Április 28-án olyasmi történt, amire már régen volt példa. Sok-sok év súlyos hiányérzet után Somló bortermelői ismét előmerészkedtek, hogy közösségileg mutassák meg portékáikat. Azért is óriási teljesítmény ez, mert az aprócska Hegy minden szempontból nehéz eset. Aki járt már a Somlón és kicsit diszkrétebben beszélt bortermelőkkel minden bizonnyal szembesült a mintegy 500 hektáros bazaltkúp olykor túlcsorduló érzelmi világával. Az ember csak kapkodja a fejét, hiszen hirtelen nem is tudja, hogy egy nagy múltú borvidéken jár-e éppen, avagy egy „zsékategóriás” szappanopera forgatásába cseppent-e bele. Somló árulásokkal és betartásokkal színes kis folklórja valóban furcsa érzésekkel tölti el az embert. A bazaltorgonák meg súlyosan hallgatnak, mert ásványosság és romantika ide vagy oda, a komoly bor egyelőre fehér holló a Somló-hegyen. Egy ilyen környezetben csakis az új arcok "másképp gondolkodására" lehet számítani, ezért is tekintettem nagy érdeklődéssel a rendezvény elé.

A Drop Shop Borbár idén tavasszal is elhozott egy csokor nagy nevű osztrák bortermelőt Budapestre, a Gerbeaud Caféba, egy délutáni-esti borbemutató erejéig. A sétáló kóstoló előtt két külön helyiségben a meghívott borászok mesterkurzusokat is tartottak az érdeklődök számára. Három időpontban párhuzamosan ment egy fehérboros és egy vörösboros előadás, remek borokkal és borászokkal, így nem volt könnyű a választás.

Akov kollégával mi is részt vettünk a rendezvényen - sétáló kóstolón és mesterkurzusokon egyaránt -, a Nittnaus Blaufränkisch kóstolóval nyitnám meg a beszámolók sorát.

Áprilisban országszerte a kékfrankos kerül a boros rendezvények, kóstolók, borkereskedések fókuszába. A Borkollégium áprilisi vakkóstolóján is ezt a fajtát vettük górcső alá mintegy 15 tétel segítségével.

A kékfrankos a legnagyobb területen termesztett borszőlőfajta Magyarországon: termőterülete mintegy 8000 ha. Szélesebb körben a filoxéravész után kezdték el termeszteni az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Magyarországon a 90-es évek elején Szekszárdon Vesztergombi Ferenc, majd a 90-es évek közepétől Sopronban Franz Weninger kezdett el referencia-értékű kékfrankosokat készíteni. A szőlőfajta az egri és szekszárdi bikavérnek is fontos alkotórésze. Gyors növekedésű, megbízhatóan, jó mennyiségben termő, rothadásra nem érzékeny, élénk savú, gyümölcsös ízű bort ad. Magyarországon gyakorlatilag ideálisak a körülmények a kékfrankos számára.

Nem tipikusan az a brand, amire a "hard core" borbuzik manapság izgulnának. Alapvetően megbízható márka, a blogok hasábjai helyett inkább rengeteg középkategóriás étterem borlapján szerepel, mint jolly-joker. Én is így futottam bele és már több alkalommal megállapítottam, hogy egészen jó. Annyira, hogy végül vettem belőle múltkor egy palackkal itthoni kóstolásra is.

Nyári alma, citrus-félék, diszkrét sósság, akác virág. Szájban közepes test. Tiszta, majdnem áttetsző, enyhén krémes konzisztencia.  Nem kicsattanóan intenzív, de kellően zamatos korty. Nincs zárkózottan szikár fülledtség, bazalt mögé rejtőző gyümölcstelenség, nem akarja a „terroir fölülírni a fajtá(ka)t”, mégis ízig-vérig régió-jellegzetes. Szerkezetileg nem igazán komoly, de azért nem is súlytalan. Se nem tömör, se nem híg, olyan arányosan tartalmas közepes lecsengéssel. Kiváló egyensúly, épp annyi savval, élénkséggel, ami az eddig részletezett tartalomnak megfelelő tartást ad anélkül, hogy simaságából, kerekségéből engedni kelljen. Jó inni, ad egy pillanat "Balaton-parti" érzést. Örömteli 5 pont. Sparban vettem 1200 Ft-ért, remek vétel.

Április 17-én az Argentin Köztársaság Nagykövetségének jóvoltából Budapestre is megérkezett a Nemzetközi Malbec Nap, amelyet 2011 óta szentelnek ennek az európai gyökerű, ámde Argentínában otthonra lelt szőlőfajtának. A rendezvény házigazdája, Claudio Alberto Giacomino nagykövet rövid ünnepi köszöntőt tartott, méltatta a malbec kiemelkedő szerepét az ország borkultúrájában, valamint pozícionálta Argentínát a nemzetközi borvilágban. A Sofitelben megtartott kis ünnepség tartalommal való megtöltésének súlyos feladatát pedig a Dél-amerikai ország borainak hazai forgalmazói emelték vállukra.

A húsvét egy részét Badacsony közelében töltöttem, és ha már így esett, nem múlhatott el a hétvége egy borászat meglátogatása nélkül. Az Istvándy Pincészet boraival találkoztam már itt-ott, de átfogó képem még nem volt a szortimentről. Láttam, hogy húsvétkor nyitva van a pince, nem is jelentkeztem be előre, mert úgy gondoltam hogy a nem éppen barátságos időjárás miatt kevesen indulnak el a Hegymög-dűlőbe borozni. Tévedtem. A Káptalantóti és Badacsonytomaj között, a Tóti-hegy déli lejtőjén, idilli környezetben található pince kültéri vendéglátó része vasárnap kora délután tele volt vendégekkel. Nem sokkal érkezésem előtt ért véget a káptalantóti piac, és egy nagyobb biciklis csoport is beesett egy frissítő fröccsözésre, így a pince minden dolgozója szinte folyamatos mozgásban volt a pult és az asztalok között, de Istvándi Gergelynek jutott egy kis ideje rám is.

Konyári Pince: Páva 2009

Cabernet sauvignon + cabernet franc. 12 000 Ft., elég borsos és ma már nem is ez a pince legdrágább bora. Illatában feketeribizli krém, tejszín, füst, pörkölt magvak, kávé, fekete olíva. Jó intenzitás, viszont afféle „univerzális nagyvörös” hangulatú, ahol a karaktert tekintve a hordó mindent visz, még ha alapvetően minőségi jegyeket is kölcsönöz az egyébként érezhetően szép alapanyagnak. Szájban nagy test, sűrű, krémes konzisztencia. Szilárd váz, sok tanninnal, kissé fiatalosan tapadós kivitelben. Ízében viszonylag intenzív, itt is a -vastag gyümölcs jól bebugyolálva sok-sok fával- jellegű zamatokat kapjuk . A glicerinen és a viszkozitáson túl is van benne korrekt „szerkezeti súly”, tömörség, de ezen a téren annyira nagyon azért nem komoly, mint amennyire egy 40 euros bortól elvárnám. Tisztességes hossz, viszonylag csiszolt, elég jó minőségű alkotók, érezhetően melegítő alkohol az utóízben. Mint alapanyag nagyjából a hat és hét pont határán, a kifejező-értékét is számba véve viszont nem igazán tudom klasszisként értelmezni. Legyen erős 6 pont. (88)

Nagy örömmel jelentjük, hogy 2014-ben Berecz Stéphanie, a Tokaj Kikelet Pince borásza nyerte a Borászok Borásza díjat. Szeretettel gratulálunk és további szép sikereket kívánunk!

A Borászok Barátja díjat dr. Mészáros Gabriella, a Borkollégium vezetője kapta. Neki is szívből gratulálunk!

A hazai boros közéletben otthonosan mozgó olvasóink már biztosan ismerik a hiánypótoló, átlagon felül izgalmas nemzetközi szelekciót kínáló finewines.hu, illetve riesling.hu oldalakat. A Tar Ferenc nevéhez fűződő, mértékadó hazai vállalkozás a jövőben kibővített, olcsóbb szortimenttel igyekszik egyedülállóan izgalmas betekintést nyújtani a külhoni borvilágba, és próbálja mindezt az eredeti igényszint megtartása mellett tenni. Ez kétségkívül nehéz feladat, ami elsősorban jó borokat igényel jó árazással. Az újítás okán Ferenc egy szűkebb baráti társaságot hívott össze, hogy a friss kínálat alapjául szolgáló borokat megszondázzuk. A beszélgetésre és kóstolásra egy laza, kötetlen péntek estén a nU Bisztróban került sor – ezúton is köszönjük szépen. A Borrajongót ketten, ungertvel képviseltük, így a beszámolót az ilyenkor megszokott négykezes formában olvashatjátok.

A Szépvölgyön ÁT, Imre Ádám és Hofmann Tibor etyeki pincéje még nem lépett a nyilvánosság elé boraival, de hamarosan erre is sor kerül. Jelenleg 0,4 ha saját területtel rendelkeznek Etyeken, a Szépvölgyben, további 1 hektárt bérelnek, és vásárolt szőlőt is feldolgoznak, de cél a saját terület növelése a közeljövőben. A kezdeti lépések megtétele során Orosz Gyula etyeki hegybíró és Kis Tamás (Somlói Vándor Pince) nyújtott egy kis szakmai segítséget, azóta a két tulajdonos önállóan dolgozik. Április első hétvégéjén látogattam meg őket a pincénél, és ha már ott voltam, egy hangyányit belekóstoltam a pincemunkába is.

Sok-sok borral telt a húsvét, különösen, ha a péntek estét is hozzácsapom. Kóstoltam (ittam) bort barátokkal, családdal... étel előtt, mellett, után, nélkül... egy pohárral, több pohárral... többnyire magyarokat, de két újvilági is a poharamba került... Viszonylag széleskörű merítés jött össze a 4 nap alatt, gondoltam ez most egy különösebb koncepciót nélkülöző egyveleg-posztot megér.

Van egy elméletem a tokaji Sauska-borokkal kapcsolatban, amiben rendíthetetlenül hiszek: kis hordó, nagy élvezet, nagy hordó, kis élvezet. Az újragombolt Puskás-aforizma éppen annyira dicséret, mint amennyire dorgálás, a helyzet ugyanis az, hogy miközben a hordókezelt, ambiciózusnak szánt nagyok többnyire bukdácsolnak, addig a famentesített (vagy minimalizált) alapszéria pénztárcát kímélve szárnyal, sziporkázik. 

Idén április 12-én, immár harmadik alkalommal rendezték meg a Káli-medencei borok versenyét, amelyen volt szerencsém bírálóként részt venni. Mindig szívesen jövök ebbe a sokszínű kultúrával, geológiai csodákkal és gasztronómiai érdemességekkel teletűzdelt régióba, amely az ország talán legvarázslatosabb vidékeinek egyike. A Balaton és a nagyobb települések távolsága viszonylagos nyugalmat, egyben izgalmas elhagyatottságot kölcsönöz a vidéknek. Mégis, aki igényesen igyekszik eltölteni szabadidejét, boldogan keresi fel Köveskált, Kővágóörsöt, Mindszentkállát vagy éppen Szentbékkállát. Gyerekkel, biciklivel, üres gyomorral vagy kiszáradt szájjal, de akár bakanccsal is van keresnivalónk itt. A régió legismertebb termelőjéről, a Pálffy Pincéről szóló posztomban már részletesen írtam a kis falvak nagy dolgairól.

A mádi Szent Tamás Szőlőbirtok és Pincészet elindulása óta nagyon céltudatosan működik minden területen. Semmit nem bíznak a véletlenre. Mád legjobbak területei közé sorolt dűlőkben rendelkeznek területekkel, a borászati munkákat két olyan szakember irányítja mint Balassa István és ifj. Szepsy István, a szortiment fokozatosan bővül, a borászatot is folyamatosan fejlesztik. A tulajdonosi körnek láthatóan szívügye a pincészet és a mádi bor: a borászat életre hívásán túl az Első Mádi Borház és a Gusteau Kulináris Élményműhely létrehozásával nagy mértékben hozzájárultak Mád, mint turisztikai célpont borvidéken belüli kiemelkedéséhez is.

Tavaly május 1-jén a pincészet utaztatta Mádra az online borsajtó munkatársait egy dűlőtúrára, idén ők jöttek Budapestre, hogy a gasztronómiai partnerek megismerkedjenek az új tételekkel.

Octopus-kolléga írásai (pl. itt, itt, itt és itt)  hívták föl figyelmem egy afféle „újhullám” formálódására Villányban. A Hummel, Wassmann és Bakonyi pincékről van szó, stílus, szemlélet szempontjából sokan együtt is szokták emlegetni őket. Előzetes kóstolás nélkül is felkeltették az érdeklődést az organikus, illetve bio-dinamikus háttérrel született, az írások alapján letisztult, nem túlextrahált, nem hordó-orientált, valódi eleganciát megcélzó borok. Lehet ezek a megállapítások elég elcsépelten hangzanak, de amíg mégsem magától értetődő az ilyen borok jelenléte, addig nem lehet eléggé elcsépelni.

A múltkori Szegeden tartott Terra Hungaricán végül volt lehetőségem a Wassmann pince munkásságába bepillantani és teljes mértékben igazolták a fenti elvárásokat. Sikerült is azóta néhány palackot beszerezni tőlük. Oszlopos klubtagunk TíBOR, a Gólyás Borházból, pedig Hummel és Bakonyi témában mozgósította magát (nála egyébként már elérhetőek is ezen két termelő egyes borai) és máris összeállt egy remeknek ígérkező sor.

Két pólus felé koncentráltuk a figyelmünket. Egyrészt a portugieser érdekelt nagyon. Lehet mondani, hogy kifejezetten szeretem a jó portugiesert, de az esetek zömében legjobb esetben is csak korrekt ivóbort szoktak készíteni belőle. Itt most azt csiripelték a verebek, hogy a fenti borászok komolyabban veszik ezt a fajtát, így nagyon kíváncsi voltam, hogy születik-e valamiféle "áttörés". Másrészt meg persze arra voltam kíváncsi, hogy a szortiment tetején milyen borok tanyáznak, így második blokkban megnéztük az említett pincék csúcskabernéit. Belövő borként egyik társunk elhozott egy általa kedvelt portugiesert a Vinatus pincétől, azzal kezdtük a sort:

A pénteki monstre sauvignon-blanc kóstolót követően a hétvége a továbbiakban már leginkább tokaji borokkal telt. Szombaton és vasárnap is egy-egy borászatot látogattam meg, mindkét vizit már régóta szerepelt a terveim között.
A Holdvölgy Borászatot körüllengő titkozatosság már évekkel ezelőtt nagyon kíváncsivá tett, amikor még Berecz Stéphanie volt a borász, de a borokat Magyarországon még nem forgalmazták, a pincét pedig nem állt készen vendégek fogadására. A Gizella Pince tulajdonos-borászával, Szilágyi Lászlóval számtalanszor találkoztunk, ha éppen Budapesten kóstoltatta borait, de amikor a borvidéken jártam, soha nem tudtuk összehozni a találkozót.
Szombaton délután a Sárga Borházban elköltött ebéd után Gincsai Tamással jártuk be a Holdvölgy pincelabirintusát, vasárnap délelőtt pedig Szilágyi László idegenvezetése mellett a Szil-völgyben tett dűlőtúra után a Gizella-borokkal kötöttem szorosabb barátságot.

Márciusban a Galéria 12-ben Csopak egyik, ha nem a legjelentősebb bortermelőjének borait kóstolhattuk meg. Jásdi István vitathatatlanul sokat tett Csopakért, az olaszrizlingért, és a Vindependent, majd a Pannon Bormíves Céh elnökeként a magyar borért általában. A kóstolót azonban most nem ő, hanem fia, Jásdi Attila tartotta, saját bevallása szerint önállóan életében először. A borok mellett megismerkedhettünk a pince történetével is.

Kényelmesen nagypolgári, amikor tele a pince mindenféle jó kis borral, amiről tudjuk vagy sejtjük, hogy frankón érlelhető és valamikor egyszer talán felejthetetlen kezelésben részesít bennünket. A piramis meg rendületlenül gyűlik, idő, alkalom vagy nagyvonalúság meg csak nem adódik, hogy kibontsuk őket. Hosszú évek múltán pont ez a kifinomultan örömteli érzés képes kispolgári pánikba átcsapni. Biztosan meg kellett volna már inni. Nagy bor lesz vagy romokban hever majd, ahogy kicsorog a palackból? No, hát pont Dagadtos barátunkat érte el ez a kellemetlen fuvallat, így összevarázsolt nekünk egy nagyon érdekesnek ígérkező érett vörös sort. Ahogy ott ültünk az asztal körül és az első bort vártuk, érezhetően ott lebegett a nagy kérdés: túltoltuk-e, Béláim?

A Bortársaság immáron harmadik éve párhuzamosan mutatja be a Györgykovács borok két évjáratát: az éppen a polcokra kerülőt, és a következőt, amelyet korlátozott ideig kedvezőbb áron lehet előjegyezni, majd egy évre a Bortársaság hűtött raktárába kerül érlelés céljából. Most a 2011-es és a 2012-es borok kerültek sorra.

Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy a Budapesten már többször is megrendezett, de általam sajnos mindig kihagyott Terra Hungarica Borszalon ezúttal Szegeden fog debütálni. Nagy „segítség” ez nekem, elvégre mostanában nem vagyok túl mobilis az ilyen rendezvényeket tekintve. Feltehetőleg ugyan Budapesten nagyobb teljességgel jelennek meg a mozgalom résztvevői egy ilyen eseményen, de panaszra semmi ok, ígéretes volt így is a lista.

Először úgy terveztem, hogy a fehéreken megyek végig, azután a vöröseken, végére pedig hagyom az édeseket. Végül eléggé össze-vissza kóstoltam, ide-oda csapongva. A jegyzet tehát nem feltétlen időrendi sorrendben mutatja majd be a kóstolt borokat, hanem termelőnként csokorba szedve, gyakran emlékezetből, mert hát volt nálam füzet, toll, de elég rapszodikusan használtam. :)

A legjobban tetsző tételeket aláhúztam.

A Borkollégium rendszeres havi kóstolósorozatának fókuszába a februári furmintozás után márciusban a hárslevelű került. Eredetileg a szokásos keddi időpontra voltam beírva, de végül a szerdai bónusz időpontra cseréltem. Több okból is jól jártam. Mészáros Gabriella elmondta, hogy előző este kevésbé szerepeltek jól a borok, pedig ő (is) nagyon bízik a hárslevelűben. Ezen napon viszont meghálálták a bizalmat a pohárba kerülő tételek.

Ha március, akkor Szentesi Open. Ezzel indul a tavasz. Egyik kedvenc rendezvényem, amelyen megszámlálhatatlan régi ismerőssel és baráttal találkozik az ember. Olyannyira, hogy az inspiráló beszélgetések mellett kifejezetten igyekezni kell, hogy a borokra is jusson elegendő figyelem. Igyekeztem azért felnőni a feladathoz és benyomásaimat papírra vetni.

Tipikus, nagyon primőrös, vonzó portugieser illat. Friss kékszőlő, szilva kiegészülve sajátos, fajtajelleges édeskés fűszerességgel némi vajkaramellás beütéssel. Alig közepes a test, de a méreteihez viszonyítva kifogástalanul telt és harapható íz, áttetsző, tisztán gyümölcsből építkező karakter. Semmi komolyság, semmi látványos struktúra , a lecsengés is elég rövid, jön és megy. De amíg tart, addig makulátlan örömforrás, tiszta, zamatos, egyensúlyos, jólesően lágy. Ez az a bor, amikor kár pontokról beszélni. Ha azt mondom, hogy nem több, mint 4 pont, akkor az sokak számára nem adja vissza, hogy mennyivel szívesebben iszom ezt, mint sok 5-6 pontra összekompenzált komolyabb tételt. Ami fix, a maga nemében, műfajában tökéletes, akármikor megvenném újra, de csakis most, a fiatalságában. 1200 Ft. Válogatás Borszaküzlet, Szeged. 

Sosem rejtettem véka alá, hogy kifejezetten kedvelem a Somlói Apátsági Pince borait, minden vélt vagy valós, ízléstől függő vagy objektív gyengeségeikkel együtt. Az a helyzet, hogy a professzionálisra csiszolt, de mégis velejéig őszinte termőhelyközvetítés, a természethű borkészítés és az átlagon felül tartalmas borok konstellációja számomra minden egyéb plusz nélkül is olyan előnyből indítja a pince szortimentjét, amit már tényleg csak egy alapjaiban rossz, hibás bor tud(na) leküzdeni. Tudna, ugyanis ilyennel még nem találkoztam, aminek jobb esetben az az oka, hogy a kvázi sikertelen próbálkozások nem kerülnek forgalomba, rosszabb esetben pedig csak én vagyok felületes. Vissza a tárgyra: komolyabb referencia és mélyebb visszatekintés nélkül szeretnék múltidézni a 2010-es tramini (akkorát ütött, hogy lassan, de biztosan elkezdtem gyúrni egy 2010-től induló vertikálisra), a 2011-es furmint és juhfark sikerével. Közben eltelt egy év, tizenegyet tizenkettő váltotta, de sajnos úgy tűnik, hogy a friss évjárat vagy egyáltalán nem tud repülni, vagy még csak a szárnyait bontogatja. Balogh Zoltán elmondta, hogy a hárslevelűt leszámítva nem sikerült kiemelkedő borokat tölteni a palackba. Hogy konkrét legyek: az évjárat teljes olaszrizling-készlete címkétlenül a pincénél maradt. Bár a tizenegyes sikere megénekeletlenül maradt, én azért nagyon szerettem, úgyhogy különösen siratom a friss évjáratot. A juhfark szerencsére forgalomba került, bár az ár is jelzi, hogy ez most „egyszerűbb” lett, mint az elődje. Megkóstoltam és az utolsó tizenegyesem kidugózásával alá is támasztottam ezt az állítást.

Hegyaljai borászok kis csoportja gyűlt össze az egyik szerencsi pince kóstoló helyiségében egy márciusi péntek délután. Az összejövetel apropóját tájidegen borok szolgáltatták: sauvignon blanc-ok kerültek a poharakba szerte a világból.

A kóstoló ötlete már régen megszületett, de eredetileg még csak a találkozónak helyet adó család - erősen sauvignon blanc-rajongó - új generációjával beszélgettünk róla, hogy amikor egyszer a fővárosban járnak, megkóstolhatnánk néhány Loire-völgyi és új-zélandi tételt együtt. Telt-múlt az idő, a kóstoló sehogy sem akart összejönni, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttünk, hogy a helyszínt áttesszük Tokaj-Hegyaljára, és végül „kicsit” kibővítettük mind a résztvevők, mind az áldozatnak szánt borok körét is.