Csodát csinált, ráadásul én el is hittem – zárhatnám rövidre aktuális mondanivalómat, de ezúttal mégsem célszerű ennyire magam elé rohannom. Mivel a soproni körzetben, egészen konkrétan Fertőrákoson tevékenykedő Luka Enikő borainak érzékszervi megvizsgálása önerőből igen drága mulatság (aki nem hiszi el, járjon utána itt), lassan haladok a négy éve kitűzött házi feladattal. Az alig három hektárnyi működési alaptőke nyilván rétegigények kielégítésére elegendő, és laikusként utánaszámolva is látszik, hogy ekkora méretben nehéz olcsóbban kijönni. Ez persze nem mentség: ha a borok minőségileg nem képesek anyagi ellenértékük ellensúlyozására, akkor az árazás indokolatlan, a koncepció pedig működésképtelen. A Kispál-rajongók pavlovi reflexére legalább az imázs szintjén építkező bor 2008-as példányát még az ismerkedési fázis elején, nagyjából négy éve szereztem be.

Aki nem tegnap keveredett bele a hazai szeszvilág ügyes-bajos dolgaiba, az ismeri a bor történetét, előzményeit. A házasításként indult, majd időközben színtiszta kékfrankossá vedlett Ráspi-origó jelensége simán felülkerekedett a déli végek fricskáján, és évjárattól függően hullámzó színvonalú, de szinte mindig érdekes borrá vedlett. És ezen a tényen még az sem változtat, hogy az ékezetelhagyás vélt vagy valós üzenete azért simán megütötte az ingerküszöbömet. Nincs információm, csupán a feltételezett analógia segítségével próbálok következtetni, hogy az alapanyag már nem egydűlős többé. Ha így van, ha nem, a friss fertőrákosi kopár-frankos olyan váratlanul hagyott helyben a hét közepén, hogy az magyar viszonylatban szinte példanélküli. Értem ezt úgy, hogy a fogyasztóbarát értelemben torz ár/érték-tényezőt már figyelembe vettem. Nem vagyok a nagy szavak híve, de megkockáztatom, hogy ebből a kékfrankosból minden érdekeltnek legalább egyszer innia kell.

Közhely vagy sem, egy átlagos borrajongónak már tényleg felesleges bevezetőt írni egy Mátrai Tőkés kóstoló elé, így nem is teszem. Elég mondanivalóm van a borokról így is, így el is kezdeném:

Bott Frigyes 2013-as borai közül egyet-egyet drbarta és rszabi egyaránt méltatott már a közelmúltban, konkrétan a kadarkát, illetve a hárslevelűt (illetve utóbbival együtt rszabi általában az egész 2013-as szortimentet), most folytatom a sort a kékfrankossal. Április van, nyakunkon a Kékfrankos Most!, és egyébként is inkább a könnyebb vörösek, a rosék és a fehérek szezonja következik, még ha az időjárás egyelőre ezt nem is tükrözi teljes mértékben. Gondoltam a könnyed vörösökre és a kékfrankos-hónapra Bott Frigyes 2013-as kékfrankosa ideális lesz ráhangolódás gyanánt, és nem is kellett csalódnom.

Ahogy nálunk oly sok fajta, a kékfrankos is számos arcát mutatja meg a változatos termőhelyeken, különböző elképzelések szerint dolgozó, eltérő stílusú borászok keze alatt. Személy szerint én a hűvösebb, "északias", inkább savakra, könnyedebb testre, kevesebb tanninra és alkoholra, eleganciára építkező iskolát kedvelem jobban, elismerve persze más paraméterekkel rendelkező borok érdemeit is. Nos, Bott Frigyes kékfrankosai az általam preferált stílusban készülnek és a 2013-as is kielégítette igényeimet.

Egy régen tervezett kékfrankos kóstolóról tudósítok most, amely Csite maestro jóvoltából valósulhatott meg. A főként nem mainstream termelők portékáiból építkező sor célja az innen-onnan összeszedett magyar kékfrankosok potenciáljának vizsgálata volt. A felsorakoztatott borok gazdag halmazát pár osztrák tétellel is kibéleltük, hogy hűtsük az esetleges vágtára készülő magyar virtust. A kóstolón a Kunsági Borvidéken termelő Köpcös (Léder Zoltán), valamint Szentesi József vettek részt vendégként. Előrebocsátva csak annyit, hogy mindenki meglepődött, hiszen nem csak szimplán egy jót ittunk, hanem végre jól is estek a borok és a korosabb tételek is pontosan azt mutathatták, amit tudtak. Se dugós, se széteső bor nem borzolta a kedélyeket… ez pedig éppen elegendő egy kiváló szombat estéhez.

Régi adósság nekem a Mátra, bevallom, sosem jártam erre pinceszeren. Ha ide jövök – és ez gyakran megesik –, akkor gombáért kajtatom az erdőket. A bor szempontjából a Mátra is Etyekhez hasonló zsákba került: túl közel van Budapesthez. Pedig nagy hiba kihagyni az éppen poraiból feltámadó Mátrai borvidéket, mert a táj gyönyörű, harapni lehet a levegőt, a Tőkéseknek és az egyre szaporodó új arcoknak köszönhetően meg egyre jobb borokat lehet itt kóstolni. Messze még persze a Kánaán, de már jól látható annak a kőkemény munkának az eredménye, amelyet Losonci Bálint, Karner Gábor és Szecskő Tamás valamikor tíz évvel ezelőtt elkezdtek. Akárhogyan is nézzük, nekik köszönhetően írják ma újra nagyobb betűkkel a bortérképre: Mátra.

A Badacsonyi borvidék egyik legstabilabb sarokpontját képező Villa Tolnay borászat szűk körű évjárat-bemutatót tartott múlt héten Budapest belvárosában a közelmúltban megnyílt "Képzeld el!" borbárban. A maroknyi meghívott újságíró és borblogger – köztük ungert és én is - Nagy László birtokigazgató-borász vezetésével a 2013-as évjárat borait kóstolhatta végig, beleértve egy érdekes kísérlet eredményét is. Ebben az évben a könnyedebbre hangolt Tavasz-széria tagja mellett a szokásoktól eltérően nem egy, hanem három hordós zöldveltelini született a pincénél. Mindhárom bor különböző módon készült, és a borkészítés valamely jellemző aspektusára a fantázianevek is utalnak.

A Mátra még mindig egyike azoknak a borvidékeknek, amelyekről kevesebb szó esik, mint kellene, pedig egyre több fiatal, ambiciózus borász mutatja meg a borvidék potenciálját. Az már biztos, hogy (a borvidéki irányvonalnak szánt)  reduktív technológiával készült, könnyed, illatos boroknál többet is képes adni a Mátra. Az egyes termőterületek egyediségét kiemelendő, dűlő-szelektált tételek is megjelentek az évek során – a Barnatanya, Cserepes, Diós, Epreskert, Fáy-domb, Gereg, Úrráteszi, Vitézföld már ismerős névként csenghetnek a borkedvelők számára –, ám az utóbbi 1-2 évjáratban a dűlőnevek (és a borvidék) több borásznál nem kerültek feltüntetésre a címkéken. Elmondásuk szerint így kezdtek el kihátrálni egyes termelők az eredetvédelmi rendszerből válaszul arra, hogy a Mátrai Borbíráló Bizottság véleménye szerint számos boruk nem bizonyult eléggé fajta- és borvidékjellegesnek. Remélhetőleg lesz ebben a tekintetben előrelépés, kár lenne veszni hagyni a legkiemelkedőbb termőhelyek megjelenítésének lehetőségét. Mindenesetre lassan kialakulni látszik egyféle stílusirányzat a fiatalabb generációnál: nem annyira erővel, hanem inkább eleganciával hódítanak: nincs túlhordózás, nincs izmozás, cserébe lendületes, kellően gyümölcsös, ugyanakkor elég tartalmas borok és egyediséget is hordozó tételek kerülnek ki kezeik közül. Ludányi Balázs, a Centurio Szőlőbirtok fiatal borásza is éppen egy ilyen borokból álló, igen tetszetősre sikerült sort tett le az asztalra a 2013-as évből, amelyet ungert és jómagam végig is kóstoltunk.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy a kunsági vörös közvéleményileg is necces kérdés, mint a tény, hogy a Szondi utcai borelosztó szombati házigazdája „Azért inkább privátban írd meg nekem, ha nem tetszik.” kéréssel fordult hozzám, miközben kicsengettem Kökényék Exidius nevű házasításának ellenértékét. Na már most az a helyzet, hogy a kunsági frontokat igen jól ismerem vörös és fehér tekintetében egyaránt, így tudom, hogy mire kell számítani akkor, ha a végeredmény jó, és mire, ha nem. Az alföldi szakértelemnek pont addig kell terjednie, hogy a produktum tiszta, finom és jól iható legyen, a komplexitást meg bízzuk inkább másra – így szól a valós alapokra épített, mégis általánosító sztereotípia. Ha ezt elfogadjuk, és ráadásul még jó ajtókat is döngetünk, akkor tízből nyolcszor nem csalódunk, kétszer pedig meglepődünk. A Kökény és Fia feliratú ajtó pedig igen jó ajtó (nem most bizonyítanak először), úgyhogy csalódásmentes élményt vártam, bónuszként pedig még meg is lepődtem.

A Bukolyi Marcell és Lilla által fémjelzett Eger Cottage 2012-es évjáratú borairól nyáron írtam. Idén ősszel megtörtént az évjáratváltás, megérkeztek a 2013-as borok, és a Junibor Ünnepen bemutatott Piros fantázianevű sillerrel gazdagodott is a paletta. A Bukolyi Családi Birtok saját neve alatt is lassan érkeznek a 2013-as borok. A Viognier-ről már megemlékeztem, ungert a Kadarka Válogatást kóstolta, nem túl rég a 2013-as Eger Cottage pároshoz csaptam hozzá még két palackot a 2013-as Bukolyi szortimentből: a Kisfiam és a Riesling Késői Szüret került melléjük a kosárba, majd a pohárba.

A Drop Shop eddig is figyelemre méltó osztrák szortimentjét pár hete Weninger-borokkal bővítette, amelynek örömére egy novemberi keddi napon ifj. Franz Weningert borait állították a reflektorfénybe. A különleges nap ázsióját emelte, hogy a délutánt-estét maga a borász is a borbárban töltötte. Délután szűkebb körben, elsősorban gasztronómiai szakemberek társaságában egy szűk körű kóstolóra is sor került, ahol a Drop Shop meghívásának köszönhetően én is részt vehettem.

A XIII. kerületben található, kávéházként, bor- és pálinkaszaküzletként egyaránt funkcionáló Spiritus Primus az utóbbi időben rendszeresen szervez kis létszámú borkóstolókat, amelyekhez György Vince választ ki magyar és külföldi tételeket az adott este fókuszpontjába helyezett fajtából. November első hetére magyar és osztrák kékfrankosokat gyűjtött csokorba, nagyrészt a 2011-es évjáratból. Az már csak a ráadás volt, hogy egy 2013-as Skrabski-sort is meg tudtam kóstolni a "hivatalos program" után.

Miközben a bikavér-szkepticizmus – legyen az szekszárdi vagy egri, ebből a nézőpontból teljesen mindegy – minimum a reneszánszát éli, némi önismétléssel ugyan, de megjegyezném, hogy vannak, akik nemcsak üres szólamok, hanem tettek és teli palackok mentén gondolkodnak a szabványosított borvidéki házasításban. Lőrincz György pedig szintet lépve gyakorlatilag bikavéralapra építi a vörös St. Andrea-térfelet, amit én egyrészt a remény üzenetének értelmezek, másrészt azt merem vélelmezni, hogy Eger szerinte van olyan jó, hogy fajtaközileg mutassa meg a termőhelyi adottságokat, amennyiben a kivitelezés alapos, megfelelő. Persze a választás ízlés szerint adott, miszerint borvidéket, vagy adott esetben fajtát szeretnénk inni, nincs olyan kompetenciám ugyanis, hogy meg tudjam ítélni, melyiknek van nagyobb létjogosultsága, és miért. Azt viszont célszerűnek tartom, hogy időnként megszondázzam a bikakínálatot, elsősorban kalibrálási és tisztánlátási célból, úgyhogy a múlt héten több napon keresztül, párhuzamosan kóstoltam az Áldás és a Hangács aktuális évjáratát, hogy végül elő tudjak hozakodni a saját nagyvonalú konklúziómmal. Magam sem gondoltam, hogy igen komoly fába vágom a fejszémet.

Baráti összejövetelre voltam hivatalos a minap egy szegedi vendéglátó egységbe. A választékból ilyenkor mindig igyekszem a decire is kérhető tételek között bogarászni. Ez esetben ez nagyjából a Skizo alap fehér, rosé és vöröset jelentette. Hallottam már persze a pincéről, de eddig nem kóstoltam őket. Nem vártam különösebben sokat, és nem is kell arra gondolni, hogy világmegváltó borokat kaptam. De kétségtelenül több örömem volt bennük, mint amire előzetesen számítottam. A Fehér 2013, mint utána olvastam sauvignon és pinot blanc alkotják, jólesően fanyar gyümölcsöket kínált egres, citrusok, zöldalma képében némi vágott füves-bodzás karakterrel. A Rosé 2013 , syrah és cabernet savignon-ból, csupa édes málna és eper. Az átlagnál nagyobb testű, nem szénsavasan légies, hanem kifejezetten telt ízű, gömbölyű borocska. A Vörös 2012, kékfrankos, cabernet franc és merlot alkotják, inkább a kékszőlős-erdei gyümölcsös vonalon mozogva hozta ugyanezt kellemes teltséget, kerekséget, lédús gyümölcsösséget. Mint mondtam, értelemszerűen egyik se volt nagy, szofisztikált meg hosszú bor, de egyik se volt híg, vagy tartalomban szegény. Ebben az árkategóriában a friss reduktív borok gyakran olyanok, mintha már fröccsnek elkészítették volna helyettünk, kellemes inni őket, de sok ízük nincs. Ezek a borok viszont az adekvát tisztaságon túl egytől-egyig igen zamatosak voltak. Lehet esetenként kis maradékcukor is játszhatott ebben, nem baj, jól állt nekik. Nem jegyzeteltem, meg nem is gondoltam akkor pontozni őket, de így utólag nekem megvolt 5 pont az élmény, akkor is ha kizárólag a gyümölcsről meséltek, nem pedig a terroirról és főleg nem bármiféle érlelési potenciálról.

....bár valójában múlt héten :))

Heimann : Szekszárdi kékfrankos Alte Reben 2012

Volt már ez régebben Baranya völgyi, válogatás, most amúgy osztrákosan Alte Reben. A lényeg, hogy ez nem összetévesztendő az alapkékfrankossal, egészét, vagy zömét a Baranya völgy negyven év fölötti ültetvénye adja, 15 hónapot érlelődött nagy fahordókban. (10 és 5 hl vegyesen)  Nagyon szeretem típusú illat. Szaftos piros bogyós gyümölcsök, főleg meggy megbolondítva elég sokféle fűszerrel, nagyjából a feketeborsos-köményes-szerecsendiós nagyon enyhén toastos vonalon mozogva. Közepesen, vagy attól alig teltebb korty. Lédús gyümölcsök itt is, a bor méreteit figyelmbe véve remek ízintenzitás. Közepesen tartalmas szerkezet, az indítás kedvességén túl is van benne annyi anyag, ami élményborozás-számba menő sűrűséget és hosszt ad. Az előző évjárat is hasonlóképp bejövős volt, az kerekebb és lágyabb volt, ez pedig feszesebb, talán egy árnyalatnyit komolyabb hangulatú is. Picit talán jobban érződik a fa is, de persze még bőven a gyümölcsé és az örömteli fogyasztásé a főszerep. 6 pont.

A Junibor Ünnep a „Kedvenceink” kóstolón kívül is bőven tartogatott ízlelni valót az egyes borászatok standjainál és a DiVino mobil egységénél, amely szintén a Szent István téren kapott helyet. Utóbbi helyszínen a négy nap alatt több borász is „fogadóórát” tartott, így az általuk bemutatott borok kóstolása során azokról első kézből kaphatott információkat a közönség. Most a "kint" kóstolt borokról papírra vetett hevenyészett jegyzeteim és nem túl mélyen átgondolt pontszámaim következnek.

Van az úgy, hogy a kisebb vagyonokból összepakolt csúcsboros sorok magaslatairól fejest ugrunk a plebsz közé, és körülnézünk, hogy mi a helyzet az alsó szegmensben. Tesszük mindezt kíváncsiságból és közszolgálatból egyaránt. Közhely, hogy az alapszéria a fehér spektrum tekintetében izgalmasabb és kockázatmentesebb, ugyanakkor célszerű szem előtt tartani, hogy a hétköznap borisszájának a bor színe – még mindig – vörös. Miután Szekszárd rendesen belehúzott az elmúlt években, elejét vettük a találgatásoknak, és megnéztük, mit tud hazánk sokak szerint legígéretesebb vörösboros vidéke az alapoknál. Hipotézisünkben két eset áll fenn: vagy hordó aljáról összeöntött, s így minőség tekintetében megkérdőjelezhető kármentés történik, amit a címke, a termelő neve tesz értékessé, vagy tényleg pislákol a jóra törekvés lángja a kétezer forintos környezetben is. Az őszinteség kárára menne, ha azt állítanám, hogy nem a bizalom bizonyos szintű hiánya miatt tettünk a vasárnapi sor végére két tokajit, így édesítve meg a kockázatos próbálkozás esetleges keserűségét. Az évjárat alapján összehúzott ('11-es) összkép a négyboros nekifutás alapján szélsőséges, inhomogén, így furmintfannal közös beszámolónk alapján vonja le mindenki maga a következtetéseket, ha akarja.

Azt hittem, hogy az agárdi Csóbor Pincészetről szinte napra pontosan két évvel ezelőtt én tettem említést először a szélesebb on-line boros körökben, így hívva fel a figyelmet a Velencei-tó partján található családi vállalkozásban rejlő lehetőségekre, de meglepődve látom, hogy Gazda Albert – ebben is – beelőzött, és már 2010-ben írt egy négyboros kétpercest. Mikor ’12 nyarán egy hosszabb, tó melletti kempingezés részeként véletlenül betértünk a pincébe, és az átlagon felüli hőségre való tekintettel fénysebességgel végigittuk a teljes kínálatot, már körvonalazódott a koncepció: üde, ropogós, jó ivású borokat készíteni több mint korrekt áron, és helyben, palackosan vagy lédig túladni rajtuk. Ismerős, nem?

Ismert matematikai axióma, hogyha H eleme a valós számok halmazának, akkor négyzete biztosan nem negatív (vizsgálódásunk a komplex számsíkra ezúttal ne terjedjen ki). Ennek a gondolatnak a cirádás fogalmazásoktól sem mentes, túlnyomóan humán alapokra építkező borleírások között alapvetően semmi keresnivalója sincsen, de itt ez a címkének nevezett, műszaki rajzlapra kerekített, analitikailag pontosan kivesézett szőlőfürt egy hibátlanul szerkesztett változó négyzetével a jobb felső sarkában, úgyhogy mégsem szereptévesztés számtani ismétléssel kezdeni a mondanivalót. Az egyszeri villamosmérnök H második hatványának látványától nyilván a bukott elektrodinamika-kreditjeire, valamint a mágneses térerősségre asszociál, de itt nem erről, hanem Horváthék nagyrédei borairól van szó (mindezt innen tudom egyébként).

Miközben mi, úgymond kritikus fogyasztók legjobb esetben is csak nem értjük, hogy a bikavér most akkor tulajdonképpen mi is szeretne lenni – a kitűzött célokat ugyanis eddig még nem sikerült következetesen borba foglalni – a termőhelyi vonatkozás tekintetében, addig Lőrincz György a vörös térfélen szinte kizárólag bikavérben gondolkodik. Ha a párhuzamosan futó évjáratoktól eltekintek, akkor ez pontosan három és fél bika vérét jelenti: a kutyafájaként jegyzett, félnek elkönyvelt alapbor 2010 óta nem járt igazán kedvemben (ráadásul több dugós palackot is sikerült kifognom), Áldást és Hangácsot már egy ideje nem ittam (állítólag rendben vannak), a Merengő meg tényleg szuper. Kis siker is siker, és bár tény, hogy bikavér-fronton borvidéki következetességről lenne szükséges beszélni, az azért örömre adhat okot, hogy St. Andrea-ügyileg rendben van a dolog. Ennek igyekeztem utánajárni egy három éve nálam hánykolódó Hangács segítségével.

A Fritz Borház és Panzió boraival ritkán találkozni, aminek az lehet az oka, hogy az elsősorban vendéglátásra berendezkedett szekszárdi vállalkozás jól megy, így nincs szükség viszonteladóra, a palackok kiürülnek az ott megszállók, étkezők és pincelátogatók szorgos fogyasztásának köszönhetően is. Ez egyrészt szuper, mert azt mutatja, hogy a borvidék kedvelt turisztikai célpont lett, ráadásul ismeretes, hogy a borok helyben mindig finomabbak, másrészt sajnálatos, mert nem könnyíti meg az alkalmi fogyasztó dolgát. Pontosan két évvel ezelőtt egy szekszárdi túra alkalmával én is jártam Fritzéknél, ahol átlagon felüli szálláslehetőséget és kiszolgálást, átlagos ételeket, nem kiemelkedő, de korrekt borokat találtam. A különlegességnek kikiáltott fehér kadarka végtelenül gyenge próbálkozás, de a kínálat többi része azt mutatja, hogy a borász jól megtanulta a magyarra fordított Bordeaux-leckét: a borok súlyosak, hordósak, túlérettek, bővelkednek szeszben, de nem feltétlenül egyensúlytalanok. A minap a Tesco polcai között bogarászva szembejött két Fritz-bor az alapszintről, ráadásul indokolatlanul jóárasítva, úgyhogy (nem túl nagy elvárásokkal) le is csaptam rájuk rögtön.

Az Eger Cottage-ra kis túlzással rá lehetne fogni, hogy a Bukolyi Családi Pincészet fiókvállalata, ennél azonban többről van szó, hiszen Bukolyi Marcell és Lilla közös vállalkozása gyümölcsborokat, likőröket, párlatokat is forgalmaz. Ami a borokat illeti, Eger Cottage névvel egy fehér és egy vörös került palackba, csavarzárral, figyelemfelkeltő címkével. A két tétellel Bukolyiék deklarált célja, hogy a fiatalos design mögé rejtve könnyebben érthető, de tartalmas borokat juttassanak el a borfogyasztókhoz. Úgy tűnik, mindkét tétel betölti a szerepét: kétezer forint körüli árukkal szélesebb réteg számára elérhetőek, a túlzásokat nélkülözik, jó egyensúlyt mutatnak, mindkettőt jól esik inni akár magában, akár étel mellé. Jobb helyeken valami ilyesmi szintet képviselhetne a ház bora.

Május utolsó hétvégéjén ismét megrendezték a budai Millenáris Parkban az ország valószínűleg legjelentősebb gasztró-fesztiválját, a Gourmet Fesztivált, ahol a legfontosabb éttermek és számos borászat ételeit, illetve itókáit ízlelhette meg a közönség. Idén a központi téma a rakott krumpli volt. Egy délutánra terveztem csak a látogatást, aztán némi szerencse folytán ebből három délután lett. Az időjárás ugyan nem volt túl kegyes az első napokon, de hétvégére így is megtelt a fesztivál. Sajnos ételt kevesebbet kóstoltam, mint szerettem volna, borból, azt hiszem, éppen eleget. Lássuk!

Ha egymondatos véleményt kellene formálnom, akkor azt állítanám, hogy a balfi pince kékfrankosa a szélességéből adódóan meglehetősen diverz hazai kékfrankostérhez rendelt koordináta-rendszer origója. A biodinamikára hangolás utolsó éveként jegyzett 2009-es évjárat óta töretlen lendülettel épülő Weninger-brand legfontosabb hozadéka, hogy a gyökerénél fogva helyezte vissza a fontos hazai borvidékek térképére a kékfrankos fővárosát (sic!). Ennek a történetnek sok együtthatója van, de abban azért többé-kevésbé egyetértünk, hogy a kiváló ár, a termőhely és a finomság ritka konstellációját bemutató úgynevezett alapbor sokat tett a közízlés fejlesztésért, ami minimum dicséretes dolog. Akit érdekel a múlt, az olvasson vissza itt, itt és itt.