, amit nem kell magyarázni. Csupa gyümölcs, íz, vidámság, mindehhez a kategóriájához mérten kompromisszumok nélküli teltség, koncentráció társul. Talán ezeddig a legtöbb a korábbi évjáratok ismeretében is. Nekem 6 pont volt az élmény így magában fogyasztva, de jól tudom, hogy komolyabb sorokban, megfelelően “beskálázva” sansztalan lenne, hogy eddig jusson. Ettől függetlenül egész biztos több palackkal is venni fogok még, ha azokban is ennyi örömem lesz jó eséllyel helyett kap az évvégi kedvencek listámon.

Az idei VinCE egyik legjobban várt mesterkurzusa/workshop-ja minden bizonnyal az Ornellaia kóstolója volt, ennek megfelelően a szombat késő délelőtt megtartott 100 fős szeminárium villámgyorsan be is telt. A legendás toszkán birtok borásza, Axel Heinz 6 bort hozott magával a kóstolóra - a koncepció az volt, hogy a hűvös évjáratokat vizsgáljuk meg -, viszont a szemfülesebbek a Zwack Izabella Borkereskedés standján is elcsíphettek 2 bónusz tételt, így ezeket is hozzácsaptam a jegyzet végéhez. De kezdjük az elején...

Annak ellenére, hogy Légli Géza eleinte nem kívánta a folytatni a családi hagyományként élő borászkodást, mára kétségtelenül az egyik legismertebb dél-balatoni pincészet lett a Kislaki Bormanufaktúra (ma már egyszerűen csak Kislaki). A Balatonboglártól 3 kilométerre délre található Szőlőskislakon, löszös talajon - illetve a Jánoshegyen változatos altalajok felett kötött vályogtalajon - 19 hektáron gazdálkodik a birtok. A szőlőben természetközeli kézi művelés, gyomirtó és rovarölő szerek mellőzése, a pincében minimális beavatkozás a cél.
A "bevezető" birtokborok, a rosé, a Pirosbor névre hallgató siller mellett dűlős fehér- és vörösborokat is rendszeresen palackoznak a pincénél, és 2011-ből először a Kislak fantázianévre hallgató csúcsbor is elkészült. Légli Géza vörösborait általában szívesen fogyasztom, így kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, beszereztem egy palackkal a Kislakból is.

Van az a fura és megfoghatatlan érzése az embernek, hogy az ízlése állandóan változik. Ahogy egyre többet tapasztalunk, talán – gondoljuk – egyre közelebb kerülünk valamiféle bölcsek kövéhez. Amit talán sok-sok éve kedveltünk, ma már csak fanyalogva nézegetnénk. A sok élmény és méricskélés kitágítja a világot, a rossztól a csúcsig, a kristálytisztától a dögletesig vagy ezerszer oda-vissza dobál. Aztán könnyen kiderülhet, hogy a régi, az akkor feledhetetlen most az egyre táguló játéktér szélén billeg, pont ott, ahonnan valamikor elindultunk. Nem feltétlenül arra a jól „becsattantós” időszakra gondolok, amikor mindent megittunk, aztán később csak próbáltunk felejteni. Arra gondolok inkább, amikor az ember már egy kicsit rutinosabb és nagyon is odafigyel arra, amit csinál. Ha a változás folyamatát akarjuk követni, vannak azért biztos pontok, de valljuk be, nagy a homályzóna is. Én például vagy 15 éve voltam először Villányban és teljesen letaglóztak az akkori borok. Még az a hülye kis oportó is adta az x-faktort, a többiről pedig ne is beszéljünk. Az akkort rekonstruálni nem lehet, hiszen kétszer ugyanaz a bor nem fordul meg senki a poharában. Aztán ha mégis előkerül egy-egy korabeli referencia pont, akkor néha megszólal a vészcsengő és komoly zavar keletkezik a mátrixban. Ilyenkor kell megállni egy pillanatra és elmélázni azon, hogy ki vagy mi változik itt és vajon miért konyult le végleg kábé 10 éve a villányi csúcsboripar?

Szentesi Józsefet a magyar borok és pezsgők világában jártas közönségnek aligha kell bemutatni: a 2013-as évben a Borászok Borásza címet elnyerő mester egyrészt, mint a hazai pezsgőforradalom egyik apostola, másrészt pedig mint rég elfeledett magyar szőlőfajták megmentője is komoly elismertséget vívott ki a szakma és a borkedvelők körében. A valós helyzet azonban az, hogy még a fekete öves borrajongók is csak a felszínt kapargatják a Szentesi-életmű megismerése terén, amíg nem találkoznak a borász forgalomba nem kerülő mikrotételeivel. Egy kíváncsi borkedvelő csapattal egy napsütéses februári szombaton néhány óra erejéig lebuktunk a felszín alá, azaz "megrohamoztuk" a közelmúltban felújított budaörsi pincét, amely most már nagyobb társaságok fogadására is alkalmas.

Nem vagyok egy Bordeaux-fan. Úgy szoktam ezt állítani, hogy valójában eddig vajmi keveset kóstoltam onnan. Igazából nem azt akarom felvezetni, hogy amíg nem volt meg a Lafite , a Petrus meg a társai addig miért is fogalmazok meg ilyesmiket, inkább az kezdett el érdekelni, hogy lehet-e onnan is jópofa dolgokat szerezni annyi pénzért, amennyiért máshonnan már határozottan igen. A nem kevésbé drága Burgundia nálam már bizonyította, hogy akkor is meglelni olykor a varázst, ha nem ragaszkodunk a legelitebb appellációkhoz, termelőkhöz. Most ennek a mintájára vajon mi történik, ha Bordeaux-ból némi utánajárással megfizethető áron kevésbé felkapott körzetek megbízható termelőitől, vagy jelentősebb körzetek feltörekvőbb, még kevésbé befutott borászaitól választunk borokat . Így tettem, a biztonság kedvéért csupa 2010-est, meg 2009-est, ugye ezek voltak az elmúlt évek legjobb évjáratai. A borokat a www.karl-kerler.de oldalról rendeltem. Szeretem azt a helyet, sok languedoc-i és rhone-i bort rendeltem már onnan, ezekben a kategóriákban is kifejezetten jellemző rájuk a fenti ismérveknek megfelelő termelők, borok jelenléte, így gondoltam hátha Bordeaux-t illetőleg sincs másképp. Nézzük az első versenyzőt.

Fronsac jobb parti körzet, Pomerol közvetlen nyugati szomszédságában. Szőlőtermesztési hagyományai egészen a római korig nyúlnak vissza. Érdekesség, hogy még a 18. század végén, illetve a 19. század elején is nagyobb renoméja volt, mint akár Pomerolnak, vagy Saint-Émilionnak. Persze ma már hozzávetőleg sincs akkora jelentősége, mint az említett sztárkörzeteknek, de épp ezért érdekes lehet jó vételeket vadászni. A Chateau La Vieille Cure Parker szerint az appelláció top 2-3 birtokának egyike. A Chateau történelmének legújabb szakasza 1986-ban kezdődött, amikor két amerikai Bordeaux-fanatikus befekető megvette és tetőtől talpig felújította, korszerűsítette. Az ültetvények jelentős részét újratelepítették, de vannak még számottevő mennyiségben öreg tőkék is, akár 100 éves korig. 75% Merlot, 22% Cabernet Franc, 3% Cabernet Sauvignon. Ez a bor Parkernél 91-93 pontig futotta. 24 Euroért kevés bordói mondhatja el magáról.

Nyílt illat, tiszta, érett, sőt már-már enyhén lekváros hatású sötét gyümölcsökkel, leginkább szilva és feketeribizli. Mellettük grafitra, földességre emlékeztető jegyek, illetve a hordó külön megér egy misét. Elég sokféle fűszerre lehet asszociálni a jelenlététől, van, hogy picit toastos, van hogy egy kis bourbon vanília villan, van hogy némi fahéjas-szegfűszeges fűszeresség ugrik be, egyik jegy sem domináns. Mennyiségileg véletlen se akarnak háttérben maradni, de stíluson belül gondolkodva partiban vannak az alapanyaggal. Közepesnél nagyobb test. Nem bombasztikus, de határozottan telt ízű. Első nekifutásra közepesen tömör anyag, kifejezetten lekerekedett részletekkel, a vártnál kicsit puhább tanninokkal, de remek egyensúlyával abszolút kész, fogyasztható, másfelől viszont már-már újvilágiasan modern, kicsit arctalan benyomást tett. Szellőzés után, leginkább másnapra tartás terén mutatott fejlődést. Szilárdabbnak, strukturálisan is eggyel komolyabbnak tűnt, így stílusban is nyert némi bordóias karaktert. Közepesnél hosszabb. 6 pontot simán megér, legjobb pillanataiban még egy plusz jelet is hozzáírhatunk, de komolyabban nem mozgatta meg a fantáziámat. (88)

A Sopron ifj. Franz Weninger szortimentjének változó összetételű alapbora. Ez itt éppen merlot, syrah és kékfrankos házasítása, a címke tanúsága szerint az ökológiai gazdálkodásra történő átállási időszak alatt készült. Annak idején a borkereskedőknél, majd a hiperekben is kb. ezerötszáz forintért adták a 2008-as Sopront, és ami engem illet, kevés bor volt „pályafutásom” során, amiből akkora mennyiséget feltankoltam, mint ebből a tételből. Szerettem 2-3 évesen is, és az utolsó palackom nyújtotta élmény alapján majd’ 7 évesen is remekül dacol az idővel.

Szóval három szuper toszkán ...így, szigorúan különírva, hiszen bár a trió két tagja valóban a szupertoszkánok közé tartozik, a harmadik bor színtiszta brunello. Ezt a három bort az osztrák Wein&Co. Stephansplatzon található egységében kóstoltam egy májusi ausztriai kiruccanás alkalmával. Szétnézni indultam a boltba szombat este, de amikor megláttam, hogy néhány gratis bemutatott tétel mellett az alábbi három bor is kóstolható egy bőven vállalható összeg fejében, eszembe sem jutott, hogy ellenálljak a kísértésnek. A három bor kb. 4 centes kóstolóadagjáért összesen 10 eurót kellett leszurkolni, ami a borok palackonkénti polci árát figyelembe véve nem egy tragikus összeg, különösen, ha azt nézzük, hogy viszonylag ritkán van lehetőség három ilyen tételt egymás mellett pohárral kóstolni. (Az egyetlen illúzióromboló tényező a bolttal egybenyitott borbárból beáramló füst volt, ami minimum az orrpróbánál különösen zavaróan hatott.) Mindhárom bor nagyon fiatal még, a kóstolás során is érezhető volt, hogy még felfelé visz az útjuk.

No, folytatódik a "nagy" magyar, főleg dél-pannon vörösek hajkurászása a szegedi borfeszten. A módszer továbba is hasonló, kirohanás az eseményre amint van egy szabad fél órám, kisüvegben hazavinni 4-5 tételből 1-1 decit, azokat aztán a gyerekek lerakása után elég hosszasan a legnagyobb nyugalomban mindenféle sorrendben végigkóstolgatni. Most kicsit lazítva a kritériumokon lementem 8 ezer Ft/palackárig.

Nézzük mire jutottam:

A közel jövőben olyan kóstolót tervezek a klubban, hogy különböző árkategóriákon belül szeretnék egymás mellé rakni dél-francia, piemonti, dél-pannon vöröseket. A vége az lenne az eseménynek, hogy az említett területekről 35-45 Euro környékén tanyázó tételek feszülnének egymásnak. Amíg a külföldi versenyzők már megvannak, addig teljes bizonytalanságban vagyok, hogy itthonról melyik tétel képviselje ezt a kategóriát.

Ilyenkor jön kapóra, hogy épp megkezdődött a szegedi borfesztivál, így lehetőségem nyílik deciáron tesztelgetni a képbe jöhető borsos árú jelölteket. A nyitó napon tehát kiballagtam kisüvegjeimmel, majd otthon egymás mellett, mindenféle sorrendben végigkóstoltam néhány nehézsúlyú versenyzőt. 

A Pannonhalmi Apátsági Pincészet sok szempontból érdekes színfolt a magyar borászatok között. Egyrészt nyugodtan állíthatjuk, hogy ez a borvidék egyetlen szélesebb körben ismert pincészete, a gazdag történelmi múlt és az apátsági háttér is egyedülálló a magyar borászatok között, de a pincészet más érdekességgel is szolgál. Május elején jártam Pannonhalmán, és bár nem először fordultam meg ott, és a borokkal is összefutok alkalmanként, a feldolgozót belülről eddig nem még láttam, és ilyen hosszú borsort sem kóstoltam egyben a pincészettől.
 

A Pannonhalmi Apátság meglátogatása könnyedén kitölt egy teljes napot, hiszen az apátság épülete, a hozzá kapcsolódó múzeum, az arborétum, a gyógynövénykert, a Viator Étterem és a borászat meglátogatása változatos programot kínál az idelátogatóknak. Az apátság bebarangolása, és az arborétumban tett kiadós séta után a Viatorban elköltött kiváló ebéd előtt/mellett kezdtem el behatóbban ismerkedni az apátsági borokkal, majd a jó egy órás, a pincészet történetét és a borkészítést részletesen bemutató idegenvezetést követően a kóstolóteraszon várt még rám további nyolc bor.

Egyik kedves kóstolótársunk vetette fel ennek a kóstolónak az ötletét és vállalta magára a megvalósítás terhét. Eredeti tematika szerint elsősorban szerémségi borokat kóstoltunk volna. Az írások szerint ugye egykor ez volt a történelmi Magyarország első számú borvidéke, Tokaj csak a török hódoltság után került előtérbe. Olyan írásokat is lehet olvasni, hogy a furmint is innen került Hegyaljára.  A tokaji borkultúra szerémségi gyökereit jelzik olyan névbeli egyezések mint például a Tarcal-hegység nevének megjelenése, vagy épp a Szerelmi, avagy Szerémi dűlő elnevezése.

A képen a Belo Brdo pincészet ültetvénye látható. Forrás : www.devinos.net

Maurer Oszkár révén kezdett el visszakerülni a borvidék a tájékozottabb hazai fogyasztók köztudatába, hiszen úttőrőként kezdett telepítésekbe az egykor szebb napokat látott Szerémségben. Mára persze egyéb termelők is megvetették itt a lábukat, most közülük szándékoztunk néhányat górcső alá venni, végül pedig az eredeti tematikán túl még délebbre is elvándoroltunk képzeletben, konkrétan Bulgáriáig.

A finewines.hu és riesling.hu mögött álló Tar Ferenc immáron majd' másfél éve kényezteti közönségét különféle boros estjeivel, amelyeken gyakran mi is megfordultunk. Az eleinte leginkább egy-egy fajtára vagy borvidékre fókuszáló kóstolók mellett kötetlenebb, játékosabb összejövetelek is megjelentek a palettán, mint a LakásBorBár vagy a Borrulett. Várható volt, hogy az év végére Feri még tartogat valamit számunkra, amely végül a FineWines Borünnepben öltött testet. A borsort látva még egy kissé elhúzódó nátha utolsó szakaszával küszködve sem volt kérdés, hogy ott leszek. Formáját tekintve ez sem tért el a többi kóstolótól, az összegyűjtött borok viszont valóban különlegessé varázsolták az év utolsó borestjét.

(fotó: Hegyi Gábor)

A Bukolyi Marcell és Lilla által fémjelzett Eger Cottage 2012-es évjáratú borairól nyáron írtam. Idén ősszel megtörtént az évjáratváltás, megérkeztek a 2013-as borok, és a Junibor Ünnepen bemutatott Piros fantázianevű sillerrel gazdagodott is a paletta. A Bukolyi Családi Birtok saját neve alatt is lassan érkeznek a 2013-as borok. A Viognier-ről már megemlékeztem, ungert a Kadarka Válogatást kóstolta, nem túl rég a 2013-as Eger Cottage pároshoz csaptam hozzá még két palackot a 2013-as Bukolyi szortimentből: a Kisfiam és a Riesling Késői Szüret került melléjük a kosárba, majd a pohárba.